Cole & Dominic

• Who needs superheroes when you have a brother.  •

Sötétség.
Milyen megnyugtató. Az ember általában ebben az állapotban regenerálódik, épül, gyógyul, mind fizikálisan, mind lelkileg. De mi van velünk? A sérült vérfarkasokról kábítólövedék-támadás és több napnyi kínzás után nincs benne egyik szakirodalmi témájú könyvben sem. Legalábbis abban nem ami legális.
A tudatom lassan, nagyon lassan tér vissza a rendes kerékvágásba attól a pillanattól, hogy lassan elkezdem érzékelni a világot magam körül. Mintha egy alagúton át sétálnék a fény felé. Szédülök, kómás vagyok, egyszerre aludnék vissza és ráznám fel magam, de a testemnek nem vagyok egészen ura. Utálom ezt.
Még érzem az ezüst karperecek égésnyomát a kezemen, a sebek, mivel túl sok volt, nem gyógyulnak valami gyorsan. Le vagyok gyengülve. Azonban a tény, hogy valaki rázza mögöttem a rácsot megrémít. Úgy érzékelem, mintha a szavak amelyeket hallok nem hozzám érnének el. Nem értem egészen mit mond, mert be van dugulva a fülem. Valószínűleg a túl sok durrogás a fegyverekből, kikészítette a hallójárataimat.
- Kinyírlak, te szuka - morranok fel és mikor megérzem, hogy valami csoda folytán a karom szabad, azonnal a legközelebb álló, felismerhető emberalak torkának ugrok. Csupán elkapom azt, de szerencsére nem teszek semmit. Nem is tudnék, mert bár a reflexeim nagyjából visszatértek, az erőm korántsem. Talán ennek köszönhető, hogy az ismerős tekintetet felismerve nem azon kapom magam, hogy nincs már arcom.
Nem tudom, kivel állok szemben, legalábbis egyelőre. Mióta átváltoztam, nem láttam egyetlen családtagomat sem. Bíztam benne, hogy a távolabbi rokonaim élik az életüket, mit sem sejtve arról, én min mentem keresztül. James külön világ volt, vele is megvolt a jó viszonyom, de Dominic mindig is közelebb állt hozzám. Egykor ő tanított meg hogyan használjak kalapácsot, csavarhúzót, fogót a háztartásban. Később, mikor már elég idős lettem, ő mondott egyet s mást a csajozásról is, és természetesen az első lövéseimet is az ő szárnyai alatt ereszthettem ki. Dom olyan volt nekem, mintha az apám lett volna. Mégsem telepedett rám, hagyott érvényesülni, nem nyomott el. Sok időt töltöttünk együtt, ez csak azután lazult meg, hogy mindkettőnknek családja lett. Azután sem kerültük egymást, de már megvolt a magunk élete, a titkaink. Virginiáról még neki sem beszéltem. Féltem, hogy talán megharagudna rám. Csalódna bennem. Azután pedig már késő volt bármit is bevallani. Nem maradt remény.
- Oh...- nyögöm, amikor teljesen visszatérve önmagamhoz felfogom, hogy talán nem kéne továbbra is megfosztanom a lélegzés lehetőségétől. De vajon melyikük van most itt? Dom és James sosem álltak túl közel egymáshoz, mindig volt egy ilyen furcsa se veled, se nélküled viszony köztük. James sokszor bántotta Dominicot, de a kedvesebbik nagybátyám sosem akart róla mélyebben beszélni, én pedig nem erőltettem. Hogy tehettem volna? Ez olyan pasi kódex cucc, nem firtatjuk, amit nem muszáj.
Érdeklődve fordítom oldalra a fejem, alaposan vizsgálva meg a velem szemben lévő személy arcát.
- Helló...ezer éve...én azt hittem...várj, nem értem, te...Jamie bácsi? Vagy Dominic? - kérdezem értetlenül, és nem fér a fejembe, mi történt. Végtére is azt tudom, hogy ÉN miért nem öregedtem meg. De ő...
