Röviden egymásba botlik két tekintet, zöldbe hajló, barna árnyalat törik meg kék tekintetem zátonyán, lélegzetelállítóan szép lány lehet ennél szerencsésebb és rosszullét mentesebb napokon. Megnyúzott arcának kimerült vonásai képtelenek felülírni a sejtjeibe ivódott – inkább kódolt – vonzerőt, pontosan ilyennek képzelem a generalizált meghasonulást – eddig megkérdőjelezhetetlennek hitt heteroszexualitásom elbizonytalanodik. Csúcsformája valószínűleg ennél is jobban kizökkentene, állapotát tekintve azonban könnyű átemelni a táskát – egyenesen az ölembe, mellőlem elfogytak a székek, de nem bánom, van lábizmom, használni is tudom. A felém irányzott üveget ügyesen nyakon ragadom, ujjai páracseppekben elmosódott nyomot hagynak rajta, majdnem ugyanott fogom meg, lélegzetvételnyivel felette, attól tartok, ennyi lehűléstől semmiképpen sem lesz jobban.

Mondjuk rosszabbul sem.

Könyökéhez nyúlik, miközben feltápászkodik, kecsesnek aligha nevezhető mozdulatokkal – tényleg szörnyen néz ki, mint akire ráférne egy kiadós elvonókúra vagy kórházi karantén -, próbálom egyensúlyban tartani, ami ismételten nem esik nehezemre – meglepően vékony és egész jó koordinációs képességekkel rendelkezik, súlypontja egyik irányba se leng ki. Elfogadom felém nyújtott kezét, nyirkos, hideg verítékcseppekbe vont ujjait, gyöngéden rázom meg, pedig láthatóan – bizonyos mértékig – ura a helyzetnek. – Medorah – pillantásom követi mozdulatát, felfelé lendül borzongástól lúdbőrös csuklójával – Coleman – megtorpan a nyakon található apró sebeken, két, tűszúrásnyi, vöröslő körökkel körberajzolt pontocska, egy vonalban, háromnegyed szájnyi távolságban.

Vámpírharapás.

Más esetben finoman puhatolózni kezdenék, burkoltan kiszállási lehetőséget ajánlanék, menedéket, segítséget, vagy egyszerűen kérdések garmadájával próbálnám megérteni, mi lehet a hegek vagy begyógyulatlan sérülések története. Más esetben nem hagynám annyiban, nem érdekelne a kockázat, a körülmények, a következmények. Más esetben előrébb helyezném egy ember életét.

Most viszont kötelességem csendben végignézni, ahogyan megvakargatja őket, tapintatosan félrepillantani, teret engedni gyengélkedése felületes és kényszeres kezelgetésének. Sokat ihattak belőle, sokat ihatott valakiből, ennyire specifikus megállapítást ismeretek hiányában nem tehetek. Itt dolgozik, vámpírok és boszorkányok között, a kölcsönösség erősen gyanítható. Ha mégsem, Benjamin talán elmeséli, mi Sadie története, és talán – ismétlem, talán – közbeavatkozhatok.

- Ami azt illeti, igen, várok valakit – szórakozottan megemelem a táskát, a pultra fektetem, nem kezdek el benne kotorászni, pedig elővehetném a telefonomat, és ráírhatnék, felébredt-e már, egyáltalán szeretne-e látni még egyszer, legalább annyi időre, hogy megmagyarázzam, miért nem léptem vele kapcsolatba az elmúlt öt napban. – Benjamin Bourkast. Nem tudod, mikor szokott bejönni? Mondjuk teljesen mindegy, úgyis megvárom – halvány mosoly kíséretében fordulok vissza hozzá, a megbontott kólába most jut eszembe belekortyolni. Pedig iszonyúan szomjas vagyok legalább másfél órája, odabent rengeteg adminisztrációs munka gyűlt fel, nem igazán lebzselhettem a teakonyhában.

Tele szájjal nem szólhatok rá – nyilván ilyenkor jéghideg az üdítő, és marja fel a torkomat -, ezért nem tudom maradásra bírni, ha nagyon őszinte akarok lenni magamhoz, úgysem engedné, hogy valaki más diktálja a feltételeket. – Még így is nagyon szép vagy, ne aggódj – öblösre formálódott bók és megnyugtatás, amit a jeges buborékokkal dúsított Coca Cola szponzorál.

