I can smell all of your fear

Cole && Celia

Valahogy az éhség és a jóllakottság egyfajta kapcsolatot alakítottak ki a hangulatommal. Ha éhes vagyok, morgok, elégedetlenkedek, esetenként dühössé válok. Kezelhetetlen szorongás lesz úrrá rajtam, vagy épp melankólia. Ha tele lesz a hasam, kevésbé vagyok idegesítő. Azt hiszem legalábbis enyhít rajta némileg. Sok mindent azonban igen helytelenül, de ezzel kompenzálok. A szeretethiányt. A veszteséget. Az energia túltengést. A szexhiányt. A rossz kedvet. A ritkaságszámba eső jó kedvet.    Bármit.    Mindent.    A kaja egyet jelent az élettel, és bennem a túlélési ösztön az egeket veri. Az tény, hogy az erre való indokom merőben eltér másokétól, de ezzel nem veszít az erejéből. Mert engem kizárólag azért érdekel a túlélésem, hogy bosszút állhassak Virginián és a sleppjén, nem pedig azért, hogy megéljem a szép öregkort, oltárhoz kísérjem a lányomat, táncoljak a gyermekeim esküvőjén vagy óvodába kísérjem az unokáimat. Ezekre nekem minden esélyem elszállt. Így megkezdve az ostromot a váratlan helyzetből adódóan el kell indítanom egy lassú, alaposan kitervelt stratégiai játékot. Kegyetlen vagyok? Alattomos? Igen. Az vagyok. Lehetséges, hogy ez a nő itt velem szemben nem is az, mint akinek gondolom? Lehetséges. Persze, hisz alig tudok róla valamit. Előfordulhat, hogy csupán a sors kegyetlen áldozata. De nem érdekel. Nem érdekelhet, mert ártatlan áldozat az én oldalamról is volt. Mit tehetett a kislányom arról, hogy az apja bedőlt egy szívtelen manipulátornak? A feleségem bizalmat adott nekem, megajándékozott az egyetlen kislányommal, a drága anyám életet adott nekem, és mit adtam nekik cserébe? Rövid, múló boldogságot és borzalmas, rideg, fájdalmas hazugságokat és halált. Miért érdemelne más többet és jobbat?   A süteményeknél sikerül kicsit beszélgetnünk. A többiek ügyet sem vetnek ránk, ez valahol jól jön és őszintén szólva jól is esik. Amúgy sem nagyon szeretek szerepelni, még kevésbé amikor telihold közeleg. Ilyenkor ingerlékenyebb is vagyok még a szokásosnál is. Rossz érzéssel tölt olykor el, mennyire hasonlítottam ahhoz az emberhez, akit most csak eljátszani tudok. Nyitott voltam, kedves, gondoskodó. Azt hiszem erre szokták mondani, hogy "Kár érte!" Értem, a régi énemért, a régi Cole-ért tényleg kár. De már ez van, ennyi jutott.   Talán épp ezért ér szíven az a kis mondatfoszlány amikor megemlítem, hogy mentősként dolgozom, és ő elismeréssel adózik irányomba. Hirtelen az evésben is megállok, csak nézek rá teletömött pofával. Se levegőt venni nem tudok, se nyelni, se köpni. Kékjeim egy pillanatig elmélyülten tanulmányozzák a vonásait, mert olyan hihetetlennek hangzik az ő szájából. Aztán észreveszi a porcukros képemet, megpróbálja letörölni amiért nem ellenkezem, aztán váratlanul elrohan. Csak kapkodom a fejem, mert nem igazán értem mi történt hirtelen vele, hisz jószerével semmit nem csináltam, de utánamenni már nem tudok, mert nem engednek. Eric a helyemhez irányít, én pedig nyilván nem fogadok szót, mivel alapvetően nem szeretem, ha megmondják mit csinálhatok és mit nem. Miután jól laktam azonban visszatérek a székemhez, és lassan mindenki így tesz. Eric is visszatér Celiával, és miután enyhe aggódást mutatok felé, folytatódhat a megkezdett foglalkozás. A párosítás különösebben nem érdekel, sem a játék, mivel pont nem tudom elképzelni, hogy ez bármiben segítene is. De nem vitázok, inkább megpróbálok együttműködni. Érzem rajta az idegességet, a bizonytalanságot, de mégis belevág a közepébe. Úgy tűnik nem hagy időt gondolkodni, céltudatosan építi fel a rajzolni való kép vonalait. Elképzelésem sincs, mit kezdjek ezzel, csak random húzgálom a vonalakat. - A csend része egész jól megy - nevetek fel kissé a kérdésére, és érzem, hogy a vérnyomásom ismét magasba szökik. Meglök a könyökével, és a kérdés elterelődik a rajzról rám. - Semmi gond, nem vagyok lázas, csak melegem van -  Majdnem megvagyok a rajzzal, ha nincs további utasítás - lépek kissé távolabb tőle, de azt hiszem már késő. A közeledő telihold még inkább felerősíti a vérfarkasokra jellemző tulajdonságokat, közöttük a kiemelkedően magas testhőmérsékletet is. Télen-nyáron melegem van, és halandó számára olyan vagyok, mint egy lázas beteg, különösen hideg időben. Azonban nem akarok feltűnősködni, bár megjegyzem, hogy jobban teszem, ha kissé távolabb tartom magamtól a nőt, mielőtt kiderülne a titkom. Nem tudom mit tud és mit nem a világról, nem szeretném felfedni magam. A kép azonban elkészül, és Eric ismét magára vonja a figyelmünket.  -  Ügyesek voltatok, nagyon szépen köszönöm nektek a munkát és a figyelmet. Ezzel a kis játékkal arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy bármennyire is gondoljátok magatokat erősnek, szükségetek van egymásra. A segítségre, a támogatásra. Nem baj, ha olykor segítségre van szükségetek, ez teljesen normális. De a képre nézve az is egy üzenet, hogy képesek vagytok eljutni a célig ha kitartóak vagytok. Minden nap csak egy lépés! Tapsoljátok meg magatokat! - csattintja össze a tenyerét, és lelkesen tekint körbe-körbe rajtunk. A nap további részében pedig tovább beszélgetünk az élet nagy dolgairól, a következő gyűlések menetéről, és minden olyan dologról ami engem cseppet sem köt le. A foglalkozás végén felkapom a táskámat és kifelé indulok az ajtón. Odakint még mindig esik az eső, a cseppek pillanatok alatt a hajszálaim közé eszik magukat. Már épp elindulnék munkába amikor meglátom Celiát, és kis gondolkozás után megkocogtatom a vállát. Ha megfordul szemben találhatja magát a kissé zavart mosolyommal és a fürkésző tekintetemmel. - Én csak...ne haragudj. Csak meg akartam köszönni, hogy ma beszélgettél velem a szünetben. Előtte azon gondolkodtam, hogy többé nem jövök, mert úgysem ismerek senkit és nem érzem jól magam itt, de te könnyebbé tetted a beilleszkedést. Ez el szerettem volna mondani - mondom zavartan, aztán megigazítom a vállamon a táskámat. Az esőcseppek végig folynak az arcomon, a nyakamon, besurrannak a pólóm alá. A magas testhőm következtében alig látható párafelhő keletkezik körülöttem ahogy a víz gőzzé alakul rajtam. Végül rádöbbenek, hogy nincs már mit mondanom, így zavaran a hajamba túrok, kirázok belőle némi vizet, majd egy utolsó gyenge mosoly következtében búcsút intek és a vállamra vetett edzőtáskával elindulok dolgozni. A gondolataim ezer felé cikáznak, ahogy megpróbálok átállni a normális üzemmódra. Hogy fogom fenntartani a hazug álarcot? Hogy jutok el végül a bizalmi körbe? Megéri-e ennyi kockázatot vállalni? Egyelőre nem tudom a választ. De remélem minden a terveim szerint alakul.    
 

◉ words ● Battle scars ● note: IMÁDLAK!!!! ◉

I can help if you want

Cole && Celia

Igazából egy kicsit zavarban érzem magam, amiért idegenekkel itt maradtam, és segítő jobbot nyújtottam a barátomnak. Tudom, hogy Erik mindenkinek segíteni akar, és emiatt vállalja túl magát, de néha nem ártana egy limitet szabni, mert azzal, hogy ma este eljöttem, és itt maradtam, azt jelenti, hogy bárki igényt tarthat rám. Nem szerettem volna kibújni a kötelességeim alól, és hátat fordítani a függőknek, de nekem is van munkám, meg életem is. Félek attól, hogy nem tudok megfelelni az elvárásoknak, esetleg nem érek oda időben, ha valaki felhív. Ezt a terhet nehezen fogadtam el, hiszen úgy éreztem, hogy még a saját életemet sem hoztam egyenesbe. A jelenlegi munka mindent jelentett, megélhetést biztosított, a függetlenségem zálogaként vonult be, illetve nem felejthettem el, hogy emiatt tértem vissza ebbe a városba. Nem tettem volna meg, ha nem erről a cégről lenne szó, és ne merült volna fel, hogy együtt dolgozhatom egy világhíres genetikussal. A jövőm szempontjából egyáltalán nem volt mindegy, hogy hol fogok munkába állni, éppen emiatt aggódom annyira, hogy mi lesz, ha egyszerre sok lesz a kettő, és az ígéreteimet meg kell törnöm. Nem olyan lánynak neveltek a szüleim, aki csak úgy ígérget, bűntudatom van, ha nem tudok teljesíteni. A maximalizmusra törekszem, azt tartom szem előtt, hogy másoknak mi a jó, és ebből kinek, mennyi jut.  