Lassan esik le, hogy amit látok, az nem káprázat. Sajnos semmire nem emlékszem abból amit farkas alakban átéltem, így szembesülni azzal, hogy itt van, kicsit sokkol. Felpattanok, már amennyire az állapotom ezt jelenleg lehetővé teszi.
- Az nem lehet....te...Jamie? Vagy...vagy Dominic? - kérdezem értetlenül, ám a következő mondat ami kijön a száján kétségtelenül bebizonyítja, hogy kivel is állok szemben.
- Ó, kétségtelen. Te Dominic vagy! - forgatom meg a szemeimet, és hát belátom, hogy némi magyarázatra szorul az, amit itt láthatott. Bár az is igaz, hogy az is, hogy hogy lehetséges, hogy nem járókerettel és oxigénpalackkal járkál itt előttem köntösben és bolyhos papucsban. A tekintetem azonban körbe jár a helyiségben, és meglátom a szétmarcangolt nőt. Üveges tekintete engem bámul. Az alvadó vér még aránylag frissnek érződik a levegőben. Csend van mindenütt, csupán a kettőnk szívverését hallom ütemesen dobogni. Nincs itt más. és én megöltem. Megöltem egy vadászt. A tekintetem visszavándorol a nagybátyámra.
- Ho...hogy kerülsz te ide? Egyáltalán, mi ez az egész? - kérdezem, mert még mindig kicsit zizi a fejem, és nem tudom, hogy a képzeletem űz-e velem csúnya tréfát, vagy meghaltam, és ez lett a poklom amiben minden családtagom életre kel, hogy megbüntessen a bűneimért?
Kábán mozdítom meg a testem, a vállaimmal körzök egyet, s próbálok a testemnek parancsolni. De a kábító lövedék még túl erős, lépni próbálok előre egyet, de megbicsaklik a testem, majdnem összecsuklok. Nem bírom megtartani magam, pedig menekülnünk kéne. Azok a vadászok nem egyedül voltak. Vártak még másokat is, ebben biztos vagyok.
Feszülten jár a tekintetem hol a hullákat vizsgálva, hogy a nagybátyámat kutatva, mintha megtalálhatnám a megoldást. Ám egyelőre semmi ötletem. Csak az érzés, hogy húzzunk innen a francba, mert attól tartok, még egy ilyen napot nem bírnék ki élve. De nincs az az ég, hogy feladjam a bosszút. Azonban azt hiszem ha igényt tart rá, elég sok mindent meg kell beszélnünk. De nem tudom, hogyan kezdhetnék bele. Azért nem mindennapos, hogy az ember összefut a 81 éves unokaöccsével aki lazán letagadhat jó ötven évet. De a kinézetből kiindulva neki is van mit mesélnie úgy hiszem. A helyzet az, hogy érzem a szagát, és ha a sejtésem beigazolódik...de remélem, hogy ez csupán az elmém játéka. Remélem, hogy az érzékeim csalnak, és ő csupán a büntetésem részét képezi. Bárcsak a poklot kéne inkább átélnem, mint azzal a tudattal élni, hogy neki ugyanez jutott.  
•

Cole & Dominic

• Who needs superheroes when you have a brother.  •

Csont ropog. Ín szakad. Izom tépődik ízekre, majd forr egybe újra, más alakban. A gerinc görbülete fájdalmasan hajlik meg. A test, a nemrég még erős, kitartó, küzdő porhüvely most átadja magát a kikényszerített kórság romboló erejének. A bőr textúrája változást idéz, sötétedik, majd ahogy lassan egyre jobban kirajzolódni látszik az elkövetkezendő végeredmény, hosszú, vastag szőr serken belőle. A szemekből eltűnik az értelem, a megszokott kíváncsiság és a sosem múló szomorúság, s helyét felváltja valami egészen más. Az ösztön. A lélektükrök nem rejtik véka alá a félelmet, a túlélés vágyát.
"Menekülj!"
A szemek a menekülés útvonalát keresik. A nagy, magas emberi lény félelmetesen közel merészkedik. A fogoly megszabadulva teljes emberi mivoltától csupán állati ösztöneire és tudatára hagyatkozva hátrálni kezd a fenyegető veszély elől. Oldalról nevetés hallatszik.
