anarchist

A tragédiák megváltoztatnak.

Erősebbé tesznek.

Elérik, hogy analitikussá válj.

Hogy jobban tudj fókuszálni.

Utálom a veszteségeket, mert arra emlékeztetnek, ami egyszer a miénk volt és már soha többé nem lehet azt. A mantrákat még jobban gyűlölöm. De néha muszáj alkalmazni őket... abban az esetben jól jönnek, ha egy 12 éves kislány elveszíti az édesanyját, de utána feleslegessé vának, hiszen nélkülük is mindig emlékeztem anyám porcelánfehér bőrére, csillámlóan vörös hajára, smaragdzöld szemeire és kellemesen csengő hangjára. Olyan akartam lenni, mint ő: eszményi szépség, akiből sugárzik az életerő és mindent megtehet, amit csak akar. Fájdalom hasított a szívembe, amiért kislányként a tükörbe nézve én csak egy sápad arcot, vékonyszálú, szőke tincseket és soványkás végtagokat láttam. Aztán felnőve rájöttem, hogy sokkal jobban hasonlítok anyámra, mint azt eleinte hittem; az idealizált képem összetört, hazugságok fonalai szőtték át és életem egyik legnehezebb feladata volt kibogozni, majd helyre tenni őket. A mai napig csupán listaszerűen vagyok képes visszatekinteni ezekre a történésekre.

• Rájöttem, hogy a férfi, akit apámnak hittem, nem az.
  
• Viszont egy másik, akire a család barátjaként tekintettem, igen.
  
• Az apámnak hitt személy végzett az anyámmal csalárdsága miatt.
  
• A biológiai apámtól pedig olyan képességeket örököltem, amelyek létezéséről fogalmam sem volt.
  

Pozitív átkeretezésnek hívjuk, amikor a negatív tartalommal bíró szavakat vagy eseményeket, esetleg a tagadást kicseréljük optimista hozzáállásra és a történések jó oldalára kezdünk figyelni. Az anyám meghalt, a szívem kettéhasadt, alapjaiban rengett meg a világba vetett bizalmam és hitem, de megismertem az igazi apámat, aki természetfeletti ajándékot adott nekem. Miatta lettem boszorkány és ezért mindig hálás leszek neki. Kettőnk kapcsolata surlódásokkal és nehezítettségekkel telített. Sokszor éreztem, hogy olyan, mint a langyos víz, mindig csak megfigyel, nincs kialakult véleménye, nem ragaszkodik az igazához és messziről kerüli az állásfoglalást, míg engem mindig izgatott, hogy a szebbért és még jobbért harcoljak. Nyughatatlan, izgága kis csitriként nem tudott senki olyat mutatni, ami elég lett volna; kellett az izgalom, vágytam az újat, a fantasztikusat, a lábaimról ledöntőt. Apámtól részben megkaptam ezt. Tanított, az erőm minden egyes porcikáját kivesézte, ellátott a tapasztalataival és stabil alapokat szolgáltatott a boszorkány-léthez. Némely tulajdonságomban rá ismerek, ijesztő látni, miképpen manifesztálódnak a mai napig az általa belém táplált csírák. Nevelők hada sündörgött körülöttem gyermekkorom óta, mégis többet kaptam apámtól, mint bármelyiktől. Talán sohasem vallottam be neki, de hálás voltam, amiért magához vett. Gyermekként túl félénk és önző voltam bevallani, mennyit jelent ő nekem, felnőttként pedig gyengeségnek tűnhetne. És egyébként is van, amikor nincs szükség szavakra.
Pont, mint amikor elérkezett a pillanat, amire a saját érzéseim szerint emberöltőket vártam. Apám mellett volt még egy tanítóm, aki bevezetett a mágia másfajta rejtelmeibe... és elérte, hogy visszavonhatatlanul és halálosan beleszeressek. Vittor karizmatikus, magával ragadó egyéniség volt, aki végigkísérte az életem legfontosabb állomásait. Minden kedves emlékemnek a főszereplője és bár a szívembe hasító fájdalom költözik, akárhányszor rá gondolok, az ajkaim akaratlanul mosolyra húzódnak. Soha nem fogom elfeledni és legszívesebben a karjaiba rohantam volna, amikor nem olyan régen megláttam őt. Ha valaki Washington-ban tartózkodik, akarva és akaratlanul belefolyik a történések körforgásába és minél több mindent tud meg, annál inkább tenni akar az itt uralkodó igazságtalanság ellen... vagyis, én legalábbis. És az, hogy Vittor az elnyomó köreiben dolgozik, egy hatalmas gyomros volt a sorstól.