bats her cartoon eyes ---

carmen

Nem akartam elhagyni.
Jó, igaz, szentimentális szarságnak tűnik betűkhöz ragaszkodni, de ha sosem voltál árva, ha sosem érezted, hogy nem kellesz senkinek, hogy megfeledkeztek rólad, akkor abba is hagyhatod az ítélkezést.
Kettő éleset kattant a nyakam, ahogy először jobbra, majd balra billentettem a fejem. Magasra emeltem karjaim, hogy a gerincem is megnyúljon.
Bella kigombolta a farmer felső gombját, lehúzta a sliccét és kezébe vette Edward forró ---
- Pfúj. - Nevezzetek prűdnek, ha akartok, de péniszekről és vaginákról összetett mondatokban írni számomra közel sem művészet. Nevezzetek hazugnak, ha akartok, de ezt én kizárólag piackutatás szempontjából műveltem magammal. Nem, nem műveltem magammal semmi olyat, miközben Edward csupa bizarr jelzővel illetett – hogy lehet amúgy FORRÓ egy vámpír bármely végtagja, ha NINCS IS KERINGÉSÜK (ki tudja, talán azelőtt íródott a mű, hogy megtöltötték a netet a természetfelettire vonatkozó használati utasítások, elvégre eszerint még CSILLOGNAK a napon elégés helyett) - farkáról olvasgatok – ha az tettem volna, se nézhetnétek furán, hiába lenne amúgy rohadtul igazatok –, hacsak nem az önkínzásra gondoltatok.
A csupa csipke fehérnemű egyetlen éles reccsenéssel szakadt el, hogy szabad utat engedjen a férfi ágasko ---
Amúgy értem én, hogy olvasni menő, de ez lényegében egyenértékű egy pornhub-videó forgatókönyvével, azokat meg érthető okokból nem nagyon publikálják. Elhúztam a szám, tenyerembe temettem az arcom. Lehettem volna csalódott, de inkább csak kiégettnek éreztem magam – igen, húsz évesen, és akkor mi van? –, ez biztos a generációnk egy – szociológusok által valószínűleg alaposan kielemzett – defektje.

Hat hónappal ezelőtt Carmen álnéven írtam életem első fanfictionjét tumblr-ön.
Nem voltak benne péniszek és vaginák, de majd akkora rajongótárborra tettem szert vele, mint E. L. kibaszott James.


coneyislandqueen

Ha járnék pszichológushoz - ahova nem járok, mert mindig kibaszott hősnek éreztem magam, aki segítség nélkül átvergődi magát a gyermekkori traumákon és idővel inspirációs vlogokban osztja meg a világgal, hogy MEKKORA HŐS - ő (a képzeletbeli pszichológus) minden bizonnyal azt mondaná, hogy görcsösen igyekszem megtölteni értelemmel, értékkel vagy egyszerűen csak jelentéssel. Aztán fene tudja, akár igaza is lehetne.
Összefűzött ujjaim kosarába támasztott állal figyelem Romulus ténykedését. Ő nem használna olyan szavakat, hogy “görcsösen”, valószínűleg helyeselne, valósítsam csak meg önmagam - de aztán óvatosan -, pedig ha tudná! (Na, nem valami nagy titkot, csak hogy pontosan miként önmegvalósítok.) Valószínűleg felállna a hátán a szőr.
Nem mintha lenne beleszólása. Jó, egy kicsi talán. Jó, talán egy kicsivel több, mint kicsi. Mondhatjuk, hogy megmentette az életem, mondhatjuk, hogy felnevelt és mondhatjuk, hogy akkor is mellettem volt, amikor Esme dobbantott, pedig neki - ja, kölyök voltam akkoriban, nem VAK - még nehezebb volt, és mondhatjuk, hogy   életemben először - hála neki - tényleg van otthonom.
Most rosszul kellene éreznem magam, ugye?
Persze, persze, tudom, hogy mindig én leszek a kicsi - amikor én harminc leszek, ő harminckilenc, amikor én negyven leszek, ő negyvenkilenc, amikor én ötven leszek, akkor ő ötvenkilenc (és még mindig kurva jól fogunk kinézni és most röhöghettek, hogy beütött a Love is blind, de nem, Joey Tribbiani ütött be, kivételesen) -, a gyenge - akivel a Papa példát statuálhatott, milyenek NE legyenek a többiek -, akit meg kell védened, de lassan ugye megértitek, hogy már nem vagyok tíz éves?
Körülöttem kényelmes palacsinta illat, az egyik fülembe Lana del Rey, a másikba Romulus duruzsol - felelősségről, fiatalságról, bolondságról, Remusról (itt azért kicsit jobban figyelek, ha már felnőtt és komoly dolgok közé őt is sikerül elkeverni), felelőtlenségről (ja, így már értem), meg arról, hogy mivel vigyázzak, mivel ne, és ha lehet kicsit több odaadással kezeljem, amit pofá —-
- Tessék? - Csak a fejét csóválja, mielőtt elfordulna.