- Ne aggódj, kedvesem. Ritka, mikor sikerül annyira belemászni egy vérfarkas testébe és elméjébe, hogy a telihold nélkül elérjük a teljes átváltozást. De semmi okod pánikolni. Minden rendben lesz, csak ne hadakozz - közelíti a nő elszántan, de lassan. Kezében hosszú szárú sokkolót tart, melynek vége kékes színben szikrázik.
A farkas - bár nagyobb, mint természetes, vadon élő társai - óvatosan hátrál tovább. Hallja az ember szavát, de nem érti. Csak azt érzékeli, ami belőle árad. Fenyegető veszélyt, amely az életébe kerülhet. A bőre is libabőrös lesz a vastag bunda alatt, s hogy fenyegetőbb legyen, felborzolja a szőrét, éles fogait kivillantva vicsorít, csattogtat. Az ellenség azonban nem ijed meg tőle.
- Milyen gyönyörű példánya vagy a fajtádnak - selymeskedik a nő bársony hangon, ám a farkast nem tudja becsapni. A beszéddel itt nem sokra megy. Mélyről jövő morgással figyelmezteti a nőt, ha közelebb jön, támadni fog. Nem fog tétovázni, mert a fogaiban és a karmaiban erőt érez, a simabőrűnek meg csak a villámló botja van. Ám a helyzet egy pillanat alatt változik meg. Megérzi a közelgő embert. Újabb társasága az ellene törőknek. A szagát érezte már messziről, de nem tudta pontosan beazonosítani, mi is ez. Két vagy négylábú? Furcsa szaga van, de egyelőre távolságot tart, amelyet percről-percre csökkent. A farkas nem érti mi történik a háttérben, azonban amikor a negyedik már nagyon közel jár, áramütést kap. A fájdalom végigszáguld a testén, ahogy megüti a nő az oldalát a bottal és belé ereszti a villámokat. Felnyüszít, mert eléggé fájdalmas. Ebben a pillanatban hatalmas dörrenések hallatszanak...mindenhonnan.
"MENEKÜLJ!!!"
Tekintete kétségbeesetten keresi a kiutat, de az csak a nőn keresztül vezet, aki mögött a két férfi szemeiből kihuny a fény és mellkasukban nem dobog tovább a szívük.
Újabb dörrenések hallatszanak. A sarokig hátrál előlük, mert érzékeny fülei ugyan betájolják honnan jön a hang, de az akusztika miatt úgy tűnik mintha mindenhonnan jönne.
S ekkor hangot hall. Ismerősen idegen hang üti meg a fülét. Az új jövevény, akinek a szagát nem ismeri, de egészen más, mint ezeké itt, most hozzá beszél. Értő tekintetével vizsgálja az arcot, de nem ismeri fel. Hogyan is tehetné? Hisz ő egy farkas, mindent szag alapján elemez, ritkán hagyatkozik a szemére, akkor is inkább a tájékozódás miatt. De ez a hang mégis olyan ismerősnek hatott. Nem tudja, mit akar tőle az idegen, de egyelőre nem tűnik úgy, mintha támadni akarna, de biztos ami biztos, rá is rámorog, csak, hogy jelezze, hogy nem szándékozik barátságot kötni vele.
"Maradj távol tőlem, vagy megharaplak!" - sugallja felé és nem viccelj. Ha az idegen rosszul mozdul, ő lesz a következő célpont. Ismét beszélni kezd a férfi, hangosan kiabál, ám ezúttal nem neki szánja a szavakat, ha jól értelmezi. A menekülési útvonalat keresné, azonban ha most nekiiramodik, nagy eséllyel nem jut túl a két simabőrűn.
- Ne aggódj, a cimborád mellé a te fejedet már grátiszba viszem majd. Jól fog mutatni az ágyam felett. Azt hiszem a te színed az arany lesz, csak áruld el a nevedet, hogy tudjam, mit gravíroztassak a bilétára - nevet fel a nő, és kibújva a rejtekéből ismét lead egy pár lövést. A hangok a farkas számára ijesztőek, és mikor az egyik lövedék visszapattanva mellette éri a padlót, az agresszivitás elönti. Késlekedés nélkül támadásba lendül. A nő nem számít rá, és amikor a farkas majdnem elkapja a lábát, az utolsó pillanatban vág hozzá egy ládát. A farkas azonban erős fogaival elkapja a láda egyik deszkáját és úgy roppantja ketté, mint egy ropit, majd ráz egyet a fején és oldalra hajítja.