Túlságosan elkalandoznak a gondolataim, miközben felállok a székről, és kiindulok, hogy megejtsek egy mosdót. A sor láttán aztán inába száll a bátorságom, és a kevésbé zsúfolt területet választom ki, ahol nem is állnak sorban az emberek, és nem lesz bűn, ha elcsenek egy kis süteményt, vagy megiszok egy kávét. Nem tudom, hogy mi bírja rá a férfit, de végül Cole lesz az, aki meglep a svédasztalnál, és egy bögre kávéval von be a társaságába. Látszólag hasonló problémákkal küzdhet, mint én, mert Eriken kívül nem ismerek mást. Elmosolyodom a felajánlott gesztuson, és elveszem tőle a feketét is. Kezdetnek nagyon jó, és mondhatni kellemes benyomást keltő. A morcos kinézet, és a jeges tekintet most sem változik meg, ellenben ott van a hangjában rejlő megmagyarázhatatlan kedvesség, amitől megnyugszom a közelében, és nem hátrálok meg. Elmesél egy-két oda nem illő dolgot, meg is beavatom, hogy nem szokásom este már koffeint inni, különben nem alszok el. Apróságok, de sokat elárulnak az emberről, hogy milyen hagyományokkal rendelkezik. A nagypapája említésére egy kicsit visszakozom, hiszen a nevét tőle örökölte, és kiderül, hogy még a hadseregnél is szolgált. Nekem nem adatott meg, hogy megismerjem őket, és nem is igazán hallottam történeteket róluk. Apának néha előjöttek az emlékek, de általában, mint anya ő is magába fojtotta. Néha úgy éreztem magam, mint egy félkarú óriás, akinek nincs is múltja, az egészet kitalálták. Nekem kellett utánajárnom, hogy milyen felmenőit lehettek, de eddig még nem jártam sikerrel. Talán túlságosan magamra vetítem ki ezt a pillanatot, de mélyen megérint, hogy neki volt lehetősége még a nagyszüleivel is beszélgetni, családi történeteket hallani. Feltételezés, de eluralkodik rajtam az irigység. Könnyedén siklunk át a kellemetlenebbik részén a társalgásnak, és aztán az egyetem kerül terítékre.
- Egyszer kellett hasonlót átélnem, de az sem tartott sokáig. Nem tudom, hogy ez mekkora hiedelmekkel jár együtt, de Kalifornia nem rossz, és nekem tetszett. Ha tehetném, akkor körbeutaznám azt a vidéket, de egyelőre leköt a munka, és a berendezkedés. - kortyolok bele a bögrémbe, és a két kezem közé szorítom, hogy még egy kis meleget csempésszek át a bőrömnek, ha már odakint tombol az eső, és majd meg lehet fagyni.  
- Nem gondolkodtam abban, hogy mostanában elhagynám a várost. A rendelkezésről én is hallottam, de háború? - nem tudom, hogy mire akar kitérni, de ez nem az a téma, amit egy nyilvános helyen kellene megvitatni, és különben is, nem tartozik rá, vagy rám, ami a felsőbb vezetésben zajlik. Megköszörülöm a torkomat, és a részemről lezártnak tekintem a boncolgatását. A sütis ötletet nem vetem fel, jobban járunk mindketten, ha nem feszegetünk olyasmit, ami egyikünkre sem tartozik, főleg nem rá. A tányért nem fogadom el, elveszek egyet magamnak, és a másik oldalán nézelődöm a választékoknak. A hókiflire nem tudok nemet mondani, és nem is akarok. Elveszek hármat is, a többi nem köti le a figyelmemet. A munkája kapcsán kicsit meglepődöm, nem számítottam rá, hogy az egészségügyben mozog.
- Igazán nagyra értékelem, hogy ilyen hivatást választottál magadnak. Minden elismerésem, hogy... - beharapom az ajkamat, és inkább az evésre összpontosítok. Az ő általa kínált süteményt nem fogadom el, és bízom benne, hogy ezzel nem bántom meg az érzéseit, mert nem ilyen szándék vezetett, csak jobban figyelek rá, hogy minden szem előtt legyen, amit elfogyasztok. A szüleim belém plántálták, hogy ne fogadjak el semmit az idegenektől. A szeleburdisággal akkora mennyiséget pusztít el, hogy majdnem felnevetek, de csak a porcukor lenyomata marad meg. Magamhoz veszek egy szalvétát, és engedélyt kérve tőle, szépen megtisztítom a szája sarkát. A tekintete az enyémbe fúródik, nagyon is intim ennyi ismeretség után, hogy ilyesmit csinálok, de nem tudtam megállni, hogy ne töröljem le. Hirtelen áramütés száguld át a testemen, és nem tudom hova tenni az élményt. Automatikusan hátrálok meg, és hagyom el a termet bármilyen magyarázat nélkül. A mosdónál már nem állnak sorban, ezért benyitok, és az első dolgom az, hogy megnyissam a csapot. Hallatlan, hogy ez történik velem. Teljesen fehér lettem, szinte a félelem kerített a hatalmába. Az alkaromra folyatom a vizet, és néhány másodpercig a légzésemre koncentrálok. A tarkómat is benedvesítem, és magamban mantrázok, hogy ez csak a véletlen műve lehetett. Erik az, aki végül bekopog az ajtón, és ránt vissza a valóságba.
- Minden rendben Cece? Gyere... - magamra erőltetek egy mosolyt, és miután elzáróm a csapot, már csatlakozom is hozzá.
- Nem történt semmi különös. Már nagyon ki kellett jönnöm, ennyi. - követem befelé a terembe, de amint összeakad Cole-al a tekintetem, csak helyeslően bólintok, hogy minden rendben, de nem időzöm sokat az alkatán. A helyemet befoglalom, és elmorfondírozok ezen egy darabig, amíg le nem esik, hogy megint lemaradtam. Milyen játékot akar velünk játszani, és nekem miért kell Cole-al lennem? Felegyenesedem, és elfogadom a kezembe nyomott papírt. - Erik... - kérlelném, de már megy is tovább, és a hátam mögé áll a férfi. A minimális távolságot szeretném tartani így, én is hátat fordítok, és meglesem, hogy mit ábrázol a képem. Nem lesz könnyű, még úgyis össze van zavarodva a fejem is, mintha egy másik csatornán lennék.
- Ó, ne aggódj, nem foglak nyaggatni. - erősítem meg a felvetésemet, és elkezdem az alapokat.  
- A lap közepén lesz egy út, ami végigvisz a célig. A neheze pedig azt, hogy mindezt dombok közé kellene lerajzolnod. Mennyire vagy otthon a csendéletben? - nevetek fel halkan, és kiegyenesítem a hátamat, de véletlenül megbököm a könyökömmel. - Sajnálom nem figyeltem eléggé. Mivel vagy eddig meg? - kérdezek rá, és az ajtót bámulom, de érzem a testhőjét. - Öhm...minden rendben? Nagyon meleg vagy, mármint...úgy értettem, hogy...nem vagy lázas? - ártatlanul teszem fel a kérdést, és lehet éppen most csinálok magamból hülyét.  
 

◉ words ● Battle scars ● note: IMÁDLAK!!!! ◉

I can smell all of your fear

Cole && Celia

A terem csendes zsibongással teli, és látván Celia tanácstalanságát, úgy érzem, eljött az idő, hogy közelebb merészkedjek hozzá. A gondolattól is irtózom, hogy beszélgessek vele, mert minden szavát hazug álarcának tulajdonítom. Hiába a kedves mosoly, a pillarebegtetés, engem nem ver át. Tudom  jól, hogy pont semmit nem ér számára az emberi élet, ami nem az övé. A szüleitől valószínűleg többet örökölt, mint a testfelépítése vagy épp az esze.
Ám terveim megvalósításához áldozatokat kell hozni. Annyi mindent megtettem már korábban is, most sem szabad, hogy túl nagy gondot okozzon. elég jól el tudom játszani a szerepeimet, ha kell.
Bólintok és ártatlan fejet vágok, amikor azt mondja, talán későn alszik majd el. Pont nem érdekel a dolog, de azért egy kissé bűnbánó mosolyt ki tudok csikarni magamból. Hát, ha nem tud majd aludni, olvasson, írjon, főzzön, süssön, sikálja fel a padlót fogkefével, egyik sem zavar különösebben. Amúgy senki nem mondta, hogy meg kell innia az összes kávét, nem mellesleg ennek a kávénak annyi ereje van, mint a lepkefingnak, legalábbis számomra.
A nevével azonban kissé eljátszadozok. Valamiért mindig vonzottak a szép nevek. Amber esetében érdekesnek találtam, végtére is akkoriban az Amber nem volt annyira népszerű név, mint manapság. Amelia nevét is én választottam, mert szerettem volna, ha az ő neve is A betűvel kezdődne, mint az édesanyjáé. A második neve Colette lett, ehhez pedig az édesanyja ragaszkodott. Ha már nem tudott nekem elsőre fiút szülni, legalább a gyermekünk neve tükrözze a hozzám fűződő szoros viszonyát. A feleségem előrelátó asszony volt, fiatal kora ellenére, félt attól, mi lenne, ha többé nem születhetne gyermekünk valami oknál fogva, és ezért ragaszkodott ahhoz, hogy a Cole lány megfelelőjét viselje a csemeténk. Ameliára pedig tökéletesen illett ez a név, mindenhol büszkén mondhattuk ki, mert nagyon jó csengése volt. Amelia Colette King. Imádtam. Virginia esetében is a szemein túl a neve fogott meg. Azt mesélte, sokan becézték Ginának, de én mindig Virginiának szólítottam, mert szabályosan beleszerettem a szemein túl a nevébe is. Imádta, ahogy kimondtam, ahogy suttogtam a fülébe, miközben megéltük a hamis szerelem gyönyörű illúzióját. Virginia teljes valójával képes volt becsapni, irányítani, de eljátszani a teljes odaadást is. Azon néhány alkalommal, míg együtt voltunk, bizony heves és gyönyörű perceket áldoztunk a szerelem és a szenvedély oltárán.
A beszélgetés kissé sután, de aránylag gördülékenyen megy. Nem mondunk nagy dolgokat, én nem nyomulok, csupán kedves próbálok lenni. Nem akarom, hogy azt gondolja, akarok tőle valamit, mert azt...hát, azt aztán nem. De ettől még kedvességgel, elismeréssel adózva igazán nem lőhetek mellé.
- Igen, ott szolgált - bólintok, nem firtatom tovább a dolgot, mert látom rajta, hogy kényelmetlen számára ez a téma - Sajnálom, hogy nem ismerted őket. Sajnos nekem sem sok idő adatott meg velük, de az legalább szép emlékeket adott - zárom le a témát, és egy pillanatra arra gondolok, hogy a nagyapám évek óta okozója lehet kisebb földrengéseknek, mert annyit forog miattam szégyenében a sírjában.
Kalifornia említésére elismerően bólintok. Nem mintha a teljesítményére lennék büszke, csak így már értem miért csak nemrég értesültem arról, hogy ő létezik és visszatért ide. Virginiáról nagyon sokáig azt hittem, hogy meghalt, úgy eltüntette a nyomait. Sokáig kerestem különböző államokban, innen-onnan kapott pletykákra alapozva. Aztán visszatértem ide, és valósággal az ölembe hullott minden információ ami eddig hiányzott.
- Nem lehetett semmi. Hogy tetszett Kalifornia? Megszoktad a földrengéseket? - kérdezem, majd kissé közelebb hajolok hozzá - Nem bántad meg, hogy visszajöttél? Mármint...érted...a város határait jelenleg lezárták, senki nem mehet sehová engedély nélkül. Kicsit zavaros nekem, hogy miért, de eléggé félelmetesnek hat a dolog. Mintha valami háború készülődne - halkítom el a hangom, és kíváncsian lesem a reakcióját. Nemrég hozták a rendeletet, hogy senki nem hagyhatja el a várost. Nem tudom mi szivárgott ki a köztudatba, nem tudom azt sem, ki tud a természetfelettiek létezéséről, vagy arról, hogy Bastien Monagham vámpír, nem egyszerű halandó. De kíváncsi vagyok a válaszára, mert lehet, hogy többet tud, mint amennyire tippeltem elsőre.
Ám miután meghallgattam a véleményét, már ha van egyáltalán hozzáfűzni valója, megjegyzem, hogy éhes vagyok, és örömmel indulok el vele a sütik felé. Vannak ugyan szendvicsek is, de sajnos a tonhalat nem bírom elviselni, förtelmes szaga van, így azt az aszalt ívben elkerülöm. Nagyon érzékeny vagyok a szagokra. A kérdésére bólintok egyet.
- Igen, éjszakás műszakom lesz. Mentőstiszt vagyok - vallom be, mert ezzel igazán nem árulok el túl sokat, és még láthat mentős egyencuccban, ezt nem akarom feltétlen eltitkolni. És ami azt illeti, nem sok mindent szeretek már a világon, de a munkámat azt még mindig. Segíthetek az embereknek, ha már a családomon nem tudtam. Az egyetlen jó érzés, amit megengedhetek magamnak a nyomorult kis életemben az ez.
A falatozás kezdetekor még kissé tétova vagyok, de hamar feltalálom magam. Igazság szerint rengeteget tudok enni, az étvágyam mindig is jó volt, és a vérfarkasság, a megnövekedett testhőmérséklet mind eredményezi, hogy ez csak növekedett az esetemben. Négy főnek elegendő ételt pusztítok el egy nap alatt, hihetetlen mennyiséget eszem, a bérem nagy része erre megy el.
Az első süti megkóstolása után megállípítom, hogy bizony nem nyúltam mellé, és megkínálom Celiát is, ám ő elutasítja. Nem sértődöm meg, csak megrántom a vállam.
- Nem tudod mit veszítesz - tüntetem el a falatot, amit gyorsan követ két újabb, aztán rástartolok egy másik féle édességre. Pillanatok előtt eltüntetek öt-hat szelet süteményt a tényéromról, tényleg úgy eszek, mint aki napok óta nem látott ételt, pedig csupán három órája ettem meg egy akkora hamburgert sült krumplival, hogy egy családnak bőven elég lett volna. De az anyagcserém hiper gyors, szóval az éhség valódi. A sütik pedig finomak, és hát eléggé porcukros is némelyik, én pedig...Látott már valaki farkast lassan, megfontoltan falatozgatni? Nem. A farkasok falnak. Gyorsan. S az ösztönt én is átvettem a megfertőzésem pillanatában. Így nem csoda hát, ha tiszta porcukros lesz a képem, és persze ezt én nem is veszem észre. Mikor Celia megközelít a szalvétával, értetlenül meredek rá kékjeimmel. Nem értem mit akar, mert annyira lekötött az evés, hogy jóformán elfeledkeztem a világról is.
- Höhm? - morranok szelíden értetlenül, aztán felfogom mit akar, és kissé zavarba jövök. Közelebb lép hozzám, és megérint. Eddig sosem érintkezett a bőrfelületünk. Ilyen közelről most egészen más az illata. Ugyanaz, mégis más. Nem tudom mi az oka, ahogy azt sem, miért lassul le a szívverésem a csendes, halk hangjától. A közelgő telihold most kevésbé borzolja az idegeimet. Elmerülök a mogyorószín tekintet melegségében. "Ki vagy te?"- tenném fel a kérdést, mert ebben a pillanatban nehezen látom benne Virginiát. A szalvétával olyan gyengéden ér hozzám, mintha attól félne, felsérti a bőrömet a puha anyaggal. Egyetlen pillanatig a tekintetünk egybeforr, a másdperc pedig hosszabbra nyúlik. Kutatom a lelke mélyét, keresem Őt, hátha eljuthatok hozzá. De mire felfoghatnám mi is történik, Celia hirtelen megijed és hátrálni kezd tőlem. Nem tudom mi történt. Talán a szemem színe változott meg? Vagy kinőttek az agyaraim? Nyelvemmel ellenőrzöm a fogaimat, de azok rendben vannak, és szerintem nem kerültem olyan idegállapotba, hogy elkezdődjön az átváltozásom. Celia azonban kirohan, és magamra hagy. Egy pillanatig csak bámulok utána, aztán csak lassan indulok el utána. Nem tudom mi ütött belé, de nem nagyon akarom elrontani a jó kezdetet. Ám mielőtt még kijuthatnék az ajtón, visszajön Eric, pont belém ütközik az ajtóban.
- Oh, elnézést - rebegi, majd érdeklődve pillant rám - Megkérdezhetem hová indultál? - kérdezi érdeklődve én pedig a válla felett elpillantva a folyosón tekintek végig.
- Celia kiment az imént, őt keresem - nyújtogatom a nyakam, habár jó fél fejjel magasabb vagyok a srácnál.
- Ne aggódj, mindjárt megkeresem, és visszahozom. Addig ülj csak le - indítványozza, így nem szállok vitába vele, visszatérek a sütis pulthoz. Egy szóval sem mondtam, hogy szót is fogadok. Nem vagyok holmi házőrző öleb.
A süteményeket gyorsan falom be, mert tényleg finomak, aztán pár korty almalével öblítem le, és visszaülök a helyemre. Amikor visszaérnek, csendesen, és immár porcukormentesen keresem Celia pillantását, s ha sikerül elkapnom, aggódva tátogom neki: "Jól vagy? Minden rendben?"
Eric pedig lelkesen körvonalazza azt a játékot, amit kitalált.
- Nos, ez egy rendhagyó ülés, ezt csak és kizárólag most csináljuk, a következő alkalmakkor visszatérünk a rendes kerékvágásba. Azért térünk most el, mert itt kivételesen most mindenki új, és úgy éreztem, szükségetek van egy kis oldódásra, nevetésre. Az lesz a feladatotok, hogy rajzoljatok. Párokat fogtok alkotni, és háttal álltok majd egymásnak. Az egyikőtök kap egy üres lapot, a másik pedig egy olyat, amin egy rajz van. Ezt a rajzot kell lerajzoltatni az üres lapra úgy, hogy aki rajzol, tehát akinél az üres lap van, nem kérdezhet vissza. Rendben? - kérdezi, majd párokba osztja az embereket, és egyszerre felállít bennünket.
- Cole, te Celiával leszel párban, ha már így összecimboráltatok a szünetben - irányít a lányhoz, majd a kezembe nyom egy üres lapot, Celia pedig megkapja azt, amin egy ábra van. Ahogy távolabb helyezkedünk a többiektől, igyekszem betartani az utasításokat. Hátat fordítok Celiának, és felkészülök a rajzolásra, bár bevallom, nem az erősségem.
- Légy kíméletes. Nem vagyok egy Botticelli. A tudásom kimerül a négyzetekben, téglalapokba és háromszögekben - sóhajtok, és figyelmesen hallgatom, hátha ténylegesen képes leszek lerajzolni amit mondott.
 