Mérsékelt határozottsággal torpanok meg – három utcát tulajdonképpen vakon tettem meg, vitt előre a lábam, ismerős tempóban, ismerős cél felé –, tekintetem tompa fájdalom kíséretében siklik végig a bár épületének feliratán. Átléptem bizonyos határokat, beleavatkoztam Benjamin életébe a megkérdezése, engedélye vagy figyelmeztetése nélkül. Tizenkét órányi szabadtérrel rendelkezem, félnapnyi előnnyel, amíg bezárva szenved – reményeim szerint valamennyit alszik, bár utoljára megrémített a soványsága és nyúzottsága –, miközben szabadon, akadályok nélkül közlekedhetem a világában. Ichabod természetesen nem árult el nekem nagy titkot, és bármennyire élveztem rövidke egymás botlásunkat, nem futok le önbecsapási köröket, a véleményem aligha befolyásolja későbbi döntéseit.

Ennek ellenére elárultam Benjamint, megkerültem, fogalmam sem lehetett, kivel veszem fel a kapcsolatot, tehát azt sem tudhattam, hogyan fog reagálni a kétségeimre vagy az érvelésem hátterében húzódó elvekre. Szerencsémre – ugyanakkor mindkettőnk szerencsétlenségére – Ichabod mozdulatlan szikla, közönyös megfigyelő, cselekedeteit tőlünk független, gyanítom, sokkalta hatalmasabb erők irányítják, amelyek talán belőle fakad – talán valami más, számunkra érthetetlen és megfoghatatlan.

Mielőtt felkészülnék a naplementére – ezzel együtt viszontlátásunk örömére és örömtelenségére –, muszáj keskeny mederbe terelnem a gondolataimat. Kettőnk érdekében el kell vetnem a szánalmas magyarázkodást, a kifogások keresését, az indítékok elferdítését. Nem lehet. Egyrészt képtelen lennék leheletnyivel is őszintétlenebb lenni vele, mint azt megérdemli, másrészt ha sanszot akarok, legalább egy kicsit egymás újbóli felfedezésére, mégsem nyithatok rögtön maszatolással.

Nagy levegőt veszek, szememet lehunyom egy pillanatra, mielőtt belökném a bár ajtaját – rossz szokásom, hogy megfogom záródás közben, hiába csukódna puhán, és segítek helyre igazítani. Rögtön megcsap az elmúlt egy hét otthonos illata, különböző alkoholok kipárolgása, keveredése, némi illatosító, majdnem minden ugyanolyan, az idült alkoholisták látványa, a karbantartott berendezés, viszont senki sem áll a pult mögött.

Lehet, lehajolt, esetleg hátra kellett szaladnia valamiért, ki tudja, mindenesetre felülök a legközelebbi székre, táskámat a mellettem álló darabra fektetem, nehogy valaki társaságot keressen – éppen bennem. Előre hajolok, két alkarommal megtámaszkodom a pulton, bekukkantok mögé, de sehol senki. Tükörképem vibráló kék szemmel néz vissza rám, arcomat felszabdalja az alkoholos filccel felírt kínálat és hozzá tartozó árjegyzék.

Mire felbukkan a pultos – sosem láttam, szédítően csinos testhez megviselt arc társul –, már azon gondolkodom, ma mikor nyugszik a nap, mikor kerülhet elő Benjamin. Hosszabb pillantást vetek rá másodszorra, haja tövében verejtékcseppek sorakoznak, sápadtság uralja homlokát, orcája enyhén vérbő, kipirultságot kölcsönöz neki. Úgy néz ki, mint aki… nem is tudom, mint aki lefutotta a maratont, és utána kihányta azt a két proteinszeletet, amit előtte energiaként bevitt a szervezetébe. – Szia! – viszonozom sietve köszönését, legtöbbször nem ennyire előzékenyek a vendéglátásban dolgozók. Nem is ennyire közvetlenek. – Ugyan, most érkeztem – megemelkedem, függőleges tengelyi elmozdulásomnak hála azonos magasságban nézhetünk farkasszemet. – Egy kólát kérek, zérót – adom le a szegényes rendelést kitartó pásztázás közben. Tényleg borzasztóan fest. – Figyelj, nem akarok tolakodni, de minden rendben van? Nem festesz valami jól. Nem akarsz leülni egy pillanatra…? – rögtön a táskám után nyúlok, leheletnyire megemelem, hellyel kínálva, hátha elfogadja. Mielőtt például elájul.