szerepkör

A nem fogadott hívások száma lassan elérte a nyolcat, úgyhogy megkértem Ivy-t, hogy tartsa a frontot a pult mögött, amíg kiszaladok öt percre elintézni egy fontos hívást. Hogy mennyire fontos, arról persze fogalmam sem volt, de az aprócska számjelzés a vörös hívásikon mellett valahogy felbirizgálta a balsejtelmem. Női megérzés vagy sem, elég kevesen tartózkodtak a bárban ahhoz, hogy tudjam, egy rövid szünet belefér.
- Remélem, azt a dögös szőke fickót hívod, aki azt a sok borravalót adta! - kacsintott rám a kollegina, mire csak udvariasan rámosolyogtam és kiléptem a hátsó ajtón. Nem mintha görcsösen ragaszkodtam volna a magánéletem feddhetetlenségéhez, vagy épp titkoltam volna, ám annak sem éreztem szükségét, hogy minden munkahelyen tudassam: felfűthetnék velem a fél várost télen, annyira meleg vagyok. Ez nem olyasmi, amit az ember beleír az életrajzába, a sok idiótára való tekintettel pedig a vendégek előtt sem szívesen híreszteli.
Hacsak meg nem tetszik az egyik, akit aztán felvihet magához.
Mentségemre szóljon, egyetlen egyszer fordult csupán elő eddig, és aznap este pont nem dolgoztam. Az agyam eltemetettnek hitt, ám nagyon is éber sarkából megrohamoznak az emlékképek, és egy pillanatra elmerengtem, vajon mi lehet azzal a lánnyal. Hiába adtam meg a számom, sosem keresett, nekem pedig nem sokkal azután tovább kellett állnom.
Megcsóváltam a fejem, mintha ezzel elűzhetném az éjszaka emlékét (talán túlzott szentimentalizmusra vall, hogy még ennyi idő távlatából is a bőrömön éreztem az érintését), aztán megérintettem anya nevét a kijelzőn és a fülemhez emeltem a mobilom. Leheletem tömött felhőcskékben gomolygott fel a sötét ég felé, a vékony egyenruhámon átmart a hideg a csontjaimig.
Kétszer csörgött ki, mire anyu felvette.

"A bátyád már megint bajban van. Gyere haza." Anyu szavai egész éjszaka ott kavarogtak a fejemben. A hangjából inkább türelmetlenség és neheztelés sugárzott, mintsem aggodalom, ami a legkevésbé sem lepett meg, hiszen ő mondott le közülünk elsőként Sergioról, hiába dédelgette annyi éven át és hiába tudtuk mindannyian, hogy mindig is ő volt a kedvence. Elég volt egyetlen baki, egy meggondolatlan, a környezet szülte hiba, és Sergio neve máris lekerült anya "szeretetre érdemesek" listájáról. A családból nem tagadhatta ki, de nem is kellett; a bátyám ment magától.
Másnap felmondtam a munkahelyemen és visszaindultam Washingtonba. Nem szívesen hagytam magam mögött ilyen korán a nemrég szerzett állást, de hozzászoktam már, hogy egyetlen sporttáskából életben tartsam magam - ott hevert a lábamnál, az ülés alatt, miközben a turistákkal tömött busz elrobogott a városhatárt jelző tábla mellett. Az ablakon túl elmosódott a táj, és ahogy az egyre ismerősebbé váló síkokat figyeltem, ismét eszembe jutott az a lány. Egyfajta mankómmá vált a napok, hetek során, arra lettem figyelmes, hogy ideges vagy feszült perceimben mindig a vele kapcsolatos emlékeim közt kerestem nyugalmat, és ha untam magam, megpróbáltam felidézni arca éles vonásait, a haja esését, a nevetése hangszínét.

Legfiatalabb öcsém bal szemöldöke felszaladt, mikor meglátott, de nem szólt semmit, csak félreállt az ajtóból, hogy bejöhessek. Valószínűleg nem érezte olyan súlyosnak a helyzetet, hogy anya ilyen korán bevesse az "Angie-kommandót", ahogy itthon hivatkoztak rám a hátam mögött (és olykor elég nyíltan). Tény, az én eszközeim sokkal hatásosabbak voltak a többiek egyszerű kérlelésénél.
- Serg itthon van? - érdeklődtem, miközben a küszöbön átlépve ledobtam a sporttáskámat a bejárat melletti szekrényre. Meg akartam ölelni, de Ric eltolt. A kamaszok még mindig nincsenek oda az ölelkezésért?
- Woah, hoztál házkutatási engedélyt?
Egy sóhajjal kicipzároztam a táskám tetejét és beletúrva kivettem egy szelet snickerst. Az öcsém szeme felragyogott, kajánul kikapta a kezemből a csokit.
- Az őrsön aludt. Ha kidobod a melled, talán óvadék ellenében haza tudod hozni. - A végét nehezen értettem, mert a szája már tele volt a csokoládéval, a megjegyzésére mégis rosszalló grimaszt öltöttem és a feje után kaptam. Ezúttal nem volt elég gyors, elcsíptem a grabancát és a hónom alá szorítottam, beleborzolva a hajába.
- Nem vagy te egy kicsit fiatal az ilyen szövegeléshez?
- Több mellet láttam életemben, mint te.
- Több lányban jártam életemben, mint te.
- Na de Agnes! - Anyám rikácsolására mindketten odakaptuk a fejünket. Ric a snickersbe temette a mosolyát, de elcsíptem, ahogy a szemével rám nevet, mielőtt visszavonulót fújt volna anyánk kioktatása elől.

