Az elképzelés alapvetően nem lenne rossz. Háborúban nővérnek lenni a tábori kórházban egy vámpír számára jó álca és könnyű élelem. Ha az első éveimet akarnám túlélni, bizonyára én is ezt tenném jobb opció híján. Azonban mikor szembe kerülök a vámpírnővel, egyértelművé válik az, amit eddig is sejtettem. Fiatal lényről van szó, aki nem bír, vagy nem akar bírni a vérszomjával. Ah, Jessamine, miért keversz mindig ilyesmibe? Ez a kép pedig akkor kerekedik ki igazán, mikor simogató szavai után nem hogy válaszra nem ad időt, levegővételre sem, mielőtt rám támadna. Ne olyan sietősen, kislány. Hiába a kontrollálatlan vámpírsebessége, amivel egy átlagos embert azon nyomban falnak szegezhetne, arra esélyt sem kap, hogy hozzám érjen. Ha hajlandó is lennék megkínálni, – ami egyébként nem vagyok – akkor is túl fiatal még a boszorkányvérhez. Komoly „drogproblémái” lehetnének tőle. Egyik kezem a vámpírnő közeledésével azonos időben magunk közé emelem és a torkánál fogva kapom el, az ő vérszomjtól vöröslő szemeit egymagasságban tartva a sajátommal, ami azt eredményezi, hogy jó tizenöt centivel elemelem a földtől. Nekem ugyan nincs emberfeletti erőm, de egy kis mágiával könnyen lehet ezt imitálni, így egyelőre fogalma sem lehet róla, hogy vámpír helyett boszorkány vagyok, netán valami más. Persze leheletnyi burkot vonok a testem köré, így ha nagyon kapálózna, akkor sem képes kikapni a belsőségeimet, mert egyszerűen nem tud hozzámérni. - Borsot törtél valaki olyan orra alá, akinek nagyon nem kellett volna. – A két kérdésére valami félvállról vett, összevont választ kap, ami lényegében csak még több kérdést vethet fel benne. Különösen azzal együtt, hogy sápadtság, félelem, esetleg nemértés helyett én mindössze egy kiábrándult sóhajjal pásztázom végig a véres ruháját, egészen a vértől vöröslő ajkaiig. Kék szemeimmel kicsit mintha azt mondanám, hogy ejnye bejnye kislányom, mondtam, hogy ne koszold össze a ruhád. A nő már az első másodpercben jól érezte, tudom jól, hogy miféle szörnyeteggel állok szemben, egy aprócska különbséggel. Nem gondolom őt szörnyetegnek. Még nem. A jövőben talán az lesz, talán nem. De most még sokkal inkább vélem valakinek, aki egy sötét erdőben bolyogva nem talál vissza az ösvényre, netán az ösvény létezéséről sem tud. Hogy az ösvénnyel mit fog csinálni és melyik irányba indul majd el rajta, az az ő döntése lesz. Nem vadász vagyok. Nem azért vagyok itt, hogy kitépjem a két dobbanás közé zárt félholt szívét. Ezt viszont ő még nem tudhatja, mert az égvilágon semmi jele nincs a szavaimon vagy a megjelenésemnek arra, hogy mit akarok tőle. Netán akarok-e valamit. - Mihez kezdjek veled?
Vendég
Vendég
Elküldésének ideje -- Kedd Feb. 18, 2020 10:24 pm
Ichabod&Calista
She had a wild, wandering soul but when she loved, she loved with chaos and that made all the difference.'
Vér, csupán ez érdekelt akkoriban. Frissen átváltozott vámpír voltam, minden új volt, idegen, és az ösztöneim hajtottak. Nem is gondolkodtam, a következményekre, pedig emberként többnyire az voltam. Pár hónapja mégis tettem egy végezetes lépést. Ki hitte volna, hogy ilyen veszélyes port törölni egy vázáról, ami éppen a főnököm irodája előtt helyezkedik el. Vámpír lettem, és vérszomjas, óvatlan. Ha nem jön Ichabod, talán ma már nem élnék. Megmentett önmagamtól, és ezért örökké hálás leszek neki. Nem vagyok ma sem egy ma született bárány, de ha arra a korszakomra gondolok, még a hideg a kiráz. Egy igazi szörnyeteg voltam. A megtestesült mitológiai vámpír. Mexikóban kezdtem a vérengzéseket, majd az Államokban, végül Olaszországban kötöttem ki, a második világháború vége felé. A sérült tisztek pont jók voltak arra, hogy táplálkozzam, és bizony nem kíméltem egyiket sem. Ma már képtelen lennék efféle vérengzésre, de akkor, az átváltozásom után, fékezhetetlen szomjúság gyötört. Miután megcsapoltam pár katonát, a hátsó raktár felé mentem, mert onnan is finom vérszagot éreztem. Édesebb volt, mint a többi. Valami más is gyakrabban járt elmémben, a szex. Minden érzékem felerősödött, de a vágyaim, és az érzéseim is. Gyakran csak úgy elkapott a sírás, volt mikor a nevetés. Mindenből többet akartam, hatalom, pénz, férfiak, és vér. Utóbbi állt az első sorban, de a többi is ott volt. Nem egyszer kuporodtam össze egy sarokba, a fejem fogva, hogy legyen mindennek vége, mert nem tudtam ennyi mindennel megbirkózni. Ez most is így volt. Az államról törölgettem a vért, mert hirtelen bűntudatom lett, de közben nagyon szomjas voltam. Az édes vér pedig csak közelgett, én felkeltem zavartan, és felé néztem. Egy újabb tiszt volt, de mintha más lett volna. Nem félt, nyugodt volt, mintha csak tudta volna miféle szörnyeteggel áll szemben. Összevontam magam előtt a karom, a nővér ruhám, amit loptam a vadászat kedvéért tiszta vér volt. -Mit akar? - kérdeztem tőle, és az helyett, hogy hátráltam volna, elindultam felé. A napfénytől féltem csupán, és önmagamtól. -Ki maga? - teszem fel a következő kérdést kissé oldalra biccentett fejjel. Közben jobban végig mérem a férfit. Magas, jóképű, kidolgozott test, barna haj, édes kék szemek. Automatikusan az ajkaimba harapok. Kedvemre való, mondhatni a legjóképűbb férfi, akit valaha láttam. Vele inkább mást tennék, mint a táplálkozás, de az édes vére miatt, kérdés, képes vagyok e rá. Annyira finom lehet! Szippantok is a levegőből egyet, és érzem ismét azt a furcsa érzést az arcomról, és a számból, kinőnek a fogaim. Aztán ismét elborul az elmém, megindulok felé, hogy vele is végezzek. Hiába nem akartam bántani, a vér szava erősebbnek bizonyult, ismét.