◉ words ● Battle scars ● note: IMÁDLAK!!!! ◉

To:  Cole

Az ellenség mindig közelebb van, mint hinnéd.

Erik biztosan halaszthatatlan ügyet intéz, különben nem vetett volna véget még egy kis időre sem a terápiának. Nem volt jellemző rá, hogy beiktasson szüneteket, hiszen mindenkinek van egyéb elfoglaltsága is, nem beszélve arról, hogy a helyiséget csak bérli. Nem árulta el ugyan, hogy miért éppen a csoportos foglalkozásokra specializálódott ebben az időszakban, mert az egyéni ülések is bőven be voltak írva a naptárjába. Nekem fura volt, hogy ekkorát ugorjon, de mindenki a saját elképzelései alapján éli az életét. Egy tippem lett volna, de arról nem igazán szoktunk csevegni. Erik egy mámoros éjszakáján árulta el azt is, hogy meleg. Nem vonzódik a lányokhoz, és ez akkora bélyeg, amivel nem akar megjelenni a nagyközönség előtt. Megértettem az álláspontját, a félelmet az iránt, hogy nem fogadják el, de felnőtt. A szüleivel nem ápolt jó kapcsolatot, ideje lett volna, hogy ne csak a függőségről nyilatkozzon ennyire merészen, hanem a nemi identitásáról is. Emlékeim szerint volt neki egy komolyabb párkapcsolata, valami Andrew. Sosem találkoztam vele, nem érintkeztek közösen, mert a srác valami nagyon menő cégnél dolgozott, és ha kitudódott volna a titka, akkor ki lett volna rúgva. A mássággal semmi bajom, de azzal igen, ha valaki hazugságban akar élni, mint ő. A boldogságot nem érheti el, ha nem vállalja fel magát. Mindenesetre sok a szabadideje, talán szakítottak, és most ezért vagyok én is jelen, hogy segítsek, mert túlvállalta a betegek számát.  

A környezetemből eltűnt mindenki, egyedül meg tök hülyén mutatok a széken, ezért felemelkedem róla, és egyből a mosdót célzom meg, de amekkora sor alakult ki, szerintem ráérek a végén elmenni. A süti jobban vonz, és az ottani klikk. Nem szoktam odapofátlankodni idegenekhez, de talán most kivételt tehetnék. A hezitálásomnak Cole vet véget, és a kedves gesztusa. Senkinek nem láttam a kezében még egy poharat, így annak tulajdonítom, hogy kapcsolatokat akar kiépíteni, és ha már Erik nekem célozta a felkérést, hogy mondjak valami biztatót, akkor örömmel fogadom el a felém kínált poharat. Eleinte tartózkodóan mérem végig, nem úgy tűnt, mint aki beszélgetne velem, de kellemes fordulat, hogy még sem vagyok annyira pióca, és visszatetszést keltő személyiség, hogy ne álljon szóba velem senki.
- Nyugodtan, szeretem a kávét. Igaz, nem minden napszakban iszok, mert ma este is, ha ezt elfogyasztom, akkor éjfél előtt nem kerülök ágyba, de annyi baj legyen, majd olvasok, vagy átlapozom a jegyzeteimet. - egy óvatlan mosoly miatt szökik szárba a két ajkam vége, de képtelen vagyok nem nyitottan viselkedni, ha valaki megpróbál velem ismerkedni, és kedvesen megközelíteni. Kicsit jobban szemügyre vesz, és ezzel sikerül elérnie azt, hogy zavarba jöjjek. Melléktevékenységként a pohár szélén játszadozom az ujjaimmal, és úgy teszek, mint akinek ez teljesen normális. Nem tűnhetek feszültnek, vagy elveszettnek. Celia egy kis bátorság, Erik bízik benned, és azért vagy jelen, hogy erőt merítsenek belőled az olyan emberek, akik le akarják tenni az italt! A mantra még nem működik, de a fejembe vésem, és elismétlem legalább háromszor a tükör előtt, mielőtt jövő héten megjelenek itt. A bemutatkozás a férfit illetné, de ha már ennyire belejöttem a kezdeményezésbe (amúgy ő hozta a kávét, így nem is akkora baj), akkor a kezemet nyújtom felé, és elhadarom a teljes azonosítómat.
- Csodálatosan ejtetted ki, mintha már évek óta ezt gyakorolnád. - én is vele nevetek, amikor megismétli a keresztnevemet, és szórakozottan kortyolok egyet az italomból is. - Öhm...még senki nem mondta nekem, hogy angyalnak tart, mármint név alapján, meg amúgy sem. - hessegetem el, és bár nem volt szándéka, az arcom mindkét oldala pirospozsgás színben tündököl, hála a meleg térnek, meg a szép szavaknak.  
- Jól megy a bókolás, ha nem készültél vele, akkor is. - legyintek egyet, és a kézhátamon megtámasztva az államat egy ideig csak a szeme közé nézek. - A nagypapád a haditengerészetnél szolgált? - lepődöm meg a rokoni kapcsolatok feltárásán. - Én nem ismertem a nagyszüleimet. - átmenetileg válik a hangom szomorúvá. Alig tudok valamit a családomról, az elődök életéről. Vajon nekem milyen felmenőim vannak. Megrázom a fejemet, és inkább a költözésre fókuszálok. - Az egyetem miatt Kaliforniában laktam, és most tértem vissza nemrég ide. Kaptam egy nagyszerű állást, és azt nem utasíthattam vissza. Néhány évig voltam távol. - avatom be a felszínes információkba. Egyet jól megtanultam az édesanyámtól. Mindig csak annyit adj ki magadból, amennyit a másik is hajlandó.  
- De, éhes vagyok. Ma még dolgozni is fogsz? Ejha, mivel foglalkozol? - fordítok egyet az adok-kapok játékon, és követem őt a sütis standhoz, ha már felhozta az evés lehetőségét. Eleinte csak megállok mellette, és szemügyre veszem a választékot. Micsoda aprósütemények, az egyik kedvencem is itt van. Nem is emlékszem, hogy mikor ettem utoljára hókiflit. Elveszek egy tányért, és kipakolok magamnak is néhány darabot, de nem marok rá mindenre. Cole nem sokat vár, szinte rá is veti magát az elsőre. Vidáman szemlélem az étvágya hatását, nekem is megjön a kedvem a nassoláshoz. Egyet éppen a számhoz emelnék, de ő a villáját nyújtja felém és egy olyan helyzetet generál, ami szerintem még túl korai lenne. Egy lépést hátrálok tőle, és finoman utasítom vissza. - Köszönöm, de nyugodtan edd csak meg. Nekem itt van ez a hókifli. - óvatosan terelem be az ajkaim közé, és harapok rá, de kénytelen vagyok észrevenni a férfi maszatos arcát. - Nem gond? - mutatok rá, de nem veszi az utalásomat, ezért az asztalra helyezem a saját tányéromat, és felkapva egy szalvétát lépek közelebb hozzá. Nem akarok illetlen lenni, vagy kellemetlen közelségbe kerülni, de a szája széléről itatom fel a porcukrot. - Csak fehér maradtál, és gondoltam segítek. - pillantok fel a jeges kékségbe, és akkor bevillan egy fura érzés, mintha megütött volna az áram, vagy a testemet egy roham simogatná végig. - Elnézést. - ejtem ki a kezemből a szalvétát, és megindulok kifelé. Mi volt ez?  

