Az agytekervényei fáradhatatlanul forognak, legalábbis ez az egyetlen dolog, amit ki tudok olvasni a szeméből és ami miatt az ajkaim egy pillanatra némán zárulnak össze, hogy ne fossák folyamatosan a szót. Persze felfedem előtte Sadie titkait, amik abszolút nem titkosak, ugyanis ha nyílegyenesen a tárgyra térsz, rögtön felfedi előtted a padlizsán emoji-kkal tűzdelt jegyzetét. És igen, ha a neved mellett uborkát látsz, az nem jelent semmi jót.
- Szóval szoktál utána szimatolni, mi? Jaj, de rossz kutyus vagy, Huddie – forgatom a szemeimet, a hangom nem pajkos, unott és monoton a színe, de az ajkam szegletében nevetés táncol. Végül a bár züllött, alkoholtól lakott szagát felváltja az autóbűz és a széllel keveredő szemétillat, de ez is változatosság és én mélyen szívom be.
- Screenshotold le és dobd át, majd összekapcsolom a listát a Tinderemmel és akinek uborkát adott, azt nem húzom jobbra. Egyedül a te neved mellett van amúgy is egy köcsög, mármint amfora, szóval gondolom te vagy a listavezető. Majd jobbra húzlak – mérem végig tetőtől talpig, közben meg fogalmam nincsen, hogyan éri el, hogy folyamatosan kóstolgassam – persze nem a szó szoros értelmében -, de a bárpult kényelmesnek hangzik. – Ha legközelebb a szobájában jársz, kérlek, hozd el az egyik felsőmet, a szagom alapján úgyis megismered – gyújtok rá a cigarettára, igazából totálisan somolyogva, de nem kérdezek többet bele, hogy vajon mit csinál abban a szobában. – Azért remélem, hogy nem azért jársz a szobába, hogy felfrissítsd a jelöléseddel a virágokat… - vigyorgok rá az összes fogamat kimutatva, aztán az ajkamba harapok, hogy a vérszívásról ennyi bőven elég, mint több.
Végül egymás tükörképeként dőlünk a falnak meg cigizünk, hol közelebb hajolunk, hol meg hátra, mintha ez egy tánc lenne, csak nem látnánk. Igyekszem nem fennakadni azon, hogy a tekintete forróbb terepre téved, a cigaretta számlájára írom, hogy kilóg onnan.
- Huddie, ne csepegtess el nekem ilyen információkat, mert csak arra veszel rá, hogy addig szórakozzak rajtad, ameddig valójában be nem gurulsz – nyalom végig az ajkamat, hogy lemossam róla a túl fűszeres cigaretta ízét, holott ez valójában tudatos, belekezdtem egy rossz játékba. – Hm, vajon milyen lehetsz bedühödve? Jaj, várj, milyen lehetsz akkor, amikor megérzed Sadie szobájában, hogy már megint valaki új fiúval hentergett? – kacagok, összecsapom a tenyeremet, mintha valami fergeteges vicc lenne. – Megnézném olyankor az arcodat, Huddie.  

Úgy kerekednek el a szemei, mintha valami idegen és borzalmasan hangzó nyelven beszélnék hozzá, ettől pedig kedvem támadna villát állítani a tenyerébe – de rohadtul utálok mosogatni. Mert hát, véresen nem lehet visszarakni az evőeszközt a fiókba…
Oldalra döntött fejétől, attól, ahogyan gúnyba burkolja az egészet, tompa nevetés tör ki belőlem – mintha bármit is érne azzal, hogy felcsapja elém a görög vázáját. Láttam én már amforát, nem az a fajta dolog, ami elől ki kellene futni a világból.
