Werewolf Protector

It's pitiful how you let me lose
○ 6 évesen ○ 2000

Kíváncsian pillantottam fel rá és közben mézeskalácsot rágcsáltam a zseblámpa fényénél a kis bunkerünkben. Ma megígérték, hogy elmegyünk sátorozni, de semmi nem lett belőle, az eső ugyanis keresztbe tett nekünk és én nagyon szomorú voltam. A szüleinket meg sikerült meggyőzni, hogy idebent a játékszobában alakíthassunk ki takarókból, puha párnákból és egy hatalmas felfújható matrac segítségével egy „sátrat”. Előre-hátra billegtem, amíg végre a nővérem mellé az öcsénk is idetotyogott. Három éves és képes kisajátítani a nővérünket, csak mert ő a kisebb és a tehetetlenebb. Nem irigykedem, annyira rá. Csak egy kicsit. Amíg nem volt megszületve jól elvoltunk a nővéremmel, de most rá is vigyáznunk kell. Ez néha teher, néha meg nem. Attól függ, hogy éppen mivel játszom és mi az, amit oda kell adnom neki. Legutóbb a kedvenc Pókember figurámat tette tönkre, ezért érthető, ha most Sütiszörnyet nem adom oda neki. Pedig nyúlogat érte, két kezét követelően nekem szegezi, de most nem adom oda neki. Nem én. Sütiszörny az enyém és kész. Helyette inkább elveszem neki Elmo-t, ő piros és tudom, hogy az öcskös imádja ezt a színt valamiért. Szóval Sütiszörny helyett őt nyomom a kezébe, látszólag azzal is el van.
- „…Hallod-e, te ólomkatona! – szólította meg a manó. – Minek mereszted a szemed olyanra, aki ügyet sem vet rád?
Az ólomkatona úgy tett, mintha nem hallotta volna.” – olvasta tovább a nővérem, amikor végre mindenki visszakerült a helyére és minden hozzávaló, ölelni való plüss a kezünkbe volt arra az esetre, ha esetleg megijednénk. Már tizedik alkalom, hogy ezt olvassa fel nekünk lefekvés előtt, vagy csak úgy simán, ha arra kérjük olvasson nekünk valamit. Én még elég rosszul olvasok és a nevemet sem írom valami szépen, de csak az ősszel kezdtem el az iskolát, ez nem lehet olyan meglepő, szerintem.
Hallgattam a mesét, aztán egyre jobban kezdtem elnyúlni a matracon és arra lettem figyelmes, hogy már nem tudom nyitva tartani a szemeimet, mert túl nehezek. Annyi erőm azonban még volt, hogy Sütiszörnyet jó szorosan magamhoz öleljem és ne engedjem el, ki tudja, még véletlenül amíg pihentetem a szemeimet addig a három éves öcsém elveszi tőlem és Elmo-t nyomja a kezembe.
Mielőtt végleg elaludtam volna még éreztem a nővérem gondos simogatását a fejemen, aztán valami nehezen a hátamon, ez lehetett a takaró, mert utána nem tudtam rendesen forgolódni. Talán már nem kellett, nem volt értelme viaskodni, sem a táncosnő szívéért, sem azért, hogy megtarthassam Sütiszörnyet, mert nálam volt, biztonságban és nyugalomban, így elaludtam.