◉ 934 ● youtube ● note: megjegyzés ◉

I can smell all of your fear

Cole && Celia

A szünet váratlanul ér, nem tudtam, hogy ilyet is szoktak csinálni. Gondolom mindenkinek kell egy kis pihenő, és feltételezem a csoportvezetőnek sem árt egy kis szabadidő, hogy tudjon koncentrálni. Nem lehet könnyű tiszta fejjel gondolkodni, miközben ennyi szörnyűséget hall az ember. Segíteni másokon pedig sokszor nagy rizikóval jár. Nem tudhatjuk, hogy amit ma mondunk, vajon milyen hatással van az emberekre holnap. Jobb lesz, vagy rosszabb? S persze az itt lévőknek sem árt egy kis feltöltődés. Az idő nyomasztó, az égbolt már sötét, de még mindig szakad az eső, a benti levegő páratartalma közelíti a számomra elviselhetetlen mértéket. Izzadok, bár nem túl látványosan, csak én érzem, hogy szükség lenne egy kis ablaknyitásra. Ráadásul közelít a telihold, amitől csak még nyugtalanabb vagyok. Mindig tartok tőle, hogy egyszer véletlenül kiszabadulok, és kárt teszek valaki olyanban, akiben nem kéne. Egy megveszekedett bestia vagyok, tény. De ártatlanokat nem akarok bántani. Csak aki megérdemli. Ezért kerülöm a magamfajtákat is, mert nem akarok vadászokat bántani. Mindenki csináljon amit akar, csak engem hagyjanak. Én csupán azokon állok bosszút, akik elvették az életem. Akik segítő kezet nyújtottak mikor tönkretettek, mikor meghaltak előttem oly sokan. S akik elfordították a fejüket míg segítséget kértem. Egy pohár vizet, nem sok, de annyit sem kaptam, néha napokon át. S akik ezt élvezettel nézték, most majd mind meglakolnak.
A gyűlés pihenő szakaszára gyakorlatilag kiürül a terem, sokan megrohamozzák a mosdókat, s vannak akik a sütik felé veszik az irányt. Nekem az a tervem, hogy gyorsan bevetem az első kis cselemet Celia telefonjával, s aztán lelépek, de végül meggondolom magam. Ugyan nincs kedvem a játékhoz, de megerőltetem magam. Bár nehéz lesz felvenni a fonalat, mert nem vagyok egy igazán társasági lény, azért megpróbálhatom.
A kávékkal a kezemben környékezem meg Celiát, és felé nyújtom, mint egy békejobbot, és szerencsére el is fogadja. Hideg tekintettel méregetem, míg ő a szemeimet vizsgálja, és undort érzek. A gyomrom is belefájdul abba, ahogy rám néz. Sajnál engem? Hogy van mersze hozzá? Mikor az anyjának és az apjának köszönhető, hogy ez az egész megtörtént. Nem kell a sajnálata. Az már ide nem elég. Ám ahelyett, hogy kiereszteném a bennem tombolni vágyó fenevadat, inkább csak mosolygok, mint egy idióta. A tervem sikere nagyon sok mindenen múlik, muszáj tartanom magam hozzá, ha el akarom érni a céljaimat.
- Valóban? Nos, akkor ezt a technikát megjegyzem, hátha még lesz szerencsém kávéval kínálni téged - pillogok rá édesen, s nem igazán tudom eldönteni, hogy akkor most ez valamiféle béna flörtölés akart lenni részemről, vagy szimplán csak mesterien tudok idiótát csinálni magamból. Őszintén szólva, idejét sem tudom már, mikor voltam utoljára nővel, pláne olyannal, aki nem az a bizonyos egyéjszakás típus. Rég kijöttem az efféle gyakorlatból, nem is kenyerem ilyesmikbe bonyolódni. Életem során talán négy-öt alkalom volt mióta vérfarkas lettem, hogy már annyira nem bírtam a magányt, hogy megpróbáltam valamiféle életet varázsolni magamnak. Egyik sem tartott tovább pár hétnél, mert meggondoltam magam és leléptem. Rájöttem, hogy nem nekem való, nem érdemlem meg a békét, sem azt, hogy bárki szeressen vagy én bárkit megszeressek. A családom odaveszett, az én hibámból, miért éljem én tovább az életem, ha nekik oly kevés jutott?
A felém nyújtott kezére lepillantok, majd finoman megszorítom. Édes tőle, hogy bemutatkozik. Végtére is úgy tudja, hogy semmit nem tudok róla.
A nevemet azonban nem árulom el, hiába úgy illene. Nem akarom, hogy ha esetleg hallotta az anyjától, leessen neki, hogy ki vagyok. Az anyja egyfolytában jegyzetelt, tudom jól, és lehet, hogy a nevem is felírta. Jobb, ha biztonságos távolságban tartom. Ha nagyon erőlteti, majd kitalálok egy kamu vezetéknevet, de egyelőre azt hiszem ezzel is beéri.
- Celia Blaese. Jól ejtem ki? Egészen különleges hangzása van. Celia. Celia...- sóhajtom a nevét mosolygósan ábrándozva, és aztán elnevetem magam - Ne haragudj, nem akarlak zavarba hozni, de nagyon szép neved van. Mint egy ritka, értékes, gyönyörű virágnak. Vagy egy segítő angyalnak.
Nos, határozottan javítottam azt hiszem a flörtölési szintemen, de tudom, hogy ennél messzebb ma már nem mehetek, ha nem akarom elriasztani, így inkább a feltett kérdésére válaszolok.
- Köszönöm a bókot, én is egészen elégedett vagyok a nevemmel, alkalomadtán majd átadom édesanyámnak. Amúgy a nagypapám után kaptam, aki a haditengerészet tisztje volt. De visszatérve a kérdésedre, bevallom, én sosem hagytam még el Washington-t. Itt születtem, itt nőttem fel és őszintén szólva nem is vágyom máshová. Városon belül mindig költöztem, de a főváros azt hiszem elég nagy ahhoz, hogy sose unja meg az ember. Azt mondtad, nemrég költöztél vissza ide. Mi volt ami visszahúzott? Sokáig éltél távol Washingtontól? - teszem fel most én a kérdésemet, és beleiszok a kávéba. Borzalmas íze van, mert alapvetően nem szeretem a kávét, de a látszat kedvéért iszok belőle. Szívesen meghallgatom Celiát, mert amúgy tényleg érdekel, miért jött vissza ide. Nem, mintha bánnám, mert így legalább sikerült anélkül kiviteleznem a tervemet, hogy átlépjem a határokat.
- Nem eszünk pár falatot? Igazság szerint, én ma még nem ettem semmit, és műszak előtt nem ártana legalább egy kicsit helyrebillenteni a vércukorszintem - teszem fel a kérdést, és ha benne van, lassan a sütis pult felé irányítom magunkat. Hazugság, hogy ma még nem ettem, de legalább nyomós indok. Nem meglepő módon aránylag jó étvágyam van. Férfi vagyok alapvetően, és a vérfarkasság szintén elég energiaigényes állapot, jóformán egyfolytában képes vagyok enni. Igaz, mióta átváltoztattak, az ízlésem némiképp megváltozott. A húsokat jobb szeretem véresen, előnyben részesítem a vörös húsokat, a zöldségeket annál kevésbé, eltekintve néhánytól, és mivel kb. pillanatok alatt elégetem a táplálékot, elég sokat nassolok. Meglátszani nem látszik, de kevésbé szédelgek. Kiszemelek magamnak néhány finomságot és a tányérra pakolom őket. Ha Celia is megkóstolna párat, szívesen adok neki is egy tányért, hogy aztán elkezdjem magamba tömni a szerzeményeimet. Amitől persze aztán a szám körül hófehér porcukor-réteg rakódik le, de még az orrom hegye is olyan lesz.
- Ez nagyon finom, kóstold meg! - áradozok Celiának, és egy villán felé nyújtom az egyik édesség egy darabját. Nem akarom ráerőltetni, de meg kell hagyni, tényleg finom. Legközelebb bevágódok és én is hozok valamit. Amint valaki megmutatja, hogy kell bekapcsolni a sütőt.  

◉ words ● Battle scars ● note: IMÁDLAK!!!! ◉

To:  Cole

Az ellenség mindig közelebb van, mint hinnéd.

Erik miatt vagyok jelen, nagyon szerette volna, ha el tudok jönni, ha mellette tudok állni az első csoportja révén. Nem most kezdte a szakmáját, de mindig izgul, ha újakat kap, akárcsak én mostanság a laborban. El se hiszem, hogy bekerültem és Mr. Lawrence keze alatt dolgozhatom. Mindenki ismeri, nagy a tekintélye, és nem utolsó sorban az egyik legkiválóbb diagnoszta az országban. A magánvállalat, melyet immár ötödik éve üzemeltet világszerte híres, és csak nagyon kevés embernek adatik meg, hogy bekerüljön a szűk körbe. Háromkörös felvételin vagyok túl, az elsőre nem is jelentkeztem, csak felhívott egy kedves hölgy az egyetemi eredményeim kapcsán, és szerette volna, ha próbát teszek náluk is, ha még ne ígérkeztem el sehova. Miért is mentem volna más céghez, ha ez volt az álmom? A szüleim nem támogatták, hogy befejezzem az iskolát, úgy gondolták, hogy veszélyt jelent, ha ugyanarra a pályára megyek, mint ők. Nem díjaztam túlzottan, hogy még abba is bele akarnak szólni, hogy hova menjek, és mit csináljak. Az életem legnagyobb részében ők irányítottak, de azt már nem engedhettem meg, hogy az önálló életemet is az ő szájuk íze szerint kezdjem el. Az évfolyamon én végeztem a legjobb eredménnyel, nem volt kérdés, hogy megkíséreljek egy állásinterjút, és csodák csodájára lassan egy hónapja vagyok jelen. Nem tagadom, hogy szerettem volna találkozni a nagy főnökkel, de állandóan utazik, előadásokat tart különböző egyetemeken, így még nem volt alkalmam személyesen is megköszönni neki a lehetőséget. Annyi kikötésem volt a mai nappal kapcsolatban, hogy ne kelljen elkéredzkednem a munkahelyemről, mert nem festett volna valami jól, ha a próbaidő alatt már szívességekkel bombázom a munkaadómat. A lényeg, hogy a tervek szerint alakul az este, és ha minden jól megy, akkor együtt fogom vacsorázni Erikkel a csoportos terápia után. Alig néhány szót sikerül váltanom vele az indulás előtt, még jócskán gyülekeznek az emberek, és mindenki inkább az ismerőssel elegyedik szóba, de érezhető, hogy azért akadnak itt magányos alkatúak is, akik nem igazán találják a helyüket. Megejtek egy-egy biztató mosolyt, hogy oldjam a levegőben kialakuló feszültséget, de az nem minden esetben jár sikerrel. A vezényszóra le is ülök a barátom melletti székre, és a táskámat elrejtem alá, ahogyan a benne lévő laboratóriumi belépőmet. Megígértették velem, sőt titoktartási szerződést kellett aláírnom, hogy nem hagyom el, hogy mindig velem van, ezért jobb lenne, ha nem is a táskámban hordanám, hanem egy zsebben, vagy a melltartómban. Először kinevettem a biztonsági őrt, de nem nagyon tetszett neki a reakcióm, ezért komolyan el kellett gondolkodnom azon, hogy megfogadjam a tanácsát, és oda rejtsem el. Sejtettem, hogy nem lesz könnyű dolgom, de álmomban sem hittem volna, hogy ennyire komolyan veszik a biztonsági kérdéseket. A tekintetem a környezetemet pásztázza, keresem a támaszra szorulókat, de végül egy kék szempárnál akadok el. A férfit első ránézésre sem nevezném kedvesnek, ahogyan a tekintete lyukat éget az emberbe, félelmet kelt, és nem együttérzést. Nem firtatom, hogy kicsoda egészen addig, amíg Erik el nem kezdi a terápiát, és fel nem szólítja Cole-t. A neve nekem régies, nem hallottam már jó ideje ezt a nevet, talán még a történelem órák alkalmával, mintha nem is mostani lenne, de nem mélyülök bele az elemzésekbe. Nem igazán akar megnyílni, többször néz felém, és ez zavart kelt bennem. Nem értem, hiszen az előbb gorombán sandított végig rajtam. Hirtelen válik minden világossá, amikor Erik finom nyomására, de beavatja a kört a történetébe. Gombóc formálódik a torkomban, egyszerűen nem jutok szóhoz. Melyik ember viselné el jól a társadalmat, hogyan tudna visszainvesztálódni, ha meghalt a családja? Elképzelni se tudnám, hogy mit jelent egyedül lenni, mármint, de átérzem. Nekem élnek a szüleim, testvérem ugyan nincsen, de idegenek. Nem beszélek velük, pedig megtehetném, ha nagyon akarnám. Édesanyám szomjazza az üzeneteimet, napjában előfordul, hogy többször is felhív, de már letiltottam a telefonszámát is. Apát megkértem, hogy ne keressen, ha úgy érzem, akkor kapcsolatba fogok lépni velük, de értsék meg, hogy nem kívánok élni a segítségükkel. Akárcsak a nevemmel.  
Sírhatnékom támad, ugyan egyetlen könnycseppet morzsolok el, és annyiban is hagyom, mert túlságosan érzelgősnek hathatok a külvilágnak. Nem érzékelem, hogy elhallgatunk időközben, és megint Erik veszi át a szót, majd szépen elhallgat mindenki, és rám néznek. Fel kell ébrednem, hogy nem egyedül vagyok, ezért némi fáziskéséssel, de beavatom őket a véleményembe. Elpirulok, és némileg csendesebb hangvételben teszem meg, mint az elődöm. Nem vagyok egy szereplős fajta, de itt nem kerülhetem ki, ha már az egyik mentorsegéd vagyok, vagy mi. Elmosolyodik Cole, szinte már vicsorba hajlik át, vagyis nem tudom eldönteni, hogy mennyire őszinte, de nem bírok másképpen reagálni rá, mint egy hasonló gesztussal. A tekintetem őt issza, nem bírok a többiekre figyelni. Egy pillanatra talán az idő is megáll, ahogyan végigmérem, és elveszünk egymásban. A remény sosem szűnik meg. Az összekulcsolt kezemre lesek, és Eriket hallgatom, ahogyan összefoglalja a tanúságot a történek milyenségéből. Emberek vagyunk, nem sokban különbözünk egymástól. A fájdalom mindenkinek ugyanaz, nincs kivétel, és az élet nem válogat az áldozatok között. Semmivel kezdtél, és azzal is végzed. Samanthát a férje hagyta el, amiért nem tudott gyermeket adni neki, ez sem hétköznapi probléma, de ezért hibáztatni egy nőt. Perceken belül elérkezünk az első lélegzetvételhez. Erik kimegy a teremből, gondolom telefonál egyet, így én is felemelkedem a székemről, és körülnézek odakint. Az előtérben kígyózik a sor a mosdó előtt, szóval nem állok be egy plusz főnek, inkább meglesem a sütis felhozatalt. Még oda sem érek, amikor Cole jön elém egy pohárral. A felkínált pohárra nézek, majd elveszem tőle, és elmosolyodom.
- Igazán nem történt semmi. Nem vettem magamra a viselkedésedet, főleg nem a történet után. - hosszan szemezek vele, és emelem az orromhoz a kávét.
- Igen, így szeretem. Hihetetlen, hogy elsőre eltaláltad. - szégyenlősen szagolok bele, és kóstolom meg az egyszerű feketét.  
- Vehetjük úgy, hogy nekem is ez az első alkalom. Nemrég költöztem vissza a városba, és csak most fért bele az időmbe, hogy eljöjjek segíteni Eriknek. Nagyon jó ember, és csodákra képes. Bocsáss meg, milyen faragatlan vagyok. Celia Blaese. - nyújtom felé az egyik kezemet, hogy normálisan is bemutatkozzam. - Nagyon szép neved van egyébként Cole. Nem túl megszokott. Mióta élsz a városban? - érdeklődöm, hogy ne érezze úgy, hogy feszengenie kellene, vagy ne lennének a társak elég nyitottak.  

◉ 1009 ● youtube ● note: megjegyzés ◉

I can smell all of your fear

Cole && Celia

Előre éreztem, hogy engem fog kiválasztani.
Erik már akkor élénken érdeklődött irántam, amikor először bejöttem ebbe a nyűves épületbe. A pasi majdnem kitépett egy kollégája kezei közül. Nem durván, nem így kell érteni, de érezhető volt, hogy NAGYON akart velem beszélni. Nagyon akarta, hogy az ő csoportjába kerüljek és járjak hozzá. Nem tudom mit érzett meg rajtam, nem értettem akkor sem, most sem értem miért lennék én különb, mint bárki más itt. Nyilván az vagyok részben, de abból a szempontból, amiért megannyi más problémás ember jár ide, nem különbözöm.
Mégis, ahogy adódik a lehetőség, hogy meg lehet szólítani valakit, engem szólít fel. Lehetnék megdöbbent, félénk, mogorva...
S talán kívülről ez is látszik. Nem túlzás, mert tényleg nem akarok beszélni. De az egész beszélgetés, a visszakozás, a távolságtartás bár belőlem fakad, a játék része. Szerencsére nagyon jó színész vagyok, könnyedén hitetem el másokkal azt, amit el szeretnék. Az arcom, a testem, a pillantásom nagyon kifejezően tudom használni, könnyedén ráérzek a gyenge pontokra.
Celiát nézem olykor, figyelem a szemem sarkából a reakcióit. Néha egész testével figyelte a mesélők történeteit, néha meg mintha nem is hallotta volna. Ilyenkor meg tudtam volna tépni. Miért nem képes figyelni? Hiszen ezért van itt, nem? Amikor végül felszólít Eric, tétovázok. Tudom, ha azonnal mesélni kezdek, beolvadok a többiek közé. Túl sok sztori, túl sok arc. Nem fog emlékezni. Mindenkinek megvan a maga tragédiája, és egy részem elismeri azt is, hogy bizony tényleg vannak durva dolgok amiket hallhattunk és még hallani fogunk. De egy nehezen megnyíló férfi egy nő számára mindig rejtély, és mint ilyen...érdekes. Megmarad.
Tiltakozom hát, keresem a szavakat, és amikor már kellőképp felkeltettem az érdeklődését a lánynak, csak akkor mondom el nagy körvonalakban a problémát amivel épp küzdök. A mosolyával biztatni akar, de nem tudok hinni neki. Az anyját látom benne.
Virginia is kedvesnek, segítőkésznek bizonyult az első időkben. Azt éreztette velem, hogy barátok vagyunk. Hogy okos vagyok és érdekes. Hogy örül annak, hogy érdeklődöm. A közös hivatásra hivatkozva tekert az ujjai köré, állandóan találkoztunk, mert könyvet talált, érdekes feljegyzést erről-arról a kutatása kapcsán. Aztán elkezdett közeledni felém nőként. Csábítgatott, persze csak finoman, módszeresen, lassan. Picit éreztette, hogy többet és jobbat kaphatnék a feleségemnél. Mindig csodáltam Ambert a tisztaságáért, a kedvességéért, azért, mert a legfontosabbnak a családját tartotta. Nem vágyott nagy dolgokra, beérte azzal, amit tőlem kaphatott. Szeretett teljes szívével. Virginia pedig lerombolta ezt a gyönyörű képet. Nem sok időre, épp csak annyira, míg elérte, hogy elégedetlenkedni kezdjek. Aztán bedobta az igazi nagy horgot. Ma már látom, hogy tervelte ki előre. A lányomra vágyott. Gyerekre, tőlem. Látta Ameliát, fotói voltak a kislányomról, és azt akarta, ő is megkaphassa azt, ami nekem már megvolt. Sosem felejtem el azt az estét amikor zokogva borult a vállamra, és elmesélte, hogy a férjével mennyire megromlott a viszonyuk, mennyire boldogtalan, nem találja a helyét. Csak mellettem érezte magát biztonságban. Csak velem volt igazán önmaga, mellettem volt boldog...
S most a lányával nézek farkasszemet, míg mesélésbe nem kezdek. A szeme hasonló az anyjáéhoz, de a hűvös pillantás és a jégmosoly nincs. Melegség sugárzik a mogyorószín szemekből, őszintének ható együttérzés. A szíve dobbanása is fájdalomról árulkodik, mikor eltöröl egy könnycseppet. De nem tudok hinni neki. Nem hihetek. Nem hagyhatom, hogy elhagyjon az erőm, az elszántságom, csak mert emberséget mutat. Az alma nem esik messze a fájától, s az ő szüleitől örökölt DNS magában hordozza az őrületet, a kegyetlenségre való hajlamot. Mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy mit választott magának hivatásul. Az anyja biztosan az ő elméjét is beoltotta a maga által kreált őrülettel. Ki tudja min dolgozik ma is? Szárnyakat növeszt emberekre? Gyerekeket szabdal át? Megfertőzi őket míg gyíkokká vagy egyéb förtelmes lényekké nem változnak?
Szét kéne tépnem itt és most. De nem teszem. Helyette inkább mesélek a távoli múltról. Mesélek arról, amit évekkel ezelőtt éreztem, és átéltem. Amit ma is minden gond nélkül megteszek. Figyelmesen, de merev, kifejezéstelen arccal hallgatom Eric tanácsait, és kíváncsian várom Celia okfejtését. A körmeim a lábszáramba mélyednek és a mellkasomba gombóc költözik. Legszívesebben dobbantanék vagy felugranék a szavaira. Közeleg a telihold, feszültebb és kiszámíthatatlanabb vagyok, mint szoktam lenni. Sosem voltam farkasok közelében, hiába vagyok az első, akit Virginia átváltoztatott, én nem verődtem falkába. Tudom, hogy vannak akik utánam változtak át és ezt tették. Erősebbek lettek, jobban megtanultak uralkodni magukon. Én ezeket nem tanultam meg. Nem tudom, hogy kell falkában viselkedni, nem tudom milyen erőre lelek a falka által, milyen gyengeségeim lesznek. Nem tudom mikre vagyunk képesek, mert menekülök a természetfelettiek elől. Ahol ők vannak csoportosan, ott előbb-utóbb vadászok is megjelennek, vagy épp a kormány egyéb emberei. És még nem akarok meghalni. Még van akit el kell tennem láb alól. Van, akit félelemben kell tartanom, s ha a bosszúm bevégeztetett, a kiégett, kiüresedett fekete lelkem mehet a pokolba, már bármi történhet velem. Nem akarok élni.
Fenntartom a szemkontaktust. Elmerülök a simogató melegségben amely a tekintetéből árad. A szíve minden erőteljesebb dobbanása arról árulkodik, milyen izgalommal várja a válaszomat. Talán már el is képzelte, ahogy megtörök, sírni és hálálkodni kezdek, és belátom, milyen igazuk van.
De abból nem eszik.
Kifejezéstelen arcom egy pillanatra megvonaglik a kíntól. Szívem szerint felüvöltenék, hogy fogalmuk sincs miről beszélnek! De ehelyett türelemre intem a bennem üvöltő bestiát. Halványan elmosolyodok és Celiának ajándékozom ezt a mosolyt.
- Köszönöm. Én is remélem. Ez az utolsó reményem... - mondom kissé elhaló hangon, majd visszasüllyedek a székbe.
- Erős vagy, Cole. Képes vagy végigcsinálni, és ha bármikor segítségre lesz szükséged, itt vagyunk neked. Szeretnél még valamit megosztani velünk? - kérdezi Eric, de megrázom a fejem. Így valaki más kapja meg a szó jogát, s én végre kikerülök a középpontból. Ezután a gondolataimba merülök, s a terveimen rágódom, nem nagyon figyelek a környezetemre. Eszembe jutnak a régi szép emlékek, s a pillanat, amikor vérben úszva tértem magamhoz. A gondolataim ide-oda cikáznak, nyugtalanul fészkelődök néha, hol meg teljes mértékig megmerevedek hosszú percekre. Csak akkor kapom fel a fejem, amikor a csoport feláll. Ismét fáziskéséssel csatlakozom hozzájuk.
- Tartsunk egy röpke kis szünetet. Igyatok egy finom kávét, egyetek pár falatot. A második felében a foglalkozásnak egy játékot fogunk játszani. Nagyon izgalmas lesz, remélem mindenkinek tetszeni fog.
Eric mosolyogva hagyja el a termet, és magunkra hagy bennünket. Ismét összeállnak a klikkel, a régi ismerősök beszélgetni kezdenek. Celia is eltűnik a térfelükről, így nagyon gyorsan, szinte egy pillanat alatt lépek a cuccaihoz. A táskájából kilóg a telefonja. Ahogy van, gyorsan kiveszem, és mielőtt bárki észrevenne, átcsempészem a kabátja zsebébe. Nem nagy dolog, de mire újra visszatér, már meg is vagyok vele, és kezdetét veheti a terveim egy újabb lépcsőfoka. Aztán el akarok menni, de egy hirtelen ötlettől vezérelve inkább a termoszhoz lépek és két pohárba kávét töltök. Celiához lépve felé nyújtom az egyiket egy bátorító mosoly kíséretében. Mintha a fogamat húznák, de őszintének akarok látszani.
- Parancsolj. Remélem nem haragszol, hogy kissé elutasító voltam. Őszintén szólva szokatlan nekem, hogy a figyelem középpontjában legyek. Nem épp a komfortzónám közepe - nyújtom felé a gőzölgő kesernyés nedűt, hátha elfogadja.
- Két cukor és tejszín. Nem tudtam, hogy szereted - vonom meg a vállam sután, hátha szóba elegyedhetek vele. Nem szabad elfelejtenem, hogy szimpátiát kell keltenem.

