Ha a főnököm most látna, alaposan seggbe billentene, amiért nem az ő nagykutyájával foglalkozom. Bár joggal vághatna vissza bárki, hogy ezt az életet én magam választottam, én akartam ügynök lenni, vigyázni másokra, vagy ahogy a naívak hiszik: védeni a jókat a rosszaktól. A történetek, amiket évek óta hallok, nem egyszerűen feketék vagy fehérek. Ezer és ezer különböző szín vegyül el mindannyiuk történetében, de hiába