Túl sok minden történt velem az elmúlt fél évben. Túl sok olyan dolog, amit az emberi szervezet szinte képtelen feldolgozni, nekem mégis muszáj. Nem ölhetem meg magam csak úgy. Nem vethetem ki magam az ablakon, hogy valahol ugyanott érjek véget, ahol az imént eldobott csikkem. Nem vághatom fel az ereimet a zuhany alatt, nem vehetem be a házban található összes gyógyszert, hogy eltöröljem minden fájdalmamat, hiszen annak csak kettő kimenetele lehetne;

Ad egy; tönkre teszem az összes ember éltetét, aki valaha szeretett és szerettem, hiszen valószínűleg Blaze találná meg a testem, vagy Benji, vagy Mack, vagy Hudson - bár ő lehet simán átlépne rajtam.

Ad kettő; a szervezetemben kavargó vámpírvér visszahozna az életbe, mint egy rideg, hideg szörnyet, aki örökké gyönyörű, de akkor meg valószínűleg ártanék azoknak, akiket szeretek, tehát ez az opció sem jöhet szóba.

Pedig rengetegszer megfordult már a fejemben, hogy most mindennek véget vetek. Főleg azután, hogy a Benji vére utáni vágyam odáig fajult, hogy rémálmaim vannak, és lidérceket látok a sarkokban éjszaka. És nem elég, hogy tévképzetes vagyok, a külsőmet leginkább egy hippi buszhoz tudnám hasonlítani, amit 69-ben ott hagytak Woodstockban. Sápadt vagyok, mit sápadt, szinte fehér, és az egész testem viszket, de leginkább a nyakam. A szemem alatt lila karikák ékeskednek, és mintha örökre hozzám nőttek volna, semmivel nem tudom őket eltüntetni.

A telefonom belesüpped a párnába, mikor rádobom, a fénykép megtekintése után, amit Blaze küldött. Elinulok kifelé, hogy szerezzek magamnak egy pohár vizet, vagy egy pohár bort, csak valamit, ami jobb kedvre derít, vagy helyre tesz egy kicsit. Hirtelen rántom fel az ajtót, és szinte neki ütközök a legrosszabb rémálmom mellkasának. Mert hogy Hudson Spencer áll előttem, teljes valójában. méregzöld szemével, folyton grimaszoló ajkaival, és én persze csupán a mellkasáig érek. De már az illatából felismerem őt. Sós tenger, és tulipán illata van. Mint mindig. És nekem még mindig beleremeg a lábam, hogy ha megérzem.
- Na, már csak te hiányoztál az életemből - mondom, és lustán arébb taszítom kőszikla testét, hogy kiférjek az ő és az ajtófélfa közötti helyen. Szinte ügyet sem vetek rá, nem pazarlok rá sem sértéseket, sem bókokat, csak megyek a célom felé, az édes, émelyítően friss víz felé.
- Köszönöm a bókot, de remélem tudod, hogy te sem vagy valami megnyerő - mondom neki, majd a pultra támaszkodva úgy döntök, hogy inkább kávét iszok víz helyett. Megcsinálom, és belekortyolok, de nem veszem le a szemem Hudról - ázott kutya szagod van - hazudom, és titkon a tekintetét keresem. Annyira szeretném gyűlölni. Annyira szeretném.