○ 12 évesen ○ 2006

Kihúztam magam amikor megkaptam az osztályelsőt illető oklevelet a jó magatartásomért és persze tanulásomért cserébe. Láttam a szüleimet büszkén mosolyogni, az öcsémet hunyorogni és a kishúgomat kézzel lábbal hadonászni valamiről, amit sajnos nem értettem meg, mert még csak kisbaba. De lélekben biztos ő is gratulált nekem és nem azon filozofált, hogy mégis mit keresünk itt. Néhány hónapig otthon lehetek, nem kell majd iskolába járnom és csak ez számított. A szüleim megígérték, hogy ha nagyon ügyes leszek akkor elmegyünk a hegyekbe! Jó tudom, kérhettem volna valami normálisabb jutalmat, de nem mindegy, ha egy mászófalat mászok meg vagy egy igazi sziklát. Ezt próbáltam a szüleimmel is megértetni, hogy hiába vittek el az ultracsicsás kalandparkba, ahol meglehet jó nagy a mászófal, de az mégsem ugyanaz, amikor az életünkért rettegünk egy szikla oldalán. Természetesen mindent kiterveltem, apa azt mondta, hogy beszél a hegymászó barátjával és megkéri segítsen nekünk. Jól lehet anya és a kishúgom nem jöhet mászni velünk, de odalentről is szerintem nyugodtan csodálhatnak minket apával. Az öcsém ugyanis… Ő köszöni szépen jól megvan a földön. Majd integet nekem, ha arról van szó, csak ne kelljen kockáztatnia az életét. Tériszonya van. Én amondója vagyok, hogy túl sokat pátyolgatták és ez lett a vége. Na de nem vagyunk és nem is lehetünk egyformák. Még csak az hiányozna!
- Hé Willo! – ugrott elém örömében Clara és megpuszilta az arcomat. Ott, mindenki előtt. Rendesen elvörösödtem, de ahelyett, hogy eltoltam volna magamtól, inkább hagytam, hadd öleljen. Ő boldog volt, hogy jó eredményeket értem el, igazából csak ez számított nem? Emellett szép kislány és szeretek a közelében lenni. A barátnőm. Ha felnövök feleségül fogom venni, ezt már most tudom. A szüleimnek is elmondtam, csak ők… hát jót nevettek rajta. Azt mondták túl fiatal vagyok a nősüléshez, ezért inkább azt javasolták előtte nőjek fel és haddjam az eszemet még érni.
- Clara! Úgy örülök, hogy itt vagy. – próbálok csendesebben reagálni az ő reakciójára, még közelebb is hajolok a füléhez, közben persze én is visszaadom neki a puszit. Nem én lennék, ha nem ilyen sunyi kis módszerekkel élnék. Megsimogatom a haját. Olyan selymes. Legszívesebben meghúznám, de tudom, hogy fájna neki, ezért nem teszem.
- Azt hitted, hogy nem jövök el ugye? – elhúzódott annyira, hogy láthassa a szemeimet és úgy várt a válaszomra.
- Azt mondták lázad van és nem tudsz eljönni az évzáróra. – elhúztam a szám. Igazából reméltem, hogy eljön és büszke lehet. Az volt az utolsó nap, hogy őt láttam.

