Egy ponton túl én már képtelen lettem volna megmondani, hogy mennyi az idő, vagy hogy létezik-e egyáltalán az idő úgy, mint fogalom a mi jelenünkben, nem lehetne-e, hogy csak órák, percek vagy másodpercek óta vagyunk itt ebben a tökéletesnek szánt pillanatban? Nem lehetne, hogy Lip és én csak itt ragadjunk a perifériának ezen a furcsa mezsgyéjén, ahol sem józan gondolatoknak sem túl bonyolult gondolatoknak - mint például ez - nincsen helye? Nem maradhatnánk meg csak két kölyöknek, akik egy este túl sokat ittak - mondjuk a magam részéről szerintem nekem a fű sokkal jobban megártott, mert már órák óta ( vagy lehet, hogy percek, tudod, most volt ez a roppant érdekes okfejtésem az időről ) ugyan azt a sörösüveget szorongatom, és még csak arra sincsen időm, hogy megemeljem.

Egyébként én már hosszú ideje - nem megyek bele ebbe megint, oké? - a földön fekszem és a szőnyeg rojtjait piszkálom, az ujjbegyem köré tekerek egy kiálló fonalat, aztán meg nézem, ahogyan szépen lassan vörösödni, majd lilulni kezd a bőr, aztán pedig kitekerem, és újból kezdem. Egyébként ez roppant mód szórakoztató elfoglaltságnak hat. A háttérben valahol a tévé már legalább huszadszorra adja le azt az új Justin Bieber számot, de az is lehet, hogy igazából csak egyszer ment le, és az agyam állított be egy folytonos ismétlődést a Yummyra. A lábamat pontosan a zene ritmusára mozgatom, éppen belecsúsznék abba, hogy újból az időről kezdjek magamban gondolkozni, közben már nem csak a lábamat mozgatom,hanem fals hangon dúdolom is  a számot, amikor Lip megszólal, én pedig csak gurgulázva fölnevetek, semmiképpen sem kinevetem, csak fölnevetek, a hátamra fordulok - ez is óráknak tűnik éppen - és csak annyit mondok, hogy:
- Ezer éve nem mondta ezt nekem senki. - Ettől éppen elérzékenyülnék, ha a srác nem esne rá a lábamra.

Igazából eléggé fáj, de ettől is csak nevetnem kell, aztán újból a szám elé emelem azt a cigarettát, ami már vagy ezere éve ott ég a kezemben - az a fránya idő, ugye? - , és csak tompán fölbámulok rá és elveszek a nőügyek közepette, mielőtt fölmászna és elindulna kifelé, vagy legalább is arra hajazó lépéseket tenne. - Oké. - Ennyit bírok kinyögni miközben ülőhelyzetbe tornázom magamat. - Tudok egy tagot, aki jó mollyt ad. - Vakarom meg a fejemet, az ajtóhoz botorkálva meg papucsot húzok, a cipő már semmiképpen sem menne. - Én akarok vezeti. - Szögezem le,miközben megtámasztom a falat, eléggé úgy tűnt, hogy el akar dőlni, és eléggé úgy tűnik, hogy most nagyon meggyőző próbálok lenni. Mondjuk abban is biztos vagyok, hogy a tetemes mennyiségű fű sem segít a vezetési stílusomon, de legalább elég erőt ad hozzá, hogy a fal ne dőljön ránk. - Egyébként te is hallod ezt a zenét? - Még mindig, még folyamatosan, még egyfolytában ott zúg a fejemben a Yummy, yummy, yummy összetéveszthetetlen ritmusa. Dúdolni is kezdem újfent, még a fejemet is biccentgetem hozzá.