szerepkör

Nagyot nyögve fordulok át a másik oldalamra, és próbálom az egy karnyújtásnyira lévő órát jól oldalba vágni, hogy annak hangos sípolása elhalkuljon. No nem mintha utána nem csörögne a telefon is. Vannak alkalmak, mikor automatikusan leverem az órát, de felkelni is lusta vagyok. Egy-két percig még fetrengek az ágyban, hogy érezzem annak melegét, de aztán megszakítva ezt a fajta szórakozást, kimászom az ágyból.
Megint összevesztünk. Ismét veszekedtünk, pedig tényleg nem akartam, hogy így legyen. Megint durván beszóltam neki. Neki, aki megszült, aki felnevelt. Nem tudom, mi van velem, mostanában sokszor nem vagyok önmagam. Gyakran kiborulok, dührohamok jönnek rám, olyan sokszor vagyok dühös... ez nem vall rám. Anya szerint csak a kamaszkor - ami nevetséges... Ha az apám itt lenne ezért biztos leüvöltené a fejem. Elég rá gondolnom, már hallom is a fejemben a hangját, ahogy közli velem, mekkora csalódás vagyok. Nem erre nevelt. Nevelt. Jó vicc…
Az apámmal való kapcsolatom már régen sem volt olyan szorosnak mondható, mint édesanyámmal, bár még most is minden anyagi támogatást megkapok tőle.
Emlékszem még az egyik gyönyörű évemre.
Asztalnál ültem, lábam a semmiben lógott és fekete tincseim közül egy égnek mered, pontosan a forgónál, a fejem tetején. Dacosan összeszorított ajkakkal, szemem alatt monoklival meredek a szemközt helyet foglaló megtermett férfira, aki látszólag tesz rám magasról, ugyanis sokkal inkább leköti az, hogy újabb szál cigarettára gyújtson…
De figyel rám; pontosan érzem… sőt, tudom, hogy figyelmének teljes egészét magaménak tudhatom.
JELEN
Őrületes este volt. Tömve volt a hely és egy percre sem tudtunk leállni. Nagyon élveztem, hogy részese lehetek ennek a forgatagnak, még akkor is, hogyha nem éppen ez volt az a szakma, amiért annyit tanultam. Felszolgálni bárki tud, jegyezte meg apám epésen, amikor bejelentettem neki, hogy állást vállaltam egy klubban. Nem osztottam a véleményét, de nem álltam neki vitatkozni vele. Megjegyzéseket ugyan tettünk egymásra, de nem tartott tovább egyetlen mosolyszünetünk sem 10 percnél. Talán a leghosszabb ideig akkor haragudtam rá, amikor elment, de az első telefonhívás után megbékéltem, mert rájöttem: nem anya miatt hagyott el minket. Sőt. El sem hagyott igazán, csak máshol van dolga. Az ilyen megesik, nem igaz?
A halál egyszer rám mosolygott, féltem, rettegtem - tizenhat évesen nem a sírba készültem. Ennyi idősen élményekre vágysz, kalandokra, szerelemre, és tanulni, végig járni a az élet létrájának minden izzadtságtól síkos fokát. Drogot tettek a piámba és a halálkeréken száguldottam végig. Nem egy kellemes sétagalopp volt…. De nem csak felszolgálni voltam ott, bulizni, élvezni az életet...