I'm just a little messed up, like you
○ 18 évesen ○ 2012

Az erkély korlátjának dőlve mosolyogtam rá és vártam, hogy kimerészkedjen ő is s, vele együtt csodálhassam meg a telehold varázsos fényét. Amióta az eszemet tudom imádom figyelni a Holdat, mindig kíváncsian várom, hogy mikor válik telté és ragyog a tőle telhető leginkább fényesen. Egy kicsit zavart, hogy a szobában akar kuksolni, így nehezebb a kedvében járnom, ha ennyire makacs. Levettem a felsőmet. Hátha egy kis bátorításra van szüksége. Különben is tisztában vagyok azzal, hogy milyen külsőm van, ha nem tudnám most biztosan rejtegetném előle és valószínűleg nem is hívom fel sokadik alkalomból hozzám.
- Tudom, hogy le akarsz festeni. Ha nem látod, hogyan nézek ki, akkor, hogy fog menni neked? – arról is tudtam, hogy van valami megmagyarázhatatlan benne, ami csak úgy vonz magához és semmi esetre sem akarnám elengedni magamtól. De hát képes vagyok én egy helyben ülni miközben rá várok? Persze, hogy nem. A szobába hajítom a felsőt, valahová az ágy mellé gondolom, így látatlanba kétlem, hogy pontosan tudnék célozni. Valójában csak fel akarom őt egy kicsit hergelni, hogy kimásszon a komfort zónájából, néha olyan… karót nyelt.
Semmi válasz. Kezdtem aggódni érte, ezért elhúztam a függönyöket, hogy beszivároghasson a holdfény és sima útja lehessen a szobából kifelé jövet. Nem értem minek kéreti ennyit magát. Karba tettem a kezem, úgy gondoltam jobb, ha még várok egy kicsit idekint. Hiszen ki tudja, talán lelkileg most készíti fel magát, csak nem zavarhatom őt meg eközben. Rossz ötlet volt.
- Ezt most nem kellett volna csinálnod. – összegörnyedt fél úton, látszott, hogy van valami baja. Azt hittem megkell őt menteni vagy most nincs kedve ehhez, ezért odamentem hozzá és mellé térdeltem. Megakartam érinteni a vállát, hogy láthassa minden rendben van. De egyáltalán semmi sem volt rendben. Megcsapta a karom még mielőtt hozzá érhettem volna. Ahhoz képest, hogy festeni szokott, az ütései elég erősek. Sőt, túl erősek.
Letepert a padlóra. Mire észhez kaptam volna, már nem a tenyere simogatását éreztem a bőrömön, hanem vaskos kutyamancsokét és morgást. Nem féltem. Félnem kellett volna, de nem volt rá időm sem. Vagyis talán lett volna, de túlságosan meglepett voltam és nem az volt az első, hogy mentsem az életem. Pedig talán az lett volna a leghelyesebb. Hiszen elég búvóhelyem lehetett volna, ami kevésbé biztonságos, de legalább elmenekülhettem volna. Elmenekülhettem volna? Nem. Úgyis rám törte volna az ajtót. Farkasszemet néztem vele, még mielőtt rendesen kiüthetett volna és mindent belephetett volna a vér. Másnap haragudott önmagára, engem hibáztatott amiért félmeztelenkedtem.


○ 24 évesen ○ 2018

A közelbe költöztem, ahol szemmel tarthatom őket, bár leginkább Őt. A fiúval nincs olyan sok baj, de az a lány, nem tudja mit jelent otthon ülni. Az elején egy kicsit zavart ugyan, hogy nem lehet egy perc nyugtom sem miatta, de mára már csak úgy hébe-hóba pillantok rá. Pusztán azért, hogy tudjam minden rendben van és nem esett semmi baja. Már nem vagyok olyan hű, de tudatlan, mint például az első egy hétben, sokkal könnyebben észreveszem, ha valami bibi van az „emberekkel” és ennek tényleg nagy hasznát tudom venni. Régen nem látta az arcomat, nem beszéltünk szemtől szembe, nem tudja, hogy megegyeztem a szüleivel. Most még egy darabig nem is fogja. Csak ha úgy érzem tényleg szükséges lesz. Addig hagynom kell, hadd élje az életét. Hadd hibázzon és tanuljon a hibáiból, mondjuk sokadik alkalomkor. Fiatal. Az ő korában én sem voltam jobb, csak annyi, hogy nem hagytam magam, nem hagytam abba a tanulást sem, mert tudtam mi szeretnék lenni.
"- Baka ie. Ore wa motomoto kekkou shaberu. (Ne legyél bolond. Mindig is beszédes voltam!) "– mondta Levi Ackerman az Attack on Titanban, amit Saya nézett perpillanat. Sajnos egy kukkot sem értettem az egészből, de ő jót nevetett rajta.
Ő a lakótársam, egy ideje, különben ahhoz képest, hogy japán elég jól beszéli a nyelvünket. Eddig semmi bajom sem volt vele, reggelinél találkozunk, néha ebédnél és vacsoránál mindenképp. Ragaszkodik ahhoz, hogy véleményt mondjak a főzési tudásáról. Már megesett, hogy együtt dobtunk valamit össze és megleptük a barátait, mert bizony vannak neki éppen elegen. Rengetek mosatlan edény volt utána, de szerencsére nem olyan pofátlanok és segítettek a mosogatásban.
Későre járhatott mire tényleg mindegyikük haza szállingózott és lehetett egy kis nyugalmam. Hah elszóltam magam. Nem volt azután sem nyugodt éjszakám, mert előtte kénytelen voltam futni egyet. A nappaliban elaludt Saya-t még épp betakartam előtte, zsebre vágtam a lakás kulcsát és kiléptem az ajtón. Ha otthon maradok, nyugtalan maradok még ezután is, viszont így volt lehetőségem tenni egy kört biztos, ami biztos alapon. Hátha Ő sem alszik nyugodtan.
Persze, hogy nem alszik. Miért is aludna nyugodtan az ágyában, ahogy minden normális gyerek tenné? Mert nem ez a normális. Csak a stréberek ülnek otthon. Ő már nem stréber. Nem irányíthatja őt senki sem, mert egyedül Ő hozza a szabályokat és nem más. Legalábbis ezt képzelem róla mostanában, mert nap, mint nap, évről évre ő is változáson megy keresztül. Különben miért dacolna másokkal ennyit? Ja, azért, hogy megmenthessem!