Kihúzom a harmadik fiókot is, de semmi.
Anyám mindig azt mondta - néha mondott amúgy nekem mást is, mondjuk úgy, az esetek huszonöt-harminc százalékában köszönt, tényeket közölt ("szép napunk van", "milyen jó, hogy végre süt a nap", "apád félrekefélt, megint", satöbbi), a maradék hetvenben pedig ezt fejtegette nekem és bárki másnak, aki rólam kérdezett, vagy szimplán csak szembejött -, hogy nem elég a kicsapongó viselkedésem, ami már önmagában szégyent hoz a családunkra, még kibaszott trehány is vagyok, és ez neki mennyi idegességet és plusz munkát - általában csak egy légvételnyi időre akadt el, hogy belekortyoljon a száraz martinibe és intsen a cselédnek (otthon így hívtuk őket, de nyilvános helyen házvezetőként hivatkozott rájuk, picsa), aki aztán szépen összepakolt helyettem - jelent.
Na, most itt vagyok a világ másik végén, és azon gondolkodom, hogy miért nem hozhattam magammal a cselédet. Neki is jobb lett volna anyámtól távol, nekem meg valószínűleg meglenne a sötétkék kardigánom. Itt ragadnám meg az alkalmat, mielőtt nekiálltok köcsögözni - félreértés ne essék, semmi gondom a köcs melegekkel, de adnám, ha pusztán a kardigán említése okán nem ragasztgatnátok rám mindenféle címkéket -, hogy az egy igenis roppant férfias ruhadarab, amit tökre nem hordanék, ha szarul állna, mert van önkritikám - és mert nekem minden jól áll -, és ami igen praktikus és amúgy minek is magyarázkodom?
Majd, ha jól felvettem, sírhattok a gyönyörtől, HITETLENEK!
Előbb azonban nem ártana megtalálni.
Mivel Balfasz Griffinen a béna kockás ingein kívül nem láttam még gombokkal záródó felsőruházati terméket, őt így automatikusan diszkvalifikálhatjuk is a "vajon ki lopta el a kardigánomat" versenyből. Mack elég elvakult, hogy ne az én cuccaimat lopja - ízlések és kurva nagy pofonok, Mack, kurva nagyok -, hanem béna kockás ingeket. Benjit is kizárom, túl nagy felelősség lenne ez a kisgyereknek, nem marad hát más ---
Mondjuk kezdhettem volna eleve itt.
Nem feltételezem, hogy voltam valaha is annyira szerelmes, de minden bizonnyal lehettem annyira részeg, hogy önként adjam át a kardigánom Sadie Nagyságosasszony Kingsleynek. Ő meg nyilván volt annyira Nagyságosasszony - a.k.a. pofátlan, feledékeny, nemtörődöm -, hogy azóta is túszként tartsa fogva a szobában, ahova - jó, nem mondom, hogy nem tettem be a lábam azóta, hogy utoljára kitettem onnan HIVATALOSAN - nekem már egy ideje nincs bejárásom. HIVATALOSAN. Ami nem jelenti feltétlenül, hogy nem látnak ott szívesen alkalomadtán, mondjuk most, amikor épp úgy tartja kedvem. Már lendülök is ki a saját ajtómon és lendülnék is be az övén - kizárólag kopogás után (az engedélyt mondjuk nem várom meg, általában), hát ki tudja miket művel, amire nem vagyok kíváncsi -, hogy aztán csak lepattanjak róla. Nem nagyon. Csak épphogy súrolja a lélegzetem tök véletlenül az övét (a lélegzetét, nem azt, ami a derekán van, huncutok!).
- Öhm, jól vagy? - Kérdezem, mert brit lévén GENETIKAILAG vagyok kifejezetten udvarias - hívhattok seggfejnek, fuckboynak, arrogánsnak, aminek csak akartok, de tahó az nem vagyok - és nem tartom illendőnek mindenféle bevezetés nélkül az arcába vágni, hogy ADD VISSZA A KARDIGÁNOM, mihaszna fehérnép. Főleg, hogy farkasösztöneim azt súgják, nincs jól. Farkasérzékeim meg ködösíti a szobából szivárgó vérszag. Lepillantok rá, halkan veszem a levegőt. Oké, nem belőle jön, akkor lehetek inverz-Blaze. - Szarul nézel ki.

sadiebébi ●●    ●●   by barb

A lakás csendes. Szinte hallom, ahogy egy pók erős hálót sző a szobám sarkában. Ülök az ágyamon. A lepedő még mindig a Benjaminnal eltöltött órák nyűgét nyomja. Alvadt vér tapad a párnába. Nem tudom eldönteni, hogy az övé-e, vagy az enyém. Eltakarom a foltot a kezemmel. Nem akarom látni. A szívem minden alkalommal összeszorul, amikor felsejlenek előttem Benji mezítelen testrészei. A nyaka és a válla találkozása, a hónalja, a medecontja. A bőre. Már a bőre gondolatától is megőrülök és vakarni kezdem a nyakamat. Megrándul a karom. Ki kell innen szabadulnom, vagy megőrülök. Olyan, mintha a bútorok beszívták volna az illatát. Mintha a falak, a fiókok, az ágyam, a párnahuzat szövete Benjamin Kibaszott Bourkas nevét és illatát nyögné folyamatosan.
Felugrok, mintha megijedtem volna. Az íróasztalom előtti székhez lépek, hogy kihalásszam a háttámlára terített kabátom zsebéből a cigimet. Már csak ez segít. Ez, meg a pia. Meg talán az is segítene, ha valaki mást bújtatnék az ágyamba. Nem tudom, még nem próbáltam.
Kinyitom a csepp szobám furán hatalmas ablakát, és kihajolok rajta. Tavaszodik. A nap elő-előbújik a felhők mögül, és aranyos sugarakkal lepi be a tájat. A szellő barátságos dallamokat játszik a faleveleken, a madarak énekelnek, és a méhek is kezdenek visszatérni. A természet gyakorlatilag a szemünk láttára születik újra. Ajkaim közé veszek egy szál cigit, és biztos ami biztos fogammal ráharapok a szűrőre. Gondolataimmal a kezembe segítem az éjjeliszekrényen heverő öngyújtómat, és rágyújtok. Utoljára talán két napja cigiztem. Nem vagyok nagy dohányos, de amikor kell, akkor kell. Nagyot szívok bele, majd eltartom magamtól jó messzire. A könyököm is túllóg a párkányon, ujjaim hegyét pedig homályba vonja a cigarettából áradó sűrű füst. Üveges tekintettel meredek a szemben lévő fák leveleire. Valahol felnyávog egy macska. És abban a pillanatban, amikor a macska felnyávog, egy levél a földre hull, az eső pedig esni kezd. Vagyis, csak csepereg. Imádom ezt. Az élet, a természet apró összefüggéseit. Mindig minden beindít valamit. Vagy elindít. Talán ha aznap Blaze nem panaszkodik rólam Benjinek, vagy ha Benji nem akar beszélni velem, vagy ha itthon lustálkodás helyett elfogadom Mack meghívását a közeli cukrászdába, akkor nem alakultak volna úgy a dolgok, ahogy alakultak, és nem lennék ekkora kibaszott függő. Megint megvakarom a nyakamat.
Észre sem veszem, hogy már csak a tokot szívom. A tüdőm enyhén lüktet, a fejem kótyagos. Meghúzott a cigi. Kissé szédülök. Eldobom a csikket. Pont egy pocsolyában ér földet, az apró vízcseppek szerte potyognak. Behúzom az ablakot, de csak résnyire. Elindulok kifelé, hogy csináljak magamnak egy kávét, mert az utóbbi két napban folyamatosan álmosnak éreztem magam. A telefonom pittyeg. Az ajtóból fordulok vissza, hogy megnézzem ki az. A kijelzőn egy kis villogó bigyó jelzi, hogy “Blaze”. Megnyitom. Egy kép Blazeről és Benjiről, egy rózsás kép háttér előtt.
- Oké… - motyogom és az ágyam közepére dobom a mobilt. Ujjaim fájdalmas lassúsággal csúsznak a kilincsre. Kinyitom az ajtót, és szembe találom magam Vele. Hudsonnal. Ha nem bambulok el, és hamarabb dobom el a cigit… ha nem fordulok vissza, amikor pittyeg a telefonom, talán elkerülhettem volna ezt a síri találkozást. Kibaszott fasz véletlenek.