◉ words ● Battle scars ● note: IMÁDLAK!!!! ◉

To:  Cole

Az ellenség mindig közelebb van, mint hinnéd.

Régebben szerettem az esőt, de mostanra egy kicsit úgy érzem, hogy kinőttem abból, hogy mindent megcsodáljak, és mindenben a szépet lássam. A szüleim tettek róla, hogy ez a lepel már ne fedje el az ocsmányságot, és egy kicsit más színben pásztázzam a valóságot is. Nem mertem már olyan szertelenül és naivan szemléli a körülöttem lévő környezetet, mert tudtam, hogy valami vár a sötétben, ha megállok. Mostanában fura álmok kísértettek. Egy férfit érzékeltem a távolban, köd fedte el, de a sziluettje azt sugallta, hogy erős, és veszélyt hordoz. Nem kerültünk közelebb egymáshoz, csak a szeme világítása jelezte, hogy nem evilági teremtmény. Talán túlságosan a szívemen viseltem azt a naplót, melyet ugyan nem sokáig lapozgattam, de annál nagyobb benyomást tett rám. Alapjaiban rengette meg a hitemet, és a hozzáállásomat a világhoz. Addig úgy képzeltem el, hogy a jó és a rossz harcában csak egy nyerő lehet, és az a jó. Nincsen helyzet, amikor a másik ér révbe, de aztán megláttam a gonoszat az édesanyámban. Sosem gondoltam volna, hogy embereken kísérletezik, hogy a kormánynak dolgozik, ahogyan az édesapám. Mégsem az utóbbi feljegyzései voltak azok. Minden kislány úgy néz fel az édesanyjára, mint eszményi képre. Nekem ő jelentette a biztonságot, az otthont, aztán fel kellett ébrednem ebből az ábrándból. Nem ismertem őket, vagyis őt biztosan nem. Még most is beleborzongok, ha az ottani rajzokra emlékezem vissza. A kiálló csövek, a megkínzott arcok, és az a sok kémiai vegyület, meg képlet, hogy mit és mivel lehetne helyettesíteni. Nem merültem bele részletesebben, de tudtam, hogy azokról nem beszélhetek senkivel. A szüleim azon kevesek egyike voltak, akik megteremtették a természetfeletti harcosokat. Erre csak később derült fény némi kutakodás árán, de időben álltam le, mielőtt még bajom esett volna belőle. Az esernyőmet a bejárat mellett hagyom, amint átlépem a küszöböt, és lerázom a kinti esőcseppeket a kabátomról. Az akasztóra függesztem, és kicsit felfrissítem magam, miközben azért szét is nézek. Erik fontos személy lett az életemben, kevés embernek nyíltam meg, de ő az egyike volt ezeknek. Nem mondtam el a titkaimat részletesen, nem volt szívem bajba sodorni, de valamilyen szinten beavattam, hogy könnyítsek a lelkemen. Kölcsönösen segítettük ki egymást, neki is nehéz időszak állt a háta mögött, amikor találkoztunk, szóval valahogyan összegabalyodtunk. Barátság szövődött közöttünk, és az egyetem elhagyásával is tartottuk a kapcsolatot. Washington még szokatlan, annyi évig voltam távol, de valahogyan vissza kell rázódnom, nemcsak magam miatt. A tekintetem megakad egy idegenen, aki az ablak mellett áll. A testfelépítése valamiért ismerős, de nem tudnám feleleveníteni, hogy honnan. Mindenesetre hamar döntök amellett, hogy megkeresem a barátomat, és váltok vele néhány szót a kezdés előtt. Az alkoholizmus már nem új téma, de sokakat érint. Ugyan nekem első kézből csak Erik volt a kihívás, de mostanra belejöttem, hogy másoknak is támaszt nyújtsak, ezért is mondtam igent a felkérésre. Nem is tartom fel sokáig, én is helyet foglalok a körben, és a székem alá tolom a táskámat, hogy ne zavarjon majd a beszélgetések alatt. Erik magához mérten mindenkit szemmel követ, és odatessékel a helyére. Nincsenek annyira sokan, de nekem mindenki idegen, szóval nem vagyok könnyebb helyzetben, mint a jelenlévők...vagyis ez butaság, mert nekem ott van a biztos pontom, ahogyan később rájönnek ők is, hogy nekik is. Erik nagyszerű szakember lett, és nem a levegőbe beszél, mert jó maga is átesett a fent említett függőségen. A saját történetét osztja meg először, én elkalandozok, és felmérem a társaságot, de nem illetlenül megbámulva a jelenlévőket. Az egyik férfi nagyon szúrós, a tekintete szinte éget, és vonz is. Nem tudom megmagyarázni a gyomromban keletkező gombóc okát, de talán nem is kell ennek nagy jelentőséget tulajdonítani. A nevét ízlelgetem, nem szokványos, olyan régies, mint a papáé volt. A Cole nem túl gyakori errefelé, ezért azonnal megjegyzem, és érdeklődve figyelem a kettőjük párbeszédét. A férfi nem akar megnyílni, de Eriknek van egy kis gyakorlata a hasonló esetekben. A biztatás nem marad el, én is figyelemmel követem, és zavarba hoz, amikor rám pillant. Én lennék az, akitől a megerősítést várja? Elmosolyodom szendén, hátha ezzel segítek, és akkor megtörik a jég. A teremben csend lesz, és minden szempár Cole-ra vándorol. Nem mondanám, hogy nem tölt el kíváncsisággal, de a pillantása többet elárul róla, mint a mondandója. Zárkózott, és feszeng, mint aki nem akar itt lenni, de mégis kényszeríti magát, hogy itt legyen. Annál a pontnál elhallgatok, amikor a felesége és a kislánya kerülnek szóba. Meghaltak? Rendesen átérzem a fájdalmát, nem kell több magyarázat. Nyíltan szemlélem őt, a testtartását, és a küszködését a mindennapokkal. Nem értem hogyan volt képes eljönni egy ilyen trauma után. Sokkal bátrabb, mint gondolná. Könny szökik a szemembe a története kapcsán, de nem szeretnék gyengének látszani, ezért gyorsan letörlöm, még mielőtt végigfolyna az arcomon. Erik megint átveszi a szót, és szépen a többieknek is ad teret, de én még mindig nem tudom levenni a szememet a férfiról. Miért kellett, hogy már kapásból sajnáljam...én nem tudom megjátszani, ha valaki megérint. Elmélázok, amikor hirtelen észre veszem, hogy csend lesz körülöttem, és mindenki az lén válaszomra vár.  
-Micsoda? - rázkódom meg, és a fülem mögé tűröm a hajamat. - Sajnálom...szóval. - muszáj felvennem a szemkontaktust a férfival, ha már rajta agyalok, és őt nézem egy ideje. - Én azon tanakodtam magamban, hogy mekkora lelki erőre volt szükséged ahhoz, hogy ma el gyere...és belásd, hogy mit veszítettél. Néha az ember sokkal később szembesül a veszteséggel, nem akarja belátni, nem akarja átélni, ezért eltompítja a fájdalmat...például alkohollal. - harapom be az ajkamat. - Sajnálom Cole a családodat, és szívből remélem, hogy megtalálod a kapaszkodót ezen a helyen. A halálon nem tudunk változtatni, mert csak mi érezzük át igazán, hogy mit jelent, akik itt maradtunk. - hallgatok el, és most bátrabban kapcsolódok össze a kék szempár tulajdonosával.  