I love you when you're singing that song
○ Most ○ 2020

Megígértem neki, hogy vigyázok a kis Pöttöm Pannájára, legalábbis addig amíg hazajön ő vagy a férje. Nagyon huncut egy kölyök, az biztos, hogy nem a nővéremtől örökölte ezt a tulajdonságát. Legalábbis nem emlékszem arra, hogy ő ilyen lett volna. Talán a férjétől. Bár úgy hallottam, hogy ő se volt ilyen örökmozgó. Na de sebaj. Nem most fog egy gyerek ki rajtam. Ahelyett, hogy egy mobilt nyomtam volna a kezébe és azzal letudtam volna egy darabig kötni a figyelmét helyette magam mellé vettem az asztalhoz. Egy üres fehér lapot adtam neki, színesceruzákat és megkértem, hogy rajzoljon valamit a szüleinket. Ha jó lesz, azt ígértem legközelebb elviszem őt a McDonald’s csodás világába, ahol már biztosra veszem, hogy járt és ezért is szereti ott. Nem is a hamburger miatt, hanem a Happy Meal dobozban található játékok miatt. Unikornis póni és Jégvarázs mániás, ezt abból tudom, hogy a szülei kénytelenek voltak ehhez köthető játékokat, ruhákat, bögrét venni neki, sőt még az éjjeli lámpájának is kéknek kell lennie, mint amilyen Elsa jeges ruhája is volt. Azt mondta olyan akar lenni, mint Elsa.
Persze még nincs kistestvére, de tudja, hogy lesz és akkor neki is megmutathatja, hogy milyen varázslatos Arendelle királyság. Kíváncsian hallgattam az elképzeléseit és amikor megkérdeztem tőle valamit:
- Oh Wilhm bácsi, hát nem tudod? – nézett rám kioktatóan a kislány. Abba hagyta a rajzolást. A fejét a két keze közé vette és úgy próbált meg nagyon koncentrálni valamire. Gondolom azon agyalt, hogyan értesse meg magát velem vagy hogyan mondja el, amit éppen kérdeztem tőle.
- Elsa nem gonosz, csak más, mint a többiek és ezért nem értik meg igazán. Azért rejtőzik el, mert nem akar másokat bántani a varázserejével, aminek a birtokában van. A Hóriás* is csak azért hószörny, mert… - szerencsére nem tudta befejezni. A csengő ugyanis megszólalt és kénytelenek voltunk abba hagyni a filozofálgatást.
A kislány lepattant a székről és már futott is az ajtóhoz, hogy kinyithassa az apukájának s, azzal a lendülettel ugrott a nyakába. Mosolyogva néztem kettejüket egy darabig. Utána már egy kicsit szívbe markolóan irigyeltem őket. Ezért, hogy ne zavarjam tovább őket, elmentem a dolgaimért, írtam egy cetlire, hogy elmentem és a hátsó bejáraton kisurrantam. Most úgyis az apukájára van szüksége, nem a nagybátyjára. Tehát érthető, ha kissé kellemetlenül esik az, amikor boldog embereket látok.
Képes vagyok kontrollálni már az erőmet, nem arról van szó, hogy nem. Egyszerűen attól félek, hogy olyasvalakinek is bántódása esik, akit talán nagyon szeretek.

Spoiler: