-Hé, az minden csak nem uncsi! – jegyzem meg vigyorogva – Én csak sunyiban tehettem meg, hogy a VH1 elé üljek és abban reménykedjek, hogy elkapom Sabinra – Boys boys boys klipjét – egészen nyilvánvaló, hogy miért is vártuk annyira Remusszal vihogva a barnahajú lány medencés videóját. Aztán persze egész sokszor lebuktunk, mert amúgy annyira nem szerette a Papa ha ilyen „szemetet” néztünk.

Közben elindulunk befelé még arról beszélgetve, hogy Jacko vajon mennyire PC és hogy egyesek bűnei súlyosabbak, mint másoké és némán egyetértek vele de ahogy mondja egy kicsit elgondolkoztat, hogy vajon emögött a csinos arc mögött mennyi bűn bújik meg és hogy ezzel most célozni akart-e valamire vagy csak úgy általánosságban beszélt. Mindez csak pár másodpercig tart, mert utána előjön a pités dologgal – bár lehet, hogy ezzel csak azt a látszatot akarja kelteni, hogy amúgy ez egy tök félvállról vehető téma. Én meg elhiszem neki.
-Azért az utolsó szelet pite eltüntetése is főbenjáró bűn – tök komolyan mondom és egy kicsit úgy is gondolom, de végül mégiscsak elvigyorodok ezáltal jegelve az egész ki mennyire bűnös témát. Én azért mondjuk nem osztom meg vele, hogy én mennyire vagyok bűnös, hogy a Papa meg a kormány általi feladataim igencsak a bűnösség legkomolyabb formáihoz tartozik. Arról meg végképp ne beszéljünk, hogy én mindezt mindenféle kérdés meg megjegyzés nélkül hajtottam végre. Néha csak egy elismerő hátba veregetésért. Mondjuk akkor az éppen mindennél többet jelentett.

Talán lehettem volna kicsit felkészültebb az egész randit illetően – de hát még a magán matekórákra se tudtam felkészülni, mert a kiadott házikat is általában Remus csinálta meg helyettem én meg cserébe bevállaltam a faház kitakarítását. Ha előre lecsekkoltam volna a hely facebook oldalát – ahogy azt Mimi javasolta, mondjuk ki hallgatna a legkisebb húgára akinek amúgy még nem is kellene, hogy legyen tapasztalata a randikat illetően – szóval ha megnéztem volna az oldalt, amit ugye nem tettem, akkor tudnám, hogy kvízest lesz és nem állnék pár másodpercig tök idétlenül a pub vendégfelhozatalát mustrálva.  Az egyetlen szerencsém, hogy Flo pont annyira laza,mint amennyire laza volt a tinderes üzeneteiben és nem akad ki rajta, hogy nem vagyok 100%-ban felkészült.

A szervezés hiányosságait viszont be tudom pótolni az ellenállhatatlan Eastaughffe varázserőmmel, ami talán a második legnagyobb fegyverünk – a farkasaink után. Még Bartie is egészen megnyerő tud lenni a maga folyton betépett, meg szétfolyt módján. Mármint akkor amikor éppen nem annyira van beállva,mint általában hanem mondjuk csak harmad annyira. Bár akárhogy is nézem, ez sehogy se hangzik annyira jól.  Mindenesetre a lényeg, hogy sikeresen lebeszélem a pultos lánnyal, hogy adjon egy másik asztalt ami közelebb helyezkedik el a mini színpadhoz így részt tudunk majd venni a versenyen.

Utána már a sörökkel egyensúlyozok és térek vissza Flohoz. A csapatnév kitalálását rábízom, amit foghatnék arra, hogy kíváncsi vagyok mennyire kreatív de inkább az a fő ok, hogy eddig kvíz esteken inkább férfiakkal voltam és a csapatneveink nagyrészt nyomdafestéket nem tűrő kreálmányok voltak.