- Zárás után oda csaphatod, ahová akarod – kacsintok rá lustán, igazából elég kétélűen, hagyva, hogy úgy értelmezze, ahogyan akarja. Gondolhatok arra is, hogy bárddal a kezemben kapom el az említett tárgyat – khm, testrészt -, nem kell itt már bugyiolvadásra gyanakodni azonnal. – Sadie esetében mindkettőt elképzelhetőnek tartom… még azt is, hogy a „Jegyzetekben” listát vezet a méretekről és teljesítmény alapján értékeli őket – rántom fel a szemöldökömet, nem, mintha láttam volna ilyet, vagy ehhez hasonlót, inkább mondjuk azt, hogy hallottam már hírét. És tudom, hogy nem számokkal értékeli őket, hanem különböző emoji-kat használ a fokozatok jelölésére. A padlizsán a csillagos ötös.
Fejét csóválva követ engem, azt hiszem, jó nagy pofont adtam a Sadie-ról való elképzeléséhez. Valahogyan képtelen vagyok levakarni magamról a jelenlétét, a nyomát második bőrként érzem magamon, a farkasom akaratlanul is morranással reagál rá – noha nem engedem ki az ajkaimon.
- Ha aktuális lesz, akkor késő lesz – rázom felé most én a fejemet, aztán megrázom felé a dobozt, hogy válasszon ki egy tetszőleges szálat, úgyis egy helyre megy. Burkolt fenyegetésétől megforgatom a szemeimet, közelebb hajol, egy pillanatra a tekintetem beletáncol azokba a kékkel morgó zöld szemekbe, mielőtt az cigarettám hegyét az övéhez érintve parázzsal parazsat szítanék benne. És még ekkor sem hajolva el tőle, ajkam kegyetlen mosolyra húzódik. – Mármint miért, Huddie? A borzalmas beceneveid miatt szeretnél a torkomnak ugrani? – hajolok hátrébb egy vigyor kíséretében, hajamba beletúrva, hogy a tincsek ne érezzenek folytonos kényszert az arcomba mászással.
Beleszívok a cigarettába, letüdőzve a keserű füstöt, miközben tekintetem végig a férfian cirkál, az izmaim hajszához állnak készen, ha esetleg úgy döntene Hudsie, hogy nem felel meg neki a becézésem.

Elmélkedésre hajazó kérdése egy pillanatra elgondolkoztat és az ajkamat rágom, miközben a választ keresem magamban.
- De vajon mennyire komoly az a név, ami csak becenév? És egyáltalán… - itt az agyam ezer fordulattal pörög, ám az égadta világon semmire, semmire sem jut azzal kapcsolatban, hogy mégis hogyan lehetne becézni Hudson-t -, neked egyáltalán van beceneved? Hud…son? – megeresztek felé egy gúnyos, félig felemelt szemöldökkel gonosz lére eresztett vigyort.
Ő kérdő tekintettel néz rám és egy pillanatra fogalmam sincsen, mi rosszat mondtam. Mintha tényleg egy másik bolygóról hajtottak volna ide.
- Ezeknek, azoknak, az embereknek, hívd csak őket, ahogyan akarod – emelem égnek a szemöldökömet, a kezemmel hevesen gesztikulálok a szavaim mellé. Szinte várom, hogy szavait valami becslő minősítés kövesse, vagy minimum lecsapja elém az ismételten kiürített poharát és formás fenekét lóbálva kisétáljon a bárból.
De nem. Hudson marad. Az ajkamat megint egy pillanatra beszívom, a fogaim közé, mintha ez erőt adhatna ahhoz, hogy kicsit asszimilálódjak a világhoz és a huszonegyedik századhoz, holott inkább kétszer olyan szívesen morognék meg hazafelé macskákat.