- Erősebb vagy, mint gondoltam - lihegi egyre távolodva a vérszomjas fenevadtól, majd a nő lassan a csizmájához nyúl, és lassan elővesz egy másik fegyvert. A bestia kitartóan vicsorog rá és lassú léptekkel közelít felé.
- Ezzel többre megyek ellenetek azt hiszem - mondja, majd ajkaira ravasz vigyor ül, és meghúzza az elsütő szerkezetet. A kábító lövedék a mellkasába fúródik, majd a nő gepárd gyorsaságú mozgással kigördül a rejtekéből és az idegen felé is lead egy tűpontos lövést. A farkas erőtlenül tesz pár tétova lépést, hogy menekülni kezdjen, de már nincs lehetősége. Ahogy elkezdi elveszíteni az erejét, az átváltozás újra megtörténik, ám ezúttal a szőr eltűnik, az éles karmok visszahúzódnak, az agyarak helyén normál emberi fogsor fehérlik az ajkak mögött. Négykézláb próbál tovább menekülni, de a szer nagyon erős. Nincs menekvés.
Ahogy visszanyerem emberi tudatomat, tudom, hogy valami rossz történik. Az erőm hihetetlen gyorsasággal hagy el, az izmaim nem engedelmeskednek nekem. Az oldalamra dőlök, a vállamba kavicsok fúródnak, és fázom. A lélegzetem felkavarja az alattam lévő porréteget. A tekintetemmel felmérem a terepet, de már nem tudom kivenni pontosan az alakokat. Van itt még valaki rajtam kívül, és azt hiszem bajban van, de nem vagyok benne biztos.
- Me...menekülj...- nyögöm erőtlenül, aztán magába fogad a sötétség. Elájulok.
Amikor magamhoz térek, ismét ott vagyok ahonnan elindultam. Az ezüst karperecek ismét égetik a bőrömet. A szám száraz, a testem minden porcikája fájdalmasan sajog. Mi a franc történt velem? Átváltoztam? De mégis...hogy? Lassan nyitogatom a pilláimat, kéklő tekintetem csak lassan képes felfogni azt, amit lát.
- A picsába. Tényleg a teraszon kellett volna innom...- morgom csendesen, és próbálom nyitva tartani a szemem, ami jelenleg még kissé nehézkesen megy. Jól érzem, hogy valami rázza mögöttem a rácsot?
•

Cole & Dominic

• Who needs superheroes when you have a brother.  •

Lihegve, nehézkes szívdobbanások ütemére halad előre, miközben a monoton padlót bámulja kitartóan. A nyaka már fáj, a karja zsibbad, a combjaiban gyülemlik a holnap pokoli izomlázat okozó tejsav. Tekintete nem szakad el a lábától. A bakancsot szürke porréteg takarja. A talp mély lenyomatot hagy maga után a padlón, ahogy egyik lábát a másik után emeli, de nem néz hátra, hogy ellenőrizze milyen nyomot hagy maga után. Nem érdekli, itt nincs tétje már.
Fújtatva szusszan egyet, megigazítja a karját. Nehéz a teher, folyton lecsúszni igyekszik. De tudja, hogy gyorsan cselekedniük, nincs idő lazsálásra. . Nem tudni pontosan milyen erős, milyen gyors a regenerálódás. Még oly keveset tudnak róluk, és igen kevés az esélye, hogy épp neki mondanának el mindent. Ő csak annyit tud, hogy veszélyes és halálos. A lassúság, a meggondolatlanság most az életükbe kerülhet.