-Nem is rossz – nevetem el magam miután magam felé fordítom a papírt, hogy megnézzem mit írt rá a csapatnévhez, még épp azelőtt, hogy begyűjtenék tőlünk is a papírt és megkezdődjön a verseny.
- Ez egészen csábító lehetőség – úgy teszek, mint aki tényleg elgondolkozik azon, hogy rögtön felálljon az asztalra és elénekelje a híres Whitney dalt de természetesen maradok a seggemen. Egyelőre. Aztán ki tudja hogy mit hoz ki belőlem a versenyszellem, a sör meg a Flonak szóló bizonyítási vágyam hármasa. Bár kötve hiszem, hogy majd pont a Dance with somebody előadásommal fogom lenyűgözni.

-Még szép – kinyújtom a karjaimat, hogy kiropogtathassam az ujjaimat, mint aki tényleg most fog élet halál harcot vívni – És te? – húzogatom a szemöldököm és gondolatban már más kérdés jut eszembe ahogy a tekintetem egy pillanatra a csupasz vállaira siklik meg a korábbi libabőr nyomaira, amik egyébként egy halandó szem számára teljesen láthatatlanok lennének de a farkasomat valamiért nagyon is érdekli Flo és a testének minden egyes rezdülése.

Melyik volt az első szám ami megjelent Michael Jackson világhírű albumáról, a Thriller-ről?
a, The Girl is mine b, Billie Jean c, Beat it

-Úgy tűnik nem csak szerintünk elég PC Jackson – rámosolygok a korsóm felett mielőtt innék egy kortyot majd újfent a kijelzőre nézek – Egyébként inkább a dalszövegekben vagyok jó, de ha tippelnem kellene akkor az ’a’ - meg egyébként tippelésben mindig is jó voltam, ezzel pedig rengetegszer mentem Esme agyára amikor Ő szorgalmasan tanult én pedig csak a szerencsémnek köszönhetően szereztem jó jegyet. Közben persze szemügyre veszem a körülöttünk az asztalok fölé görnyedő csapatokat, hogy ki mennyire veszi komolyan és meglepetten veszem észre, hogy tényleg komoly versenyszellem mozgat szinte mindenkit. Talán ide mégsem lesz elég egy Whitney-szám meg a csípőmozgásom az asztalon.

Ilyen közelségből élesebben kirajzolódik, mennyit torzítanak a beállított és mások által boldog vagy komolykodást színlelő pillanatokban készített fényképek, ugyanakkor kénytelen vagyok elismerni, azon kevesek közé tartozik, akik az ügyesen elgondolt, vizuális kompozíciókat élőben felülmúlják. Általában csalódás ér, rövidre szabott randik sora után elég tájékozottnak tartom magam, kevesek rendelkeznek karizmával, külső jegyeket átütő személyiséggel. Romulus az elvárásaimmal ellentétben, franc se tudja, hogyan, de lenyűgöző összképet nyújt szinte vibráló zöld szemével – amelyet egyébként a pupilla körül fel-felbukkanó, mogyoróbarna cirádák tesznek még izgalmasabbá –, telt ajkaival és szépen metszett arcélével. Igazságtalan az élet. Lehetne ugyanilyen paraméterekkel hétköznapi egyetemista, akivel jól érezzük magunkat néhányszor, aztán váratlan családi gondokra vagy elhúzódó megfázásra hivatkozva leválnánk egymásról.

Nyilván nincs ekkora szerencsém.

Nehezemre esik rendezetten tartani vonásaimat – félmosolyra álltam be, amely néha kiszélesedik, néha a beszéd bontja meg –, majdnem átverekszik magát rajtuk egy fintor, de sikerül idejében elcsípnem. Számára közel sem annyira rémisztő valamilyen lénynek lenni, valószínűleg hasonló társaságban mozgolódik, vámpírok, boszorkányok, farkasok bélelte közegben, egyformán kezel mindenkit, nem tesz különbséget. Ráadásul kettőnk közül nem egyedül én titkoltam el dolgokat a profilomban. Bármennyire szeretném, ezt nem mondhatom ki. Nem, Florence, nem. – Sosem tudhatod – igyekszem sejtelmesre mélyíteni a hangomat, ugratós éllel a végén. – Tök uncsi ember vagyok egyébként, gyerekként a VH1 elé ültettek le, azok voltak a szép napok – túlzó nosztalgiát csepegtetek bele, éppen annyit, hogy tudja, az irónia és igazság határán mozgolódunk.

Tényleg sok klasszikust nézettek meg velem, és tényleg sokszor szólt a VH1, és tényleg az a lány vagyok, aki inkább nézi meg ezredszerre a Vissza a jövőbe trilógiát, mintsem valami nyolc órási idősávba illesztett romkomot.

– Tényleg örök, meg persze mindenki követ el olyan dolgokat, amire nem lehet büszke – csupán egy pillanattal hosszabban nézek a kelleténél leheletnyivel komolyabban rá, mielőtt követném az ajtóig. Szőrig úriember, előre enged, mellette elhaladva azért még ennyi kicsúszik a számon: – Csak egyesek dolgai súlyosabbak, másoké meg kevésbé súlyosak. Én például mindig megeszem az utolsó szelet pitét, és okosan csendben maradok, ha keresik.

Odabent sűrű nevetés és beszélgetés fogad minket, kis társaságok verődtek össze, mindegyik különböző, mégis összeillő arcokból áll, legtöbbjük egyértelműen kezdő alkoholista, egy sörre vagy ciderre bármikor befizetnek, ha akad hozzá partner. Úgyis kinövik majd, az ember mindent kinő a harmincas éveire. – Jól döntöttél – pár decibelnyi hangerőemelést kell alkalmaznunk, hogy tisztán értsük egymást, hiába állunk félelmetes közelségben. Vadásztunk már farkasra, szagoltam már farkast, persze nem ilyen jól szituált, fiatal fickót, de ha nem kutattam volna utána egy kicsit, meg nem mondanám, hogy… egyáltalán nem érződik rajta. Az illata fűszeres, nem tolakodó, inkább kellemes, mindent csendesen ellepő, és több kell belőle, még több. Vajon a bőrének milyen illata lehet? – Oké, megvárlak – biccentek röviden, de már ott sincs.

Forgószél ez a srác. Imponálóan eleven és előzékeny, kicsit zsiványnak tűnik – elcsípem a széles mosolyát és a pultos lány arcán szétterülő pírt –, viszont egyáltalán nem veszélyesnek. Mire visszatér hozzám, háromszor felmértem a terepet, megnéztem, hány kivezető utat használhatok, ha balul sül el az akció – nem igazi akció, inkább csak információgyűjtés, de sosem lehet tudni –, hány ajtó áll a rendelkezésemre, vannak-e fedezékek, potenciális egyéb lények. Talán egy vámpír, a jobb sarokban, egy fiatal lány társaságában. Furcsán sápadt – vagy geek, vagy vérszívó. Manapság nehéz eldönteni ránézésre.

Megengedem, hogy kihúzza a széket, nem szabadkozom, vagy pillogok rá, hálás mosolyból azért kap egyet, leülni mégsem ülök le azonnal, megszabadulok a dzsekitől, így előbukkannak fedetlen vállaim és karjaim. Hamar kimelegszünk, egyelőre azonban félszeg lúdbőr önti el minden szabad bőrfelületemet. – Egy Sam Adams-t, köszi – adom le a rendelést, inkább sörözzek, erősebbet nem szeretnék megkockáztatni.

Aztán ki tudja.

Újabb percek telnek el, észreveszek egy-két felém kalandozó tekintetet, amit figyelemre sem méltatok – legalábbis látványos figyelemre semmiképpen, inkább azt nézem, van-e rajtuk valami különös, ami aggodalomra adhat okot –, végül befut Romulus, a kért sörrel. – Tényleg köszi – magam elé húzom a poharat. – A Tinderre és George Michaelre! – sietős koccintás, széles mosoly, röviden belekortyolok. – Már meg is van, végig ezen gondolkodtam – füllentek egészen meggyőzően, magam elé húzom a lapot, és a kulcstartómon fityegő miniatűr tollal felfirkantom a NEVER GONNA QUIZ YOU UP fantázianevet. Jó, nem ez a legerősebb név, amivel elrukkolhattam, de megteszi.

Közelsége váratlanul ér, leheletnyire elnyílnak az ajkaim, mélyen belélegzem intenzív illatát, ilyen közelről mindent megszámolhatnék rajta, még azokat az ingerlő cirádákat is a szemében. Ha kiböki, hogy vérfarkas…

Ostobaság, hogy egyáltalán eszembe jutott ez a lehetőség. – Könyörtelen vagyok. Ez a minimum, amit elvárok, ilyen elhivatottságot – ismét a korsójának koccintom a sajátomat, ügyelve, nehogy a mozdulat bármelyikünkéből kilöttyintsen egy keveset. – De ha tényleg megteszed, minden további kört én fizetek.

Valahol itt szakítanak félbe mindkettőnket, egy teljesen felejthető arcú srác feljegyzi a csapatnevet, és egy papírt csúsztat elénk, miközben a szemközti falra szerelt képernyőn megjelenik a köszöntő felirat. – Felkészültél?

Önkéntelenül mosolyodok el amikor a bőrdzsekije alól kivillanó Rick és Morty feliratos pólóra esik a tekintetem. 1:0 nekem Mimivel szemben, aki mindenáron rám akarta erőltetni az egyik ingemet – most azonban különös elégedettség lesz úrrá rajtam a feliratos pólóm miatt. Kezdődhetne jobban ez az este? Kötve hiszem.
- Ez a beszéd – elismerően biccentek egyet, ahogy már rögtön az első helyet célozza meg a kvíz-estet illetően – A profilodban elfelejtetted megemlíteni, hogy ennyire képben vagy ami a 80-as éveket illeti, a végén még kiderül, hogy valami boszorkány vagy – ne adj Isten – vámpírvér csörgedezik az ereidben és igazából kilencven éves is elmúltál – elnevetem magam aztán realizálom, hogy ez egyébként szar poén volt meg amúgy is hacsak nem tényleg boszorkány, aki valami sátáni parfümmel elnyomta a varázslat illatát ami a vérével száguldana az ereiben … nem, kizárt. Azt megérezném, ahogy egy vámpír szaga illata is összetéveszthetetlen az én orrom számára.
- Szomorú, hogy a zenébe is ennyire beszivárgott ez a téma, de PC ide vagy oda,  Jacko örök – vonok vállat majd viszonozom az ölelést, amit talán nekem kellett volna kezdeményezni de nem tehetek róla, egyszerű férfiember vagyok: egy szemrevaló nő látványa egy pillanat alatt képes elfeledtetni az alapvető viselkedésformákat amelyek az ember felnőttkorára már réges-rég berögzülnek és egy másodperc alatt leszek újból egy hormonzavaros tinédzser. Szerencsére ez csak átmeneti állapot, amint elhúzódik sikerül rendeznem magam.
- Öhm, odabent – biccentek a fejemmel a bár felé és meg is indulok az ajtó irányába majd ha Flo beér akkor úriember módjára kinyitom az ajtót és megvárom míg belép a helyiségbe. Kellemes nyüzsgés hangja tölti be az egyébként tök hangulatos kocsmát, úgy tűnik nem csak Florenceben élesztette fel a versenyszellemet a kvíz gondolata.
- Nem tudtam, hogy milyen a forgalom ilyenkor szóval foglaltam asztalt – hajolok közelebb hozzá mivel nem akarok már most kiabálni. Elég lesz majd akkor, amikor Madonna – Like a virginjének a folytatását kell bekiabálni. Már ha lesz ilyen. Na nem mintha egyébként kívülről tudnám a szöveget.  Nem számolok azonban a hirtelen orromba szökő édes illattal, amely egy pillanatra belém is fojtja a szót – Szóval - köszörülöm meg a torkom  - megérdeklődöm, hogy pontosan hova is kaptunk helyet.
Mivel eszembe sem jutott, hogy akármilyen rendezvényt is tartanának a kocsmában így a telefonos foglalásnál az első szempontom az volt, hogy kicsit „csendesebb”  és  eldugottabb helyet kapjunk. Szerencsére a pultos csaj elég együttműködő – talán kénytelen voltam bevetni azt a bizonyos nézést meg mosolyt, amit annyit gyakoroltunk Remus-szal a portyázásaink során, de hé cél szentesíti az eszközt  – így sikerül egy kevésbé eldugott asztalra módosítani a foglalást tehát a kvízest megnyerésében most már tényleg nem akadályozhat meg minket semmi.
- Nos elvileg az lesz a mi asztalunk – bökök egy a terem szélén levő szabad asztalra, ami még pont elég közel van az emelvényhez annyira, hogy élvezhessük a kvízestet is és amint véget ér majd a verseny elég távol lesz az apró színpadtól, ahol valami helyi rockbanda fog fellépni, hogy az este további részében is nyugodtan tudjunk társalogni anélkül, hogy túl kellene üvöltenünk a Smells like teen spirit egyedi átdolgozását vagy, hogy valamelyik részeg vendég leöntene minket a sörével. A helyünkhöz érve kihúzom az egyik széket Florencenek.
- Mit hozhatok inni? -
Egy pár perccel később már ügyesen egyensúlyozva a két poharat és a bennük levő italok kilöttyentése nélkül visszatérek Flohoz, reménykedve, hogy nem várattam túl sokáig bár mentségemre szóljon tényleg nem tehettem róla, hogy Katie – vagy Candice? -olyan rohadt lassan csapolta a sörömet, hogy szinte alig bírtam megállni, hogy be ne ugorjak a pult mögé, kitépjem a kezéből poharat meg a csapot és kiszolgáljam magam.
- Ki kell találnunk egy csapatnevet – közlöm vele ahogy leülök és előveszem a zsebemből a lapot, amin meg kell adnunk a csapatunk adatait – Lehet, hogy a névválasztást rád bíznám – tolom felé a papírt.
- Előtte azonban koccinthatnánk – emelem a korsómat az ő pohara felé – A tinderre és George Michaelre? - vigyorodok el közben reménykedek is, hogy tényleg lesznek kérdések a WHAM!-re vonatkozóan majd ha kitaláltuk, hogy mire is iszunk hozzákoccintom a poharam az övéhez
– Elárulok egy titkot – hajolok közelebb hozzá még mindig a levegőben tartva a korsót – Háborúban nem ismerek kegyelmet és ezek az emberek itt az ellenségeink. Ha már beneveztünk győznünk kell, nincs mese. Ha kell akkor az asztal tetején éneklem el Whitney Houston – I wanna dance with somebodyját.

Metrómegállónyi távolságot ékelek közénk, mielőtt a megbeszélt időpont után másfél perccel megérkezhetnék – pontosságra törekedésemnek a menetrend szab gátat, amit nem feltétlenül bánok, mert a stílusosan késő nők bájos magyarázkodása akár kapóra is jöhet –, és valahol félúton felidézem magamban az épület áttanulmányozott alaprajzát. Enélkül nem indulhattam útnak. Ha jobban belegondolok – és miért ne akarnék jobban belegondolni két megtermett férfi közé préselődve, amelyek közül az egyikből erős fokhagyma szag árad, a másik pedig összeesküvés elméletekről olvas a telefonján, még csak nem is a jobb fajtából, teszem hozzá –, erről kizárólag Eastaughffe tehet, tisztességes természetfeletti – azaz természetellenes – lények figyelmeztetésként feltüntetik, milyen fajhoz is tartoznak. Persze az Eastaughffe félék ritkán tisztességesek. Mondhatni soha.

Szettet ennek ellenére nem taktikusan választottam, a feltöltött képeimtől nem szeretnék gyanúsan eltérni, maradt a szürke, bokavillantó farmer, hozzá fekete sneakert húztam, fekete Rick és Morty, EXISTENCE IS PAIN feliratú pólót, és az egészet a kedvenc motorosdzsekimmel koronáztam meg. Táskát – ismét szokás szerint, ugyanakkor előrelátóan – nem kaptam fel, menekülés vagy akció közben nehezíti a mozgásomat, ráadásul ha elhagyom, mindent elhagyok vele együtt, ki tudja, kihez kerülne, ki tudja, megtalálója mihez kezdene a benne elrejtett tárgyakkal és információmorzsákkal.

Valamelyikük megszimatol, kimagyarázhatatlanul, szememet egy pillanatra lehunyom, más helyzetben merő véletlenségből tökön térdelném a perverz dögöt, és tettetett ijedtséggel szabadkoznék miatta, ezúttal viszont nincs lehetőségem a megállóig fennmaradó tíz másodpercben revansot venni rajta. Elkötelezett feminista vagyok – ha én szimatolnék bele az arcszeszébe, nyugodtan mellen könyökölhetne, szavam se lenne hozzá.

Szelídnek aligha nevezhető rántással érkezik meg a szerelvény, szinte kicsúszok közülük, hátra sem pillantva, enyhe undorral a torkomban áramlok ki a mérsékelt tömeggel együtt, onnan sodródni kezdek, irányváltoztatásra természetesen nincs esélyem. Egyszerűbb jobbra tartva kivárni a soromat, állni két percet a mozgólépcsőn, megnézni a térképen, melyik feljárót kell használnom, és felszállingózni a szerencsés kiválasztottakkal, akik éppen arra tartanak, mint én.

Két méter közelségből tudom, ezt eléggé elhibáztam. Nem azért, mert félelmetes, vagy erősítést hozott magával, esetleg hozzám hasonlóan végzett némi háttér-információ gyűjtést, nem, ezekhez semmi köze, egyszerűen miatta hibáztam el. Alapvetően ritkán húzok bárkit jobbra, elég magas mércét kell megugrania, ha mégis, tovább morzsolódnak a beszélgetéseink során, végül kéthavonta egy fickó kapja meg tőlem az összes pipát, és ezzel együtt lehetőséget a randira. Elhibáztam, mert le kellett volna passzolnom a fiúknak, hátrálnom kellett volna, nem pedig közelednem. Nem véletlenül adtam neki esélyt, nem véletlenül beszélgettünk, írtam neki hajnal háromkor, milyen élvezettel eszem éppen a frissen bontott csomag Reese's-t, szégyentelenül, miközben Jerry Springer ismétlést adnak az elérhető csatornák egyikén.

Miért nem írta ki, hogy vérfarkas? Biztosan vannak olyanok, akik ezt kiváltképp vonzónak találják.

Mosolyom őszinte, nincs benne erőltetettség, pedig jobb lenne, ha legalább egy kicsit megpróbálnék az eredeti terveimre koncentrálni. – Hello, Rom – megkapja tőlem a rövidített becézés tükörképét, ne maradjon ki semmi jóból. – Akkor készülj fel arra, hogy megnyerjük. Minden jöhet, ami Madonna, The Police, Queen, Prince vagy Jacko, bár az utóbbit nem tudom, mennyire polkorrekt szeretni manapság – telt ajkairól hangsúlyos arccsontjára siklik pillantásom.

Röviden hezitálok, azt hittem, kezdeményezni fog, de lehet, a nőre bízza, mikor érzi magát elég felkészültnek a testi kontaktusra. Nem értem, miért aggódom túl. Egy ölelés, amerikaiak vagyunk mindketten, ez a szokás, nincs ebben semmi különös. Közelebb lépek hozzá, kurtán-furcsán-zavartan átkarolom a vállát, parfümillata megcsap, akaratlanul is sikerül belélegeznem. Amilyen gyorsan elhatároztam magam, olyan gyorsan húzódom el. – Hol kell regisztrálni?

Azt hiszem a mostohahúgom még izgatottabb volt, mint én. Háromszor megígértette velem, hogy időben el fogok indulni itthonról és nem ejtek útba semmi mást, pontosan fogok érkezni a randi helyszínére. Hiába próbáltam vele megértetni, hogy a Tinder randik nagy százaléka nem arról szól, hogy megtalálod a nagy Ő-t hanem, hogy ha szerencséd van akkor megtaláljátok a közös hangot a kis chatelések során és a csaj – vagy srác – hasonlít a képeken szereplő önmagára amikor összefuttok. Utána berúgtok, szexeltek megbeszélitek, hogy ezt meg kellene ismételni és igazából ugyan nem keresel komoly kapcsolatot, azért benne TÉNYLEG van valami, amitől más, nem olyan, mint a többi. Összebújni ugyan nem fogtok, mert az mégiscsak kellemetlen lenne – hiszen eddig csak a virtuális világban ismertétek egymást és a nagy önmegtartóztatás is csak a harmadik pohár felesig tartott, utána már a kocsma vécéjében egymásnak estetek volna - ha az a csaj épp nem okádja el magát két lépéssel előtteted. Szóval próbáltok könnyed témákat boncolgatni, mint a legutóbbi Lakers meccs vagy Kyle Jenner legújabb szájfény kollekciója – közben pedig azon gondolkoztok, hogy eltelt-e már annyi idő, hogy ne legyen illetlen lelépni. Végül a bátrabb személy megjegyzi, hogy mennyire elszaladt az idő. Még egyszer megbeszélitek, hogy akkor majd még írtok egymásnak és elmehetnétek egyszer ide meg oda is. Utána egy hét múlva valamelyikőtök eltűnik és nem keresi többet a másikat. Mese vége.
Mimi szerint ez hülyeség, nem kell mindennek így végződnie. Szerintem ez reális és nincs is vele semmi probléma. Jelen helyzetben azonban úgy gondolom, hogy ez a lány TALÁN egy picit más, mint a többi. Értelmesebb és viccesebb. Mondjuk ugyanezt mondtam két héttel ezelőtt is amikor azzal szőke csajjal találkoztam, akiről végül kiderült, hogy az az életcélja, hogy minél több farkat megfoghasson.
Végül húsz perccel a megbeszélt időpont előtt elindultam otthonról egy fekete farmerben, egy fehér pólóban amin egy MAGICALLY DELICIOUS felirat díszeleg és a jó öreg bőrdzsekimben.  A pub amit választottunk ugyan csak tíz perces sétára volt a lakástól, de nem bírtam tovább hallgatni sem Mimit sem Bartiet. Előbbi szerint egy csokor virágot is vinnem kellett volna – utóbbi véleménye viszont az volt, hogy ha már az első randin közösen betépünk akkor abból csak jó dolgok sülhetnek ki. Így hát virágcsokor és egy előre tekert spangli nélkül indultam útnak a kellemesen hűvös washingtoni éjszakának.
A korai indulásnak köszönhetően jóval korábban érkeztem a pub elé, mint ahogy azt tőlem akárki is megszokhatta volna – bár Mimi mellett Seneca is azon volt, hogy ráneveljen a pontos érkezésre. Párszor már voltam a helyen, nem tűnt egyáltalán se balhés kocsmának tehát tökéletes volt egy tinder-randi helyszínnek, ugyanis nem akartam farkas és bokszoló énemet megvillantani a lány előtt. Mert talán elfelejtettem neki említeni a vérfarkas mivoltomat. Hoppsz.
Jelenleg is csak egy baráti társaság cigarettázgat a bejárat előtt akiktől pár méterre megállok és én is rágyújtok egy szálra közben pedig a programokat hirdető plakátokat olvasom.
Azelőtt megérzem a jelenlétét, az illatát, hogy meghallanám a lépteit. A tinderes bemutatkozása és a  képei alapján már elképzeltem, hogy milyen lehet Florence Williams. Nem is tévedtem – de azért egy apróbb, megkönnyebbült sóhaj hagyja el a cigarettafüsttel együtt a számat, amint megpillantom és realizálom, hogy milyen szerencsés is vagyok. Florence azoknak a nőknek a táborát erősíti akik még rá tudnak tenni egy lapáttal a képeikre és megbánod, amiért nem superlikeoltad azonnal. Elnyomom a csikket.
- Helloo, Flo – elvigyorodom és igyekszem nem foglalkozni azzal a furcsa érzéssel, ami egy aprócska pillanatra hatalmába kerít amikor megáll előttem – Képzeld olyan szerencsénk van, hogy kvíz-estet tartanak ma odabenn – bökök a fejemmel a bejárat felé – Szóval megcsillogtathatod a 80-as évekbeli pop-rock tudásodat.