- Úgy értem, hogy fogalmam sincsen arról, hogyan isztok… nagyjából akármit is. Néhány évig, nos, fogalmazzunk úgy, hogy szőrösebb testben tengettem a napjaimat, mint most – a körmöm ujjra a pulton kopog, nem merek rá nézni. Nem akarom látni a szemébe a döbbenetet, ahogyan a szavaim belecsordogálnak a tudatába és megérti a jelentésüket. Nem akarok kérdéseket, nyaggatást, sem szívből jövő érdeklődést a tettem miért-jeire. Túl sok bőrönd koppant már túl sok küszöbön…
Végül Hudsont sikerül teljesen magammal ragadnom, méghozzá azzal a témával, amely hozzá a legjobban kapcsolódik; az amforájának a méretével. Kezével rögtön méregetésbe kezd, minden egyes szavával és mozdulatával azt akarja kicsalni belőlem, hogy nevezzem meg pontosan a nagyságot, amit Sadie mutatott. Mert igen, Sadie vonalzóval szemléltette nekem és nem, nem elégedett meg centi pontossággal, hanem milliméterekig kutakodott. Vigyorogva nézem, ahogyan lehúzza az elé adott ingyen italt, a narancsot rágja – és még képes így is bosszantóan vonzó lenni -, majd újra mutogat.
- Huszonegy centiméter, hat és fél milliméter, Sadie állítása alapján és NE, ESZEDBE NE JUSSON AZT IS MEGMUTATNI A PULTON – emelem felé fegyelmező módon a mutatóujjamat, majd a saját szavaim kólintanak fejbe és pontosítok – A méretre gondoltam – helyesbítek, ahogyan kijövök a pult mögül. Hudson válaszként a kérdésemre követ, ahogyan végig szeljük a bárt, egészen a hátsó kijárat felé.
- Kérsz? – biccentem felé a nyitott cigarettásdobozt, csípőmet a falnak billentve, várakozón nézek rá. – Habár olvastam, hogy a cigaretta mennyi negatív hatással bír a férfiak teljesítőképességét tekintve, szóval jól gondold meg, Huddie – olyan gúnyos a mosolyom ettől a becézéstől, hogy még én is lekaparnám a saját arcomat, aztán végül egy kacajba fulladok el.
Kezdhetem számolni a másodperceket, hogy melyikünk bírja tovább és ki szalad el előbb az ellenkező irányba.

Amikor kihangsúlyozza a kellemetlenül szót és álvigyorral, meg szemöldök húzogatással néz rám, szívem szerint megforgatnám a szemeimet, aztán rámorognék. Ehelyett a tekintetemet lustán végig futtatom rajta; az arrogáns ívű ajka vonalától le egészen addig, ameddig a pult engedi – a halk, mellkast borzoló morgás azért marad.
- Abban biztos vagyok – válaszolok ajkamat beszívva, nincsen ebben semmi szívet tépő vágy, vagy erotika. Csupán tények, amiknek a közlésében untatóan jó vagyok, már pedig az tény, hogy Hudson jégszívéért minden bugyi leolvadna. Kár, hogy az enyém… nem, nem gondolok arra, melyik fiókban nem hagytam…
- Azt nem nehéz tudni, elég nyilvánvaló, tekintve attól, hogy amikor legutoljára találkoztunk teljesen beálltam a saját bogyóimtól. Elvileg arra vannak, hogy kordában tartsanak, de alkohollal együtt még Csingilinggel is tudnék társalogni… Vagy talán a hiperaktivitásom helyett szerinted inkább más lángon lobogok? – kirohanás. Tetszik, ahogyan fogalmaz; kicsit sértő, de pont ez az benne, a nyers igazság, amitől kissé összehúzom a szemeimet. Hozzátenném, ez a balga macskanézés a szimpátiám első megnyilvánulásának a neve.
- Charlee vagyok. Mondanám, hogy a Charlene-nek a becézése, de sajnos a nevem nem több egy uniszex becézésnél...– a poharaink összekacagnak, vagy összekoccannak, hívd olyan emberien, ahogyan akarod. Miközben lehúzom, jövök rá, hogy ehhez még kellett volna valami; tépi, marja a torkomat, ahogyan az alkohol végig táncol rajta. Nem, nem köhögök, nem, nem rázkódok meg, csak erőteljesen becsukom a szemem és az ajkamba harapok, mielőtt valami obszcén jönne ki rajta.