Bármilyen bosszantó is, az öcsémnek végül igaza lett: többre volt szükségem egy bájos mosolynál, hogy kidumáljam Sergiót a rácsok mögül. Ezúttal valami nagyobb fát tehetett a tűzre a szokásos pitiáner dolgai mellett, ráadásul a rendőrök visszaesőként kezelték. A megtakarított pénzem fele és legalább három órám ráment, a hála pedig egy öblös "Mi a szart keresel itt, Angs? Nem hiszem el, hogy az a nő már megint téged riasztott!" volt. Nos, erre valók a testvérek.
- Nem fogom minden elcseszett alkalommal otthagyni a munkámat, hogy hazarohanjak hozzád és kiszedjelek a pácból. - A dühöngésem közepén tartottam épp, túl a "milyen példát mutatsz így Ricéknek? Azt akarod, hogy nekik se legyen tisztességes életük, csak mert mi elrontottuk a miénket?" frázison, valahol a "te vagy a legidősebb, neked kéne gondoskodnod mindannyiunkról" és a "keress végre egy tisztességes munkát, te semmirekellő" előtt, amikor később az utca túloldalán, a járdaszegélyen ücsörögtünk.
- Dehogynem. - Serg fel sem nézett, önelégülten számolta a bankjegyeket, amiket sikerült kicsikarnia belőlem. A pénztárcám jelentősen megkönnyebbült, nekem azonban zokogni támadt kedvem, ahogy arra gondoltam, ilyen kevés pénzből egy darabig nem leszek képes elhagyni Washingtont. - Ki az? - kérdezte hirtelen, mire megilletődtem.
- Ki ki?
Felnézett rám. Sűrű szemöldöke alatt hunyorogni kezdett, egészen közel hajolt.
- Látom a szemeden.
A vádaktól teljesen zavarba jöttem. Egyetlen arc jelent meg a lelki szemeim előtt, egészen elszégyelltem magam, hogy még csak erőlködnöm sem kellett hozzá, hogy felidézzem.
- Honnan a fenéből látod?!
Fivérem telepatikus képességei a frászt hozták rám.
- Tyű! Szóval tényleg van valaki!
A vállába bokszoltam, de ő csak nevetve visszatért a pénzéhez. Gondosan összehajtotta, megcsókolta, majd a farmerdzsekije belső zsebébe rejtette. Egy keserves pillantással búcsút mondtam a fizetésemnek, de aztán a gondolataim rögtön visszakalandoztak a témához. Elkeseredtem a helyzetünkön, azon, hogy a bátyámat úgy kell kéthavonta kirángatni a sittről, a megtakarításom sosem lesz elég ahhoz, hogy fősulira menjek, a képzeletbeli barátnőmnek pedig még a telefonszámát sem tudom. Ekkor éreztem meg Serg karját a nyakam köré tekeredni. Magához húzott, én pedig hagytam, hogy engesztelő fél-ölelésbe vonjon.
- Ne haragudj. - duruzsolta, bele a fülembe, hogy véletlenül se tudjak túl sokáig haragudni rá. Azért még foggal-körömmel kapaszkodtam a mellkasomban fortyogó, ám egyre halványuló indulatokba.
- Szedd össze magad!
- Mhm.
- Ha még egyszer bevisznek, elintézem, hogy le kelljen ejtened a szappant, mikor zuhanyzol.
- Mhm.
Mindegy, mit vágtam a fejéhez, Serg csak egyetértőn hümmögött és egy pillanatra sem lazított az ölelésén. Órákon át ücsörögtünk a hideg betonon, aztán végül hazarángattam. Anya meleg levessel és sült oldalassal várt minket, Ric és Rafael pedig megették az összes snickerst, amit nekik hoztam. Anya egyetlen egyszer sem nézett rá a bátyámra, de amikor az befejezte a levesét, kérés nélkül újratöltötte a tányérját. Kétszer. Néhány órácskára úgy éreztem, végre minden ismét a helyén volt.