Vezető

A szobát lassan beteríti a füst. Lassú folyamú, fehér köd ez, ami egy jó minőségű kubai szivar szárából lopózik szerteszét. Vörös üstök izzik, ahogy a férfi beleszív a dohányba ahogy lapoz egyet a vaskos könyvben ami előtte hever. Okkult tudományokkal foglalkozó könyv, régóta gyűjt ilyesmit, és keres bármit amivel eszköze lehet. Eszköze, hogy elpuszítsa az emberiséget.
A hosszúra nyúlt csendben lassan dől hátra. Kifújja a füstöt és lehunyja a szemeit, elmereng. Éveket ugrik vissza az időben. Évekkel ezelőtt még nem volt ilyen borúlátó és csendes, magába forduló ember.
Akkor még élt....
Igazán élt.

Még fiatalkorában szerette az embereket, jobban mondva könnyebben viselte el őket maga körül. Akkor sem volt igazán a társaság szíve lelke de mégis könnyebb volt. Akkoriban a világra nyitott volt, érdekelte őt minden. Amolyan fiatal tudóspalánta, és meg akarta érteni az életet, és ehhez keresett maga mellé társakat. Akikkel megvitathatta a legújabb felfedezéseit. Keresett egy embert maga mellé akit el tudott képzelni társaként is. Egy másik koven egyik boszorkányát kérte meg, akit ismert már korábbról. Látásból.
Lilah egy igazán vonzó és okos boszorkány volt, nem csoda hogy Hector szeme megakadt rajta, és udvarolni kezdett neki. Régimódian, virágokkal, csokival és randevúkkal. Hector tisztelte a boszorkányság intézményét és a női nemet. Régimódi módon térdelt le a nő elé és kérte meg a kezét amikor úgy érezte hogy itt az idő. Nem volt szerelmes, de kedvelte és tisztelte Liliaht és ez kölcsönös volt. A legjobb választást kínálták egymás számára.
Összeházasodtak és két év múlva gyermekük született. Egy gyönyörű kislány. Rebecca. Hector a világon a legboldogabb ember volt. A kislánya születésekor őszinte öröm járta át, és azt gondolta szerelemmel viseltetik az újszülött iránt. Sosem képzelte el milyen lenne a család, és milyen apa lenne. A sors mégis ezt hozta és Liliah iránt is mélyebb, szorosabb érzéseket kezdett el táplálni. Hector képes volt változni. Nyitni.
Akarta ezt.
Ezt a szép életet.
A családjával.
Boldogan.

Az idill majd öt évig tartott. Ez alatt az idő alatt Hector és Lilah nagyon sok mindent fedezett fel együtt, elveszett varázslatokat és régi mítoszokat kutattak. A kislányuk pedig gyönyörűen nőtt, és Mexikóban nyugalom vette őket körül. Amennyire csak lehetett, átlagos és unalmas emberi életet életet éltek.
Hector boldog volt.
Egy átlagos napnak indult, amikor a férfi elment a városba hogy bevásároljon. A heti bevásárlás is az élet szerves része volt, és így semmi meglepő nem volt ebben. Ámde a hazaérés már... nem volt örömteli. A házat feldúlták, és az otthonos családi fészek, most csak rom és törmelék volt. Semmi más. Hector összeszorult szívvel rohant be mindent hátrahagyva. A legkevésbé érdekelte őt hogy a mirelit kilolvad. A szíve épp most fagyott kőtömbbé, ahogy a bejáratnál majdnem átesett felesége testén. Feleségén, aki a kislányukat tartotta a karjában és üveges szemekkel meredt a semmibe. Mindketten halottak voltak, és ezen már semmiféle erő nem tudott segíteni. A halál végérvényes és mozdulatlan volt. Nem volt visszaút. Hector tudta hogy nem volt itt semmi természetfeletti. A ház biztonságos volt minden ilyesmitől.
Ezt emberek tették.
Emberbőrű szörnyek.

Hector szemében gyűlölet vert tanyát. Nem szerette az embereket eddig  sem, de megtűrte őket maga körül. Mindez, most megváltozott. Többé nem tudott nem gyűlölettel gondolni rá és bosszút esküdött. A coven figyelmeztette Hectort hogy ne tegyen semmit önhatalmúan, de a férfi nem hallgatott rájuk. Felkutatta a gyilkosokat, és szertartásosan meg is ölte őket. Nem hozhatták vissza a családját, és a lelkén sem könnyített. Mindössze vér tapadt a kezéhez. A családja, és a coven ezt nem tűrhette. Kitaszították maguk közül, és száműzték.
Hectort nem érdekelte. Egyetlen éjszaka alatt összepakolt, és elhagyta a várost is. A varázskönyveit vitte magával, és az összes személyes holmiját. Nem hagyott hátra mást csak egy kihűlt, összedőlt házat, két holttestet és a szívét. A szívét, ami ott halt meg Lilah és Rebecca között.
A kettő között, akiket szeretett.

Washingtonban telepedett le, és megalakította a saját covenét. Hector már nem veszíthetett semmit, és így a saját törvényeit állította fel. Nem utasított el senkit, akinek szüksége volt egy helyre vagy segítségre. Nem küldött el egy segítségre szorulót sem, akkor sem ha az nem ember vagy boszorkány volt. Befogadott boszorkányokat, vérfarkasokat. Törődni kezdett velük hogy enyhítse a saját fájdalmát, de pontosan tudta ő is hogy egyikük sem lesz képes igazán feléleszteni haldokló szívét. Sem Philip, sem Charlee. Mégis gondot visel rájuk, és otthont ad nekik. Foglalkozik velük, és ha kell támaszt, ha kell hallgatást, és ha kell társaságot nyújt nekik.
Természetesen mindezt nem ok nélkül teszi, de nem árulja el nekik. Nem kell tudniuk. Nem kell érteniük őt. Valahol, vigaszt lel bennük, és szereti tudni maga körül a "gyermekeit".
Szereti tetteni hogy él.
Hogy képes még szeretni.
Pedig már nem.