... how bad can a good girl get?

2017.
- Boldog vagy? – lustán emelem tekintetemet az újság lapjáról a férjemre.
- Ezt hogy érted? – kérdezek vissza, mire lesajnálóan rám mosolyog. – Szerinted mi a boldogság definíciója?
- Szereted, amit csinálsz, szeretsz minden nap felkelni, tudván, hogy van értelme azt csinálni, amit csinálsz, úgy fekszel le este, hogy kipipáltál dolgokat a képzeletbeli listáról, de még mindig van mit tenned, vannak céljaid, van miért menned előre, szeretsz, és viszont szeretnek... ilyesmi, tudod – mutat rá a mondanivalója lényegi részére. Talán igaza van, és boldognak kellene lennem, elvégre elértem valamit az életben, megalapítottam a saját márkámat, híres és jól ismert arcok viselik a ruháimat ilyen-olyan eseményeken, nem is olyan régen a piacra dobtam az első két parfümömet, az elit könnyed életét élem, van egy szerető férjem, és egy szerető nevelt fiam, meg egy kevésbé szerető nevelt lányom, de nem lehet mindig, minden tökéletes, nem igaz?
Hát, nem.
Főleg akkor nem, ha te tudod, hogy megcsalod a férjedet, aki tényleg, rohadtul mindent meg akar adni neked, aminek még nem vagy birtokában, aki tisztel, aki elfogad, aki szeret és megbecsül. Nem féltékeny a sikereidre, de nem is az a papucs-féle férfi, kiáll a maga igazáért, van saját véleménye, és gondolatai.
És főleg akkor nem tökéletes minden, amikor a nevelt fiadat engeded időnként az ágyadba, vagy csábítod el a konyhában, vagy leped meg egy fülledt szórakozóhelyen, csak a hecc kedvéért, mert új, fiatal, ismeretlen – és olyan szörnyen jó, és olyan reménytelenül hasonlít Liamre, minden rezdülésében.
Pedig nem kellene máshol keresnem a boldogságot, pláne nem egy fiatal férfi karjaiban nem, főleg nem a férjem fiánál, mert ez az egész csak még több fejfájást, gyomorideget, lelkiismeret-furdalást, fájdalmat és szorongást okozott, mint valaha, bármi.
Boldognak kellene lennem.
Csak...
Egyszerűen...
Bele kellene süppednem. És hagynom, hogy átjárja minden egyes idegsejtemet.
- Igazad van – hagyom rá végül, kacér, hazug mosolyra rándítva ajkam szegletét, hanyag eleganciával rándítva vállamat, lepöckölve a cigaretta hamvadó végét -, boldog vagyok.

Csepp. Csepp. Csepp.
Nem tudom felfogni.
Csak nézem, nézem, ahogy a férjem vére a makulátlan, fehér kádba csöppen bőrömről. Egyik csepp, a másik után, mígnem a sok, apró csepp egyetlen óriási, vörös óceánná dagad.
Emlékszem a lövésekre. Hallottam őket. Az összeset. Hallottam, ahogy a hatalmas ablakok, és a poharak ezer szilánkra robbannak szét. Hallottam a sikítást, az ordítást, a halálhörgést.
Még mindig arra gondolok, hogy ez csak egy álom. Egy álombéli álom.
Ez nem lehet a valóság.
Ez nem lehet igaz.
(...)
Eljön egy pont – fogalmam sincs, hogy mikor, hogy mennyi idő telik el; talán percek, vagy órák -, miközben a kádban ülök, a párában, nehéz fejjel, egy ronda harapással az oldalamon, és rettegve, amikor elfogadom, hogy az álom rémálommá vált. Meggyőzöm magamat, hogy jobb, ha többé nem álmodok egyáltalán.
Már nem tudom, hogy ki vagyok – Liam nélkül nem tudom, hogy ki vagyok. Az élet nélküle máris megijeszt, és a világnak kevésbé van értelme.

1996.
Felhőtlenül boldog vagyok. Amolyan undorítóan, és visszataszítóan, hogy legszívesebben pofán vágnám magamat. Talán azt szeretem Liamben a legjobban, amilyenné engem tesz.
Természetes boldogság, és teljes elégedettség.
Kifestettük a lakásunkat. Fenyőzöldre, bársonyos vörösre és vattacukor kékre. Egyáltalán nem úgy néznek ki a színek, mint amilyen a palettán-, vagy a festékes vödrökön voltak, de úgy teszünk, mintha mindkettőnknek tetszene.
Olcsó pizzát eszünk vacsorára.
Buján fetrengünk a szőnyegen.
Szeretkezünk.
Aztán lerészegedünk az ír whiskeytől.
Szeretem Liamet. Afféle nagyon-nagyon erős, tettetem, hogy szeretem a zenéjét, és hagyom, hogy megegye az utolsó szelet tortát, annyira szeretem, hogy már gyűlölöm módon.