◉ 933 ● youtube ● note: megjegyzés ◉

I can smell all of your fear

Cole && Celia

1938. 08.08.
 A dátum, amikor megszülettem. A mai világban divat az ezotéria, a számmisztika, a horoszkóp és sok olyan dolog amit az én időmben még nem nagyon vettek figyelembe. Azonban ma már úgy gondolom, hogy az a három nyolcas nem véletlen a születésem dátumában.
 A nyolcas szám a végtelen jelképe. Mi sem testesíti meg jobban a kitartást, az elhivatottságot, a céltudatosságot, mint a végtelen szimbóluma? Hiszek benne, hogy a három nyolcas épp ezért nem véletlen. Végtelenül szerettem a családomat. Végtelenül ragaszkodtam az anyámhoz, az öcsémhez, a feleségemhez, a kislányomhoz...és végtelenül önző is voltam egyben, hogy azt hittem, minden az enyém lehet, és az enyém kell, hogy legyen. Oroszlán a csillagjegyem. Régen ez sem foglalkoztatott, de ma már tudom, hogy bizony, sok tekintetben igazak rám a jellemzőik. Önző vagyok. Az voltam. Uralkodó vagyok, sok esetben hatalmaskodó. Szeretek irányítani is, és jó is vagyok benne. Az emberek hallgatnak rám, ha úgy hozza a helyzet, és hamar át is veszem az irányítást.
 Talán jobban ki tudtam volna ezt a fajta erényemet bontakoztatni, ha emberként élem le az életem. Ám a sors másként hozta, így csak ritkán tapasztalom meg a bennem munkálkodó vezért, pontosan azért, mert kerülöm a társas kapcsolatokat. De ha dolgozom, ha úgy hozza a sors, hogy a mentős munka kihozza ezt belőlem, mert szükség van rá, még mindig tudok teljesíteni.
 A kitartást azonban nap mint nap a bőrömön érzem. A bennem dúló háború sosem szunnyad, nem szunnyadt az elmúlt hatvan évben sem. Nem csökkent, nem állt le soha. A bosszúvágy nem emésztett fel, sőt. Inkább életben tartott. Megtanított fókuszálni, megtanított taktikázni, félretenni azt, ami nem lényeges és arra koncentrálni, ami fontos. Nem volt könnyű menet, olykor kemény tanító volt az élet, de lassan úgy érzem beérik a türelem gyümölcse. Megérte várni.
 Itt van. A tekintetünk egy pillanat erejéig kapcsolódik egybe, észlelem, hogy ő is felfigyelt rám. Az illatok erőteljesek, hányingerkeltően sok van belőle, mégis kiérzem az Ő illatát. Megváltozik, igaz, épp csak alig érzékelhetően, de megváltozik. Szinte érzem, hogy beleborzong abba, ahogy rá nézek. A tekintetem a szeméről a kecses nyakára siklik. Milyen könnyű lenne...
 Csak két másodperc, míg átszelem a köztünk lévő távolságot, és a karmaimat az alabástrom bőrbe mártom. A vér vörösre színezi a kezem, az ütőér úgy szakadna szét, akár egy puha gumiszalag a vaskos, éles karmok hatására. Még nagyon erőlködnöm sem kéne. Egy perc, és hallhatnám, ahogy a szívverése lassulna, majd megállna. S a bájos, meleg barna szempárban kihunyna az élet....
 Elkapom a tekintetem, s nagyot nyelek. A számban összegyűlt nyál nehézkesen siklik végig a torkomon, meg kell köszörülnöm, hogy kissé magamhoz térjek. Izzadt tenyeremet a nadrágomba törlöm és feljebb csúszok a kényelmetlen széken, majd kissé feszengve ropogtatom meg a nyakam é a vállaimat. Holdtölte közeledtével amúgy is kissé feszültebb vagyok, most nem veszíthetem el a fejem. Nem szabad meggondolatlannak lennem. Erik, a csoportvezető mesél magáról és ahogy szóba kerül a lány, felkapom én is a fejem. Minden szavát iszom a pasasnak, de nem azért, amire ők gondolhatnak. Mindent tudni akarok Róla, amit csak lehetséges, amit én magamtól nem tudhattam meg. Bármi fontos lehet, például ez is.
 A percek lassan gyűlnek össze, egyetlen végtelen folyammá duzzad az idő. Senki nem akar beszélni először, aztán persze valaki megtörik, és onnantól kezdve már elindul a lavina. Van itt elhagyott férj, tönkrement vállalkozó, erőszak áldozat, gyermekként molesztált megtört felnőtt, sőt, olyan is, aki most tudta csak elfogadni a másságát.
 Én csendben vagyok, csak szemlélődöm. Hallgatom a történeteket, és nem mondom, hogy némelyik nem érint meg, de nem igazán mondható el rólam, hogy túlzottan elhatalmasodott volna rajtam a beszélni akarás. Erik azonban már az első beszélgetés alatt erős érdeklődést mutatott irányomba, így nem ér váratlanul, amikor felszólít egy hosszabb csend beálltakor.
 - Cole, te nem szeretnél mesélni magadról? - kérdezi kedvesen, és ismét mosolyog. Zsigerből rázom meg a fejem.
 - Nem igazán - fonom össze a mellkasom előtt a karjaimat, s ha a feszes, mély hangom nem lenne elég riasztó, hát a testbeszédem abszolút elárulja, hogy a komfortzónám határait feszegeti. Azonban ő meg nem az a fajta aki hagyja magát lerázni.
 - Cole - mondja kissé lágyabb hangon, puhán - itt barátok közt vagy. Mi megértünk téged, tudjuk, min mész keresztül. Hidd el, könnyebb lesz, ha kicsit kibeszéled magadból. Mondd azt, amit csak szeretnél, nem muszáj mindent elmondanod. Csak amennyi jól esik - biztat, és a tekintetem újra Celiára siklik. Az érdeklődő barna szempár újra engem mustrál. Valódi kíváncsiságot vélek felfedezni, még a teste mozgása, a lélegzete is erről árulkodik. Tudom, hogy ezt kell tennem, még ha valójában nem is akarom megtenni. Sóhajtok és kissé feszengve rakom fel az egyik bokámat a térdemre, majd fogom meg az alsó lábszáramat, hogy ismét uralkodni tudjak a testemen.
 - Hát jó - kezdek bele és a tekintetem a padlóra szegezem - Vannak...gondjaim. Öhm...nehezen tudom kordában tartani, mert... - itt megakadok. Most mit mondjak? Nem mondhatom, hogy hatvan éve volt némi gáz velem, és hogy valójában azóta sem hagytam abba az ivást, csak már jobban kezelem, nem? Erik kapva kap az alkalmon, valamit súg Celiának, de a zaj miatt amit a másik húsz ember okoz nem hallom jól. Aztán felém fordul.
 - Semmi baj, Cole. Jól csinálod. Csak mondd ki ami először az eszedbe jut, nem számít mi az. Itt bízhatsz bennünk, senki nem fog sem bántani, sem elítélni téged. Azért vagyunk itt, hogy segítsünk.
 Bólintok újra. A számat elhúzom, és megint nekifutok. Utálom ezt csinálni, de tudom, hogy ez a menete. Szimpátiát kell keltenem.
 - Öhm...a feleségem és a kislányom...meghaltak. Meg...megölték őket. Volt egy időszakom, amikor minden nap ájultra ittam magam. És utáltam mindenkit. Mindent. Aztán...nem tudom, talán inkább magam kéne utálnom. Nem ilyen sorsot szántak volna nekem. Bár ezt érdemelném. Nem vigyáztam rájuk. Még sokszor visszaesem. Próbálok küzdeni a kísértés ellen, és van, hogy huzamosabb ideig megy, de aztán valahogy megtörök. Azért jöttem a csoportba, hátha ez majd segít valahogy.
 Elcsendesedek. Bennem ragad a szó, mert beszélni róluk sokkal nehezebb és mégis sokkal könnyebb, mint gondoltam volna. A fájdalom újra belém mar, vérezni kezdek tőle. Elmém rejtekéből előkúszik Amelia csengő kacagása, Amber bájos mosolya, az illatuk. Rohadtul magányosnak érzem most magam, nyomorultnak és egy senkiházi rohadéknak. Miért élek én, és miért halottak ők?
 - A gyász, a veszteség egy mindent elsöprő érzés. Elveszíteni azokat, akiket szeretünk, ennél fájdalmasabb dolog nem létezhet, pláne, ahogy Cole esetében, a szeretett nő mellett a gyermek volt, aki eltávozott. Ilyenkor sokszor megkérdőjeleződik az emberben sok minden. Mi volt ezzel Isten célja? Volt egyáltalán? Miért én maradtam életben? Miért nem én haltam meg? Ők ártatlanok voltak! S életre kel az életben maradtak bűntudata. - magyarázza úgy a csoportnak, mint nekem Erik kedves hangon, aztán felém fordul - Cole, csak elképzelni tudom mindazt a fájdalmat, amit érezhetsz. Borzalmas lehetett, és megértelek. De oka van annak, hogy ma itt vagy. Azt jelenti, változtatni szeretnél. Azt jeleni, hogy ha a gondolataid nem is engedik még, de a lelked megváltásra szomjazik. Itt nincs mitől tartanod. Bármikor, bátran megoszthatsz velünk bármit, meghallgatunk. Nagyon bátor vagy, hogy eljöttél közénk - mondja, majd a mellette ülő lányhoz fordul.
 - Celia, te mit gondolsz?
 Érdeklődve figyelem, mit lép erre a lány. Nem tudom, mi az ehhez hasonló foglalkozásoknak a menete, de tényleg érdekel, mi járhat a fejében.

◉ 1190 ● Battle scars ● note: IMÁDLAK!!!! ◉

To:  Cole

Az ellenség mindig közelebb van, mint hinnéd.