- Tudtam én, hogy kell ehhez valami – könyöklök a pultra, ujjaimmal a hajamba markolva és kínkeserves pillantást vetek Hudsonra. – Ehhez kellett volna a citrom vagy a narancs? Istenem, miért van ezeknek ennyi borzalmas szokásuk…
A mosolya úgy tapad az arcára, mint egy borzalmasan hamis köntös. Nem tudom nem észrevenni azt, hogy azok a jégszemek nem mosolyognak hazug szájával együtt. Nem jegyzem meg, mert ha valami ilyesmi csúszna ki a számon, azt kész özön követné, olyan kérdésekkel, amiket még hosszas ismeretség után sem fair feltenni.
Az egyik ujjamat a pultra helyezem és dobolni kezdek vele. Kényszeres.
- Talán megkérdőjeleznéd Sadie minősítését? – vonom fel érdeklődve egyik szemöldökömet. – Nos, tény, hogy úgy vélem, sokkal jobb a személyes megtapasztalás, mint elhinni másoknak a dolgokat – és nem, itt nem kukucskálok ki véletlen sem a pult fölött, nem -, de hidd el, ha hazudik, ezt akkor is elakarod hinni. Bár nem értem, mi szükség lenne arra, hogy még én is hízelegjek a végtelen önbizalmadnak… - ekkor a mondatomat és a gondolatmenetemet egy kép szakítja félbe arról, ahogyan Sadie vázát hajít Hudson fejének. Nem tör ki belőlem esztelen vihogás, csupán egy nagyon, nagyon gonosz és szemtelen mosoly csúszik az arcomra. Közben elveszem a felém csúsztatott poharat és töltök bele még egyet.
- Vázáról szó sem esett, habár tény, hogy egy görög amfora nagyságához mérte a… - most rajtam van a sor, hogy ajkamat rágva, ujjammal a pulton dobolva keressem a virágnyelvű kifejezést – Szóval ahhoz mért téged. Legalábbis a lényeges részeket.
Nem, nem kerüli el a tekintetemet, ahogyan végigmér.
- Nem szeretek egy strigula lenni valaki füzetében – ráncolom a homlokomat felé. – Ha járna bónusz, én lennék a hónap dolgozója – pöccintem elé a teletöltött poharát, ami kicsit kiloccsanva vizes utat hagy maga után, a tetejére egy narancsgerezdet nyomok. – De mára megmentettél a végtelen unalomtól, úgyhogy ebben a körben a ház vendége vagy, plusz megkapod azt az engedményt, hogy ha megittad, passzív dohányosként szórakoztass tovább a hátsó kijáratnál – bőrdzsekimet magamra rángatom, közben a pólóm felmászik, feljebb, hogy egy hófehér csík kacsintson a világra, de gyorsan lehúzom és kilépek a pult mellé, csípőmet annak döntve.
A farzsebemben cigis doboz, a kezemben egy üres pohár – az előbb húztam le a saját tequila adagomat, az utolsó cseppjeit az államról törlöm le.
- Na mi lesz?

Az egész úgy kezdődik, hogy Sadie macskához hasonlító nyávogással felhív, miszerint ma képtelen bejönni dolgozni – nem, nem morgok rá, kicsit sem kell eltartanom a fülemtől a telefont, hogy ne hallja ajkam vicsorba fordulását.
Szóval berongyolok a bárba, miközben egy könyvet falok, aztán rájövök, hogy a könyv mélységén való gondolkodásban elfelejtettem, hogy a kulcsomat nem raktam el, aztán hazaérve rájövök, hogy Lip-et ismét elkapta a rendrakásra való ösztön, aztán elpakolta a kulcsomat valami szelektáló dobozba, vagy az ezernyi fiók egyikébe… aztán… nem, nincsen aztán, csak kényszeresen húzogatom a bőrkabátom ujját, míg meg nem találom a kulcsot.