Tekintetét elszakítja a padlótól, és felpillant aranyló pillái alól. Nyelvével végigsimítja kiszáradt, halvány szeplőkkel színezett sápatag ajkain, zöld szemével feltérképezi a helyet. Tipikus elhagyott, elhanyagolt raktárépület. Itt-ott deszkadarabok, üvegcserép, egy távolabbi sarokban üres hordók. Az egyiket látszik, hogy befogták tűzrakóhely céljából az ide látogató fiatalok, de annak már jó pár éve lehetett. Egy ideje elkerítették a helyet és áramot vezettek a kerítésbe, hogy a kölykök ne itt randalírozzanak.
- Itt tuti biztonságban leszünk? - szólítja meg a társát, bár sok jóra nem számít tőle. Csak egy mogorva bólintás és kevés, érces morgás a válasz a kérdésére. Lopva pillant a férfira, aki izzadtan vonszolja a terhet magán. Idősebb nála, pocakos, a negyvenes évei végén járhat. Nem szeret vele együtt dolgozni, mert általában szűk szavú és kissé nyers a pasi, de most is, mint általában, nem volt választása. Megy, ahová küldik, amikor küldik.
Elhallgat hát, és megy tovább. Nem firtatja az aggályait, végtére is, ő nem ezért van itt. Leszállítja a cuccot, őrzi egy kicsit, aztán ha végeztek, nincs vele dolga. Nem tisztje megítélni kit miért visznek és hova, és nem is akar erre gondolni. Az övéire kell gondolnia. Nekik csak ő van, csak az, amit hazavisz, és nem számít az ár. Farkastörvények uralkodnak.
Ezen az utóbbi gondolaton kicsit elmosolyodik. Oldalra pillantva megvizsgálja az árut. Éles, határozott állvonal, legalább két hetes szőrzet az arcán. Jópár zúzódás borítaná a testét, ha nem gyógyulna olyan piszkosul gyorsan. Ezért is nem kérdezhetik ki ők. Ehhez speciális ember szükséges, aki már úton van. Olyan, aki igazán ért ahhoz, hogy kikérdezze az efféle lényeket.
Irigyen méri végig a férfit. Ölni tudna ezért a kinézetért. Gyűlölködve gondol vörös hajára, tejfehér bőrére, szeplős arcára. Csenevész testére heti ötszöri edzéssel sem tudott egyetlen kilónyi izmot sem felvinni. Görbülő háta fájt minden ébredés után, és görbe lábai miatt utálta a nyarakat, amikor mindenki rövidnadrágban élvezte a meleget, ő meg még akkor is megrohadt a melegtől, de hosszú nadrágban izzadt. Erre itt van EZ. Ez az...magas, izmos férfi, a fekete hajával, a tökéletesen szimmetrikus arcával meg a világító kék szemeivel. És ez...ez a lény birtokolja mindazt, ami neki sosem adatott meg. Ez a lény...aki az élet megcsúfolása, ez kapott mindent, amit meg sem érdemelt volna! Az élet annyira igazságtalan!
Elragadtatva az önsajnálattól nem figyel eléggé, és megbotlik. Majdnem el is esik, társa rosszallóan kiált rá.
- Vigyázz, hé!
- Bo..bocsánat! - szól reflexből, pedig a tag nem is a felettese. Csak mivel idősebb, valamiért úgy csinál, mintha az lenne. Ő meg nem akar vitatkozni, mert végül is neki tök mindegy. Nem egy vezéregyéniség. Megigazítja az ájult fickó karját a vállán és újra megindulnak. A lépcsősorhoz érve lassan elindulnak felfelé a betonlépcsőkön a felső szintre, ahol egy vasajtóval zárható szoba várja őket. Odabent gyér a világítás, de még lehet látni, pont elég arra, amire kell. Beljebb van egy asztal három székkel, távolabb viszont nem szokványos berendezés látható. Rácsos ablak előtt, ahol épp csak beszökni képes a porlepte ablakokon a fény, két betonoszlop közé egy drótháló van kifeszítve. A betonba láncok fúrva, amik végén jó hat-hét centi széles fém karperecek fénylenek. Ezüst. Az egész lánc ezüstből van, csak úgy ragyog a kintről érkező fénysugárban.
Elvigyorodik.