Mióta visszaköltöztem ebbe a városba, egy kicsit idegen minden. Egykoron úgy sétáltam végig, mintha a barátaim lennének a fák, az embereket régi ismerősökként köszöntöttem. A szüleim szemüvegével láttam a világot, és elhittem, hogy a gonosz nem létezik. A keblén ölelgetett kígyóval éltem egy fedél alatt. Az édesanyám, és az édesapám embereken kísérleteztek, hogy mivé is változtassák őket a kormány nevében? A mesékbe illő szörnyetegek csak a lapok oldalain létezhettek volna, nem akartam velük egy légtérben mozogni. Nem mertem elhinni, hogy az ott látott ábrák, és kiszámított vegyületek képesek ekkora változásra. A kíváncsiságom elapadt akkoriban, és elmenekültem az otthonomnak vélt metropoliszból. Meg sem álltam délig, az egyetem jelentette az egyetlen kiutat, hogy normális életem legyen. Apa és anya is rendszeresen kerestek, megpróbáltak elérni, de hosszú ideig egyikük levelére, telefonhívására sem válaszoltam. Nem akartam megint a hálójukba kerülni, és a hazugságokkal együtt várakozni. Megfogadtam, hogy meghozom a saját döntéseimet, és egészen másik emberré válok, nem olyanra, mint amire ők teremtettek meg.
Naivan szemléltem a közösséget, sosem alakítottam ki személyesebb kapcsolatot a családon kívül, hát a lehetőség adott volt, és éltem is vele. Az alaptermészetem nem tudtam kiölni, ezért nem fetrengtem hétről hétre a saját hányadékomban, de részt vettem a bulikon, és szórakoztam. Feszengve merültem bele a társadalomba, de tudtam, hogy egyszer valahol mindenki elkezdte. A kampusz kiváló menedéket biztosított, három lánnyal laktam egy szobában. Egyetlen ágy, és egy asztal állt a rendelkezésemre a kis szekrényemmel együtt, de a világ legboldogabb lánya voltam, hogy már ennyi is jutott. A szüleimnek elegendő pénze lett volna ahhoz, hogy lakást béreljenek nekem, vagy akár vegyenek egyet, de én köszönöm szépen, de nem kértem a támogatásukból. Ennek is már három éve. Egy ideig csak ingáztam, de néhány hónapja megint gyökeret vertem Washingtonban. Apával a havi egy telefonálás adott volt, anyával még mindig nem kerestem a kapcsolódási pontokat, túlságosan haragudtam rá. Eljárt felette az idő, már nem volt fiatal, és üde. Apa nehezen emésztette meg, hogy szinte jelen sincs, a saját kis világában létezett, de nem merte megkockáztatni, hogy beutaltatja egy otthonba. Nevük volt a város berkein belül, óvniuk kellett a megmaradt méltóságukat…valahogyan így fogalmazott az édesapám, amikor felmerült ez a kérdés kettőnk között. Elmerengek, hogy neki miért is adtam egy második lehetőséget…talán azért, mert anya volt az, aki több mesével, és kitalált történettel traktálta a fejemet, ellenben nem akartam elhinni, hogy ez a valóságot fedi. Az eső szüntelenül keseríti meg az itt lakók hétköznapjait. Az aszfaltra verődő esőcseppek dallama adja az alapot, miközben megszaporázom a lépéseimet az ismerős épület felé. Erikkel az egyetem első évében találkoztam egy buli alkalmával. Felettem járt kettővel, és ő volt a nagy szószólója a hasonló eseményeknek. Nem különösebben szimpatizáltam vele az elején, mindig ivott, és alkoholmámoros pillanataiban táncra perdült, vagy perlekedett az ottani társasággal. Engem konkrétan egy gin toniccal öntött le, és ezzel megalapozta a köztünk lévő viszonyt. Másnap természetesen bocsánatot kért, és meglepően közlékenyen avatott be a magánéletébe. Az apja alkoholista volt, és verte az édesanyját. Otthon hagyta őket, és ezért minden egyes nap megküzd azzal az oldalával, aki félti az édesanyját, de túl önzően viselkedett, és túl gyáván ahhoz, hogy visszamenjen a pokolba. Nem meséltem magamról, de pontosan tudtam, hogy mire érti a gyávaságot, nem mindenben egyeztünk, de a múltunk elindított valamit, mely később barátsággá formálódott. Mára egy kiváló szakember lett belőle, sokan keresnek nála segítséget, mert hiteles a háttere, nem ámítja a jó népet, és olyan sikereket ér el, amire nemcsak ő, de én is büszke vagyok. Nehéz utat választott azzal, hogy lemondott az alkoholról, és a józanság mellett tette le a voksát. Nem voltam szakember, csak egy lány, aki ott segített, ahol tudott, talán ezzel nemcsak a saját lelkemen szerettem volna könnyíteni, hanem az édesanyám tartozásaiból is lefaragni egy kicsit. Általában nem szóltam fel elsőként, a csendes megfigyelő szerepébe költöztem. Az esernyőmet az épület kiálló teteje alatt zárom össze, és szórom le róla a vizet. Odabent már nagyobb a hangzavar, nem ordibálnak, de érezhető a készülődés hangulata. A sarokban hagyom a vízállónak ugyan nem nevezhető eszközömet. Felakasztom a kabátomat az első fogasra, és a táskámmal együtt pásztázom a tekintetemmel a tömeget, hogy kiszúrjam a barátomat. Meleg mosoly költözik az ajkaimra a viszontlátástól, ahogyan észrevesz ő is, és odafárad hozzám.
- Cece annyira örülök, hogy el tudtál jönni. Ma este sok az új arc, és sokat segít, ha itt vagy mellettem. – hálásan szorítja meg a kezemet, pedig igazából nem sokat tettem érte, csak ott voltam, amikor szüksége volt egy támaszra. – Igazán nem kell hálálkodnod, ezt a felettesemnek köszönheted meg, amiért elengedett hamarabb a munkából. Úgy látom, akadnak jó páran, akik kíváncsiak rád. – nézek körül, és legalább húszan vannak, ha nem többen. – Igen ez az első új csoportom. Mit gondolsz? – a vesémbe néz néha, ahogyan fürkész. – Tudod te jól. Mindenkinek jár egy második esély. – nevettettem meg, emiatt többen is ránk figyelnek. Nem megszokott egy AA ülésen, hogy az emberek jó kedéllyel társalognak egymással. A székek készen állnak a körben. – Kezdjük el. – biztatom, és a közelében foglalom el az egyiket, miközben összeszedegeti a maradék jelenlévőt is. Az egyik jegyzetemet gyűröm be a táskámba, nem is figyelek igazán, aztán a székem alá rejtem a csomagomat, és az ölembe ejtem a kezemet. Körülnézek az egybegyűlteken, de azonnal kiszúrok egy természetellenes kék szempárt. Nem tart soká az összekapcsolódásunk, de a hideg ráz ki tőle. Ismerős a morcossága, nem is tudom, hogy miért jövök zavarba, de elkapom róla a barna íriszeimet, és Erikre koncentrálok.
- Nehéz beszélni arról, ha valaki egyszer már alkoholhoz nyúlt. Ez a hét év nagyon kimerítő volt lelkileg, és fizikailag egyaránt, de szeretnék bemutatni egy különleges vendéget is. Cece, kérlek. – hirtelen mindenki rám néz, totálisan elvörösödöm, de feltartom a kezemet a magasba. – Ő az a lány, aki segített nekem átvészelni ezt a hét évet. Celia amolyan támogató szerepet fog betölteni a foglalkozásokon, ha valaki szeretne beszélgetni, nála biztosan nyílt fülekre talál. – tartózkodó mosolyokat zsebelek be, de sosem törekedtem arra, hogy népszerű legyek. – Nos, az alkohol is egy függőség, egy rossz szokás, mely jobban meghatároz bennünket, mint hinnénk. – újra eltekintek arrafelé, amerre az a férfi ül. Bumm…megint engem néz. Miért ennyire fagyos? – Szeretném, ha valaki elkezdené, aztán meglátják, hogy nem nehéz…osszátok meg a történeteteket. – hangzik el Erik kedves felszólítása.

◉ 1016 ● youtube ● note: megjegyzés ◉

I can smell all of your fear

Cole && Celia

Az eső cseppjei lassan csorognak le az ablakon, keskeny csíkot hagyva hátra maguk után, míg el nem érik az ablakkeretet. Aztán újabb és újabb társak csatlakoznak az aprócska patakokhoz. Odakint megállíthatatlanul esik az eső. Az eget szürke felhőréteg takarja, itt-ott sötétebb, feketébe hajló színátmenetekkel, de megszakítás nélkül takarja el a melengető nap éltető sugarait. Az utcán esernyővel sietnek az emberek a dolgukra, vagy kapucnit húznak a fejükre védekezésképpen, az autók is sűrűn mozgatják ablaktörlő lapátjaikat a szélvédőkön, hogy a sofőrök kilássanak.
Idebent halkan duruzsol a neon lámpák fénye, zizzenve zümmög az egyik körül egy légy. Néhány ember csendesen beszélget, nevetgél egymással, vannak, akik a büféasztal köré gyűlve falatozgatnak vagy kávéznak ezen az álmosító délutánon. Én félrevonulva kifelé bámulok az ablakon, és teljesen figyelmen kívül hagyom azt, ami odabent történik. A hőmérséklet kellemes, bár az én testhőm alapvetően magasabb, mint az embereké, nekik ide még talán kell a pulóver is, én elvagyok a bőrdzsekimmel és alatta egy egyszerű pólóval. Sőt, még ebben is kissé melegem van.
Nem szándékozom beszélgetésbe elegyedni senkivel. Fura még ez a hely nekem. Ez nem a megszokott környezetem. Az alkohol problémákkal küzdők egy elszeparált csoportja a társadalomnak, mégis, a szenvedélybetegségekkel, a függőségekkel élők talán legelfogadottabb formáját képviselik. Talán pont az elérhetőség miatt lehetséges, hogy ők jobban szem előtt vannak, mint mások. Mindenki volt már másnapos, tudja milyen az alkoholos bódult állapot, ezért jobban át tudják érezni mit jelent ezzel a függőséggel élni. S hogy én miért vagyok itt? Nos, igen. Volt egy időszaka az életemnek, amikor erős alkoholfüggőséggel küzdöttem. Nagyjából húsz évig masszív alkoholizmusban éltem ki magam, pár évre rá, hogy először átváltoztam. Nem bírtam tovább elviselni a lelkiismeretfurdalást, hogy megöltem a szeretteimet, hogy elvesztettem a családomat egy hülye kalandért. Hogy beleszerettem egy nőbe aki végig csak játszott velem és aztán mindenemet elvette. Nem akartam meghalni, mert a bosszúszomjam erősebb volt. De élni sem akartam, a halált szomjaztam szüntelen. Nem öregedtem, megrekedtem ugyanott, abban a pokolban éltem napról-napra amit én magam keltettem életre.  Értelmetlen volt az életem. Nem volt senkim és semmim. Az alkohol pedig akkor segített.  
Ennek több évtizede már. De most aduász a kezemben, hogy hitelesen tudtam előadni az előzetes beszélgetésen a csoportvezetőnek, hogy küzdök még az alkoholizmussal. Itt kell lennem.
Elgondolkozva harapdálom a szám szélét, s magamban a tervem lépéseit gondolom át újra. Pillanatnyi kételyt sem engedélyezek magamnak. A változtatás jogát persze fenntartom, de a nagyobb lépéseket már tudom. Sikerrel kell járnom. Nincs idő tovább várni. Egy életet adtam így is ajándékba azoknak, akik vétettek ellenem. Virginia pedig érzi, hogy közeledek felé. Nem biztos benne, de tudom, hogy érzi. Lassan, óvatosan, hosszú kivárási idővel tettem el láb alól mindenkit, akit csak tudtam, hogy ott tevékenykedett akkor. Aki Virginiával dolgozott. Aki segédkezett bármilyen formában is, és én tudtam, ismertem, vagy tudomást szereztem róla, nagy részük halott. Most pedig a legfontosabb célszemély miatt vagyok itt. Ismernem kell az ellenségem. A gyenge pontjait. Az erősségeit. Mindent, amit csak lehetséges.
- Szia! Te nem kívánsz csatlakozni hozzánk? - hallom meg a hátam mögül, és a váratlan hangra összerezzenek, gyorsan fordulok a szoba felé az ablaktól. Meglepetten pislogok, hogy már mindenki körben ül a székeken, és egy aránylag fiatal, kedves mosolyú srác integet felém a mappájával, miközben már csak én állok. Zavartan bólintok.
- Öhm...de...persze. Elnézést. Elgondolkoztam - lépek közelebb kutató szempároktól kísérve, és leülök gyorsan az egyetlen üresen maradt székre, mialatt a csoport mentora beszélni kezd. érzem magamon a kíváncsi tekinteteket, majdnem lyukat égetnek a halántékomba, de igyekszem nem foglalkozni velük.
- Semmi baj, foglalj csak bátran helyet - mosolyog a pasi kedvesen, majd a csoporthoz kezd beszélni - Üdv! Már mindenkivel találkoztam, de aki nem emlékezne, annak bemutatkoznék. A nevem Erik Sullivan, én vagyok a csoport mentora. Tizenkét éve vagyok alkoholista, hét éve három hónapja és tizenegy napja józan - mutatkozik be elég nyíltan a pasas. Helyet foglalok és elhelyezkedem, bár őszintén szólva idegenkedek ennyi ember társaságától, mantrázom magamban, hogy ez a szükséges rossz. A tekintetem azonban hamar rátalál egy érdeklődő, meleg barna szempárra. Jeges, kék tekintetem egy pillanatra egybeolvad ezzel az érdeklődő, kíváncsi pillantással, amely a vesémig hatol. Hát itt van. Ez tényleg Ő. A szívem izgatottan kezd kalapálni a mellkasomban. A bosszúvágyam arra sarkall, hogy ugorjam át a köztünk lévő távolságot és tépjem ki a torkát a helyéről, majd fürödjek meg a vérében. De kegyes lenne számára a gyors halál, és én nem akarok kegyes lenni a Blaese család egyetlen tagjával sem. Elég időt pazaroltam el arra, hogy nem voltam alapos. Most minden lépése a tervemnek hajszálpontos lesz. Így jó csak ezt a játékot játszani.

◉ words ● youtube ● note: megjegyzés ◉