Csepp. Csepp.
Búcsúzkodni nehéz. Nem tudom elfojtani az érzéseimet.
Kis emlékeztetők: életre szóló emlékek az éjszakai gyereksírásról, a lakáson lágyan végiggurgulázó kacajról, az aggodalomról, ha beteg lett, az első lépések – és azoknak a lépéseknek az elképzelése, amelyeket már nélkülem kell megtennie ebben a hatalmas, félelmetes, ugyanakkor csodálatos világban.
Fényképek: amik engem őrá emlékeztetnek. Ami őt emlékezteti Liamre és rám, hogy tudja, hogy kik a szülei, hogy ki a családja, hogy honnan jött, hogy honnan származik – és, hogy egy nap visszatér ide, hozzám, és elszakíthatatlanok leszünk, mint, ahogyan ennek mindig is lennie kellett volna.
Apró csecsebecse: egy aranylánc. Ami rám emlékezteti, ha már nem leszek többé az élete része.
Sok emlékem van a lányomról, akivel nem találkozok többé.
Ezt érzem helyesnek – nem jónak, de ezt kell tennem. Nincs választásom többé. Gyászolok, a szívem darabokban, a zsebem üres, a bárnak annyi, a lakás is csak egyetlen hajszálon függ. Tudom, hogy a lányom nem halt meg, de abban a pillanatban, amikor odaadtam a gyámügyeseknek, valaminek vége szakadt. Számomra. Számára egy új élet kezdődött, egy jobb élet; nélkülem.
Élni fogja az életét, az álmait fogja hajszolni, boldog lesz. De van... van ez az érzés, ami nem hagy nyugodni. Ami miatt nem lesz teljesen igazságos, vagy jó.
Holnaptól, minden reggel, ha felébredek, itt lesz ez az űr, ez az érzés.
Az én álmomnak már vége. Én már megéltem az álmomat, és most vége.
Elengedtem őt, és... jó, hogy ezt tettem.

2010.
Jöhetnék azzal a klisével, hogy minden hullámvölgyet egy hullámhegy követ, és nincs más, mint előre és fölfelé. Ez így rohadtul egyszerűnek hangzik, és képzeletben az is volt, de persze, ha visszagondolok az évekre, amiket magam mögött hagytam, a nagy egészet nézve büszke vagyok, magamra, de egyes lépéseket egyenesen szégyellek, megvetem magamat, undorodva nézek végig a bukásaimon, a döntéseimen, a cselekedeteimen, és, ahogyan a földön csúsztam, mint valamiféle kafkai féreg.
Amikor Liam meghalt abban a lövöldözésben, és Charlee-t oda kellett adnom, nem vettem ilyen könnyedén az életet. Minden egyes nap szenvedtem, nem tudtam sem aludni, sem enni – utóbbira amúgy sem igazán futotta, mivel minden, mocskos fontomat oda kellett adnom a főbérlőnek, ha nem akartam földönfutóvá válni. Évekig magamnak vágtam a hajamat, nem sminkeltem, és új ruhákat sem vettem, annak ellenére sem, hogy az összes lógott girhes, madárcsontú, árva testemen.
Minden nap kerestem a megoldást, egy új munkahelyet, ugyanis, amikor az első – és egészen addig egyetlen – férjem meghalt, az állam elvette tőlem a bárt, így semmiféle bevételem nem volt. Azt, mondjuk, a mai napig nem tudom biztosra mondani, hogy fent tudtam volna tartani a kocsmát, vagy sem. Sosem derült ki, esélyem sem volt, lehetőséget sem kaptam, hogy megmutassam mire vagyok képes.
Végül egy varrodába vettek fel, London mocskos külvárosában. Minden nap hajnalban keltem, felültem az egyik telefirkált, áporodott szagú metróra, és éjszaka mentem haza ugyanazzal az ócskavassal. Ami pedig a kettő között volt, az említésre sem méltó – lenne. Egészen addig a pillanatig, amikor egy londoni fejes be nem libbent egy nap, hogy kesztyűket szeretne készíttetni – nem magának, egy szimfonikus zenekar minden egyes tagjának. Láttam valamit a tekintetében, ami arra késztetett, hogy ne tágítsak tőle.
A napok teltek, múltak, ő néha megjelent, egyszer meghívott kávézni, ugyan csak a folyosón lévő automatáig, de elszürcsöltük azt a szart, és úgy tettünk, mintha mindkettőnknek ízlene.
Aztán a látogatásai hetekre nyúltak, mindig keresett. Soha, senki nem szólt neki, nem mertek hozzá szólni, nem küldték el, csak engem néztek ki, de nem zavart, mert pontosan tudtam, hogy mit csinálok; és megszakadt a szívem. Árulónak, csalárdnak és hazugnak éreztem magamat, de bármit megtettem volna azért, hogy valaki kirángasson engem abból a rémálomból, amiből évekig nem tudtam felébredni, mert a rémálom tulajdonképpen a kézzel fogható, hús-vér valóság volt.
Leszoptam – egyszer, kétszer, sokszor.
Cserébe elvitt vacsorázni, előtte vett nekem egy szép alkalmi ruhát.
Aztán, mire észbe kaptam, már a felszínes, hamis barátai is ismerték a nevemet, és az arcomat, hála neki, és az ügyes kezeimnek, egyik névjegy, a másik után került az asztalomra, a telefonom vonala égett, az e-mail fiókom rogyásig volt ilyen-olyan megrendelésekkel.
Mindig van feljebb – és még feljebb.

Csepp.
Az utolsó csepp.
A gát átszakadt.
Boldogság. Talán ez egyfajta elvárás, habár pont az, hogy boldogok akarunk lenni, tart távolt attól, hogy azok legyünk. Szemet hunyunk. Megbocsátunk. Felejtünk. Talán minél többet próbálkozunk, és jobban akarjuk a boldogságot, annál bizonytalanabbak vagyunk, hogy megtaláljuk-e.
Elérjük azt a pontot, hogy már fel sem ismerjük önmagunkat. E helyett csak mosolygunk és iszonyúan próbáljuk annak a boldog embernek mutatni magunkat, akik lenni akarunk.
Olyan ember vagyok, akivé nem gondoltam volna, hogy válhatok.

2020.
- Boldog vagy?
A cigaretta füstjének ezüstös szálai között észrevétlen csúszik el a kérdés.
Szerinted mi a boldogság, Joanne?
Boldog vagy?