Sosem állt szándékomban beleavatkozni a háború kimenetelébe. Ha az egyik oldal kapott tőlem valamit, akkor a másik is – többnyire információt – az pedig már csak rajtuk áll, hogy mit kezdenek vele. Az utóbbi évek során az emberek ismét bebizonyították a világ számos pontján, hogy… hogy emberek. Kár ezt tovább ragozni, nem dicséret volt. De ha olyannyira semleges vagyok, akkor miért is jelentem meg az olasz tengerparti városban az amerikaiak között? Ne rám nézz, Jessamine a ludas. Sosem volt és nem is akart olyan neutrális lenni, mint én vagyok. Túl erősen húz északnak a morális iránytűje. Kétségbeesett rádióüzenetet kapott egy számára kedves embertől, aki a táborban tartózkodik, hogy egy „szörnyeteg” belülről bomlasztja őket, nem csak a vérkészleteik merültek ki, hanem a katonáik is egyre gyengébbek. Tudva, hogy vámpírról van szó, azonnal a segítségükre sietett volna, de ő jelenleg Ázsiában tartózkodik. Egykezemen meg tudom számolni, hogy hány olyan ember van a világon, akinek a kedvéért megemelem a hátsómat. Gondolom nem meglepő, hogy a tulajdon lányom egy közülük. A halandók is közel jártak a célszemélyhez, ami a kényes ügy felderítését illeti - ami nem mellesleg számomra egyértelművé teszi, hogy fiatal vámpírról van szó, mert ha ilyen közel juthattak hozzá, akkor nem képes igézni, - úgyhogy még épp időben érkeztem meg a napokban. Elhihetik, hogy nem bölcs dolog sarokba szorítani egy fiatal és éhes vámpírt. Önmagában is egyértelmű volt, hogy az orvosok és nővérek közül fog kikerülni a vámpír. Egy apró, észrevehetetlen varázslatba került csak, hogy pontosan bemérjem, melyikük az. A személyzet vacsora idejében a tiszti ruhát magamra öltve a gyengélkedő felé vettem az irányt. Használhatnék mágiát, hogy elrejtsem a jelenlétem és tetten érjem a vérszívót, de abban mi a móka? Gondoljon csak embernek. A több teremből álló sátorba belépve a hátsóraktár felé veszem az irányt, ahol a gyógyszereket és egyéb készleteket tárolják. Ahol a nő is tartózkodik. Az ágyakon fekvő sebesült katonák szuszogása mellett az érzékeny hallása számára határozottan törhetik meg lépteim a csendet. Kíváncsi vagyok, hogy mit fog tenni, amikor egy légtérbe kerülünk, hisz számára csak egy ember vagyok, aki egyedül van, nem igaz?
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Az elképzelés alapvetően nem lenne rossz. Háborúban nővérnek lenni a tábori kórházban egy vámpír számára jó álca és könnyű élelem. Ha az első éveimet akarnám túlélni, bizonyára én is ezt tenném jobb opció híján. Azonban mikor szembe kerülök a vámpírnővel, egyértelművé válik az, amit eddig is sejtettem. Fiatal lényről van szó, aki nem bír, vagy nem akar bírni a vérszomjával. Ah, Jessamine, miért keversz mindig ilyesmibe? Ez a kép pedig akkor kerekedik ki igazán, mikor simogató szavai után nem hogy válaszra nem ad időt, levegővételre sem, mielőtt rám támadna.
Sosem állt szándékomban beleavatkozni a háború kimenetelébe. Ha az egyik oldal kapott tőlem valamit, akkor a másik is – többnyire információt – az pedig már csak rajtuk áll, hogy mit kezdenek vele. Az utóbbi évek során az emberek ismét bebizonyították a világ számos pontján, hogy… hogy emberek. Kár ezt tovább ragozni, nem dicséret volt. De ha olyannyira semleges vagyok, akkor miért is jelentem meg az olasz tengerparti városban az amerikaiak között? Ne rám nézz, Jessamine a ludas. Sosem volt és nem is akart olyan neutrális lenni, mint én vagyok. Túl erősen húz északnak a morális iránytűje. Kétségbeesett rádióüzenetet kapott egy számára kedves embertől, aki a táborban tartózkodik, hogy egy „szörnyeteg” belülről bomlasztja őket, nem csak a vérkészleteik merültek ki, hanem a katonáik is egyre gyengébbek. Tudva, hogy vámpírról van szó, azonnal a segítségükre sietett volna, de ő jelenleg Ázsiában tartózkodik. Egykezemen meg tudom számolni, hogy hány olyan ember van a világon, akinek a kedvéért megemelem a hátsómat. Gondolom nem meglepő, hogy a tulajdon lányom egy közülük.