A hivatalos nyitás után egy órával már tényleg a pultban lógatom a lábam. Igen, lógatom, mert becipelek egy bárszéket a pult mögé, befészkelem magam – már amennyibe a támlanélkülisége engedi – és lábamat az egyik polcra helyezem. Jaj, ne aggódj, a bakancsot egy ízléses platformos tornacipőre váltottam. Én is böngészem ám az instát, nehogy azt hidd már, hogy néhány év a vadonban az eszemet is elvette.
Ne, ebbe ne számoljuk bele a macskák megmorgását.
De nem, úgy tűnik, mintha a napom így sem lehetne elég rossz és a hangulatom nem lenne kellően megtépázott és szétcincált – hiába, Birdie ránézésre megmondta, hogy borzalmas pultos lennék, viszont tetszik neki a szétesett mivoltom -, erre még Sadie istenverte ficsúrja is belejt a bárba.
Habár tekintetem eddig csak távolról vándorolt keresztül a fiatal férfin és ez bőven is elég volt, Sadie meséi kipótolták hiányos ismereteimet róla. Sőt, jóval többet tudok róla, mint amennyi illendő lenne, szinte anyai behatósággal ismerem teste minden porcikáját és ettől fitymálóan kókad le a szám. Ahhoz képest, hogy eperszőke tincsekkel borított barátnőm fejébe nem sok dolog hódíthat helyet, meglepően érzékletes leírást adott a férfi… vonásáról.
A pultra könyököl olyan magabiztossággal, hogy viszketni kezd tőle az orrom. A nemzetközi jel mutogatására jogosult ujjam pedig mereven előre lendül, hogy aztán megmutassa neki, szóval jó mélyen a hátsó farzsebembe rejtem áruló kezemet.
Hudson Spencer. Fenyőtű, felhőkkel barázdált téli éjszaka és szantálfa illata van; valahol a lelke mélyén pedig egy farkas mancsa kacérkodik velem. Felfigyeltem erre távoli találkozásunk egyik pontján is, de Sadie csacsogása kitöltötte hiperaktív agyam minden zugát, így képtelen voltam egy farkastársra figyelni.
- Fogalmam sincsen, mi tilos és mi nem – forgatom meg lusta módon a szemeimet és egyik kezemmel oda sem nézve veszem le a gold tequilas üveget. Fotografikus memória; jegyezd meg. – Gondolom arany, mert az ezüst mégsem nekünk való, nemde Hudson? – rántom felé a szemöldökömet jelezve neki, hogy igen, kisbarátom, pontosan tudom, hogy te is a Mancsőrjárat tagja vagy.
- Tudod, Sadie pont annyit mesélt rólad, hogy már akkor kellemetlenül érzem magam, amikor látlak. Pedig most fel is vagy öltözve – ismétlem, nem, nem kényszeremben beszélek ennyit, semmiféle zavarnak nem tudható be. Vagyis, ha a hiperaktivitásomat nem számítjuk annak. – És szinte ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy fogalmad sincsen ki vagyok és honnan ismerlek, de ne aggódj, megnyugtathatlak; nem, nem követlek, nem tartozom a rajongói körödbe, csak rosszkor voltam rossz helyen és túl sokat hallottam. Túlontúl sokat.
Nem, igyekszem nem rángatni felé a szemöldökömet. Inkább gondolataimat azzal kötöm le, hogy kitöltöm mindkettőnknek a tequilat és közben fel sem merül bennem, hogy munkaidőben nem kellene innom.
Csak teszem pultosi kötelességemet, elé csapom a megtöltött felespoharat és koccintásra emelem az enyémet. Legalábbis így kell, ugye? UGYE?