- Nem sokáig lesz már olyan csinos a pofikád - markolja meg az állát az ájult pasasnak és elröhögi magát kajánul. Élvezettel fogja végignézni a kínzását. Talán megkéri a vallatót, hogy skalpolja meg a szép fekete haját, vagy nyúzza le az arcbőrét. Ne legyen már ennyire jóképű.
Az ájult férfit az állványhoz cipelik, és jó néhány percnyi szenvedés árán de hozzáláncolják a betonoszlopokhoz, testét a fém kerethez erősítik, hogy ne zuhanjon össze, kevesebb mozgástere legyen. Biztos ami biztos, még egy fém koszorút is a homlokára tesznek, igaz, ezt épp csak a bőréhez fogják, nem húzzák meg még a csavarokat. Nem szabad, azt mondták, a fájdalom felébresztheti, és ők nem elegek ahhoz, hogy visszafogják. De most még nincs magánál. Most még biztonságban vannak. Csak várniuk kell.

Álmodom.
Amelia totyogó léptei közelednek felém a konyhában, apró talpacskája puhán érinti a járólapot. Amber a tűzhely mellett áll, a mártást kavargatja és közben dúdol. Hamis, mert borzalmas hangja van, nincs hallása és a ritmusérzéke is pocsék, de kitartóan képes a rádióban hallott dallamokat ismételgetni. Sárga nyári ruháját táncba fogja a szél. Amelia kinyújtott kezecskéi végre elérnek hozzám, ölelő karomba zárom az édes csöpp hercegnőt.
- Szia Kincsem! - puszilom meg a homlokát és az ölembe kapva felállok. Azonnal a mellkasomhoz bújik és belemarkol a mellkasomon a pólómba, mintha sosem akarna elengedni. Amberhez lépek és hátulról megölelem őt. Kuncogva emeli fel a fakanalat és kínálja nekem a kóstolót.
- Hmm...finom. Még egy kis só elfér benne - puszilom meg az arcát, és már slisszolnék a pulton látható sütemények felé, de ahogy nyújtom a kezem azonnal odacsap gyengéden.
- Ne merészelje, Mister. Majd csak vacsora után - vág szigorú arcot, s nem ellenkezem. Inkább elvonulok a szoba felé.
A kép hirtelen változik. Anyám házában vagyok. Anya a szőnyegen térdel és keservesen zokog. Nem tudom mi lehet a baj, de megrémít, mert a keze csupa vér és reszket. A padló, a szőnyeg, még a falak is...mindent vér borít.
Felém fordul.
- Hogy tehetted?! Szörnyeteg vagy! Egy mocskos szörnyeteg! - sikoltja, és ahogy felém fordul, az én gyönyörű kislányom élettelen holtteste van a karjaiban. Ekkor veszem észre, hogy Amber nem messze tőlük fekszik. A torka felszakítva, üveges tekintettel bámul rám vádlón.
Közelebb akarok lépni, megmozdulni, de mielőtt megtehetném Virginia lép be az ajtón. Az anyám már nem sikolt, valahogy ő is holtan hever a lányom mellett, pedig senki nem mozdult. Virginia egy pólyába bugyolált gyermeket tart a kezében.
- Nézd, Cole...nézd, mit hoztunk létre együtt! - mutatja felém, és a pólyában egy kisbaba teste van, de vérszomjas farkasfej vicsorog rám...
Kín.
Óriási fájdalom száguld végig a testemen, szinte kettészakítja az agyamat, a gerincemet. A tudatom visszatér, életre ösztönöz, elszakít a borzalmas rémálomtól. Az arcom eltorzul, csupán a testemet rángató áram amit érzékelni tudok, de moccanni sem tudok tőle. Aztán egyszercsak vége szakad. Az utóhatásait még érzem, de nem vészesek. A szívem ami vadul kalapál a mellkasomban, időnként érzékelem az arithmiát, de még nem vészes.
- Jó reggelt, Csipkerózsika. Köszöntlek a való világban - mosolyog rám egy kedvesnek nem mondható, de amúgy csinos szőkésbarna nő. Megrázom a fejem, próbálom összerakni, hol is lehetek, de nincs meg. Nem emlékszem, hogy kerültem ide, és hogyan. A nő közelebb lép és a fejemre erősített fém koszorú egyik csavarját elkezdi a homlokomba tekerni. Pokolian fáj, ordítani tudnék, de nem tudok. Valamiféle rudat raktak a számba, hogy se bezárni ne tudjam, se beszélni.
- Csak, hogy tiszta legyen a dolog, kedvesem, ne ringasd magad abba a hitbe, hogy megszökhetsz. Sem abba, hogy majd kiszabadulsz innen. Meg fogsz halni. - simít végig a felsőtestemen a nő miközben hátrébb két férfi figyel minket - Úgy bizony. Először megkínozlak, csak úgy a móka kedvéért, aztán kikérdezlek, majd végül megöllek. Ha gyorsan válaszolsz a kérdéseimre, lehetséges, hogy a halálod gyors lesz. Ha nem...nos. én elég sokáig bírom a kínzásokat csinálni, és válogatott eszközeim vannak - mondja, és hogy értsem miről is van szó, a csizmája szárából előránt egy kést és végighasítja vele a bőröm a csípőm vonalától a bordámig. Felordítanék, ha tudnék, de nem tudok, így csak hörgök a fájdalomtól.
A nő hátra fordul a pasasokhoz.
- Ezüst kolloidba mártott penge. Jegyezzék meg. Ha nincs maguknál valami ezüstből készült szerszám, ez is megteszi.
Éget a kés helye, aztán a következő és a következő, meg az ezt követő kilenc vágás helye is lüktető, pokoli kínnal ajándékoz meg. Aztán a nő kegyetlen röhögésbe kezd, és ismét áramot vezet a testembe.

Napok óta vagyok kikötözve. A szám cserepesre száradt, a testem az utolsókat rúgja. Az ép elmém csak azért van még meg, mert újra és újra elsorolom magamban a bosszútervem lépéseit, felidézem Celia bájos pofiját és elképzelem, ahogy Virginia szeme láttára kitépem a torkát.
Kikérdezett. Mindent tudni akart rólam. Honnan jöttem. Mi a nevem. Ki vagyok. Hol a falkám. Minden módon megkínzott, ahogy csak lehetséges. Eltörte a csontjaimat. Összevert. Áramot vezetett belém. Késsel vágott meg, kivágott a combomból egy darabot.
De nem tört meg.
Minden fájdalomnál, amikor már azt hittem, nem bírom tovább ugyanabba a képbe kapaszkodtam. Ahogy láttam a szeretteimet holtan. Ez segített észnél maradni többnyire.
- Na jó, akkor emelünk egy kicsit a dózison, és meglátjuk mi lesz. Elkerülheted, ha válaszolsz - von egyet a vállán majd rám kiabál - Hol van a falkád? Tudom, hogy nem egyedül vagy. Egy omega nem húzza ilyen sokáig egyedül. Áruld el, merre bujkáltok, és ígérem, kíméletesen fogjuk kiirtani őket!
Kiröhögöm.
Viszonzásul olyan erősségű áramütés éri a testem, hogy ívben megfeszül a hátam, szinte érzem, ahogy a gerincem ropogni kezd. A pokoli kín végighasít rajtam, a lábujjaim olyan erővel görbülnek be, hogy a cipőm talpát kiszakítom, az ezüst bilincsek pedig csontig égnek a húsomba. A számba helyezett rudat két kitört fogam árán de kettéharapom, és bár nincs telihold, de ez a kín felülír most mindent bennem.
Érzem a csontjaim változását, hallom a recsegést, az izmok, inak szakadását majd növekedését. Átváltozom. Aztán mikor már nem bírom tovább az ösztön, ami belül mindvégig bennem szunnyadt, üvöltésre sarkall.
Az ég felé emelem a tekintetem, hatalmas tépőfogaim börtönéből pedig óriási erővel bíró, vészjósló és kétségbeesett üvöltés hagyja el utolsó erejével küszködő mellkasom. Üvöltésem hosszú, hangos és messze elhallatszik. A fákról ijedt madarak röppennek fel az égre, az erdők, a raktárépületek visszhangként verik vissza a hangom kilométerekkel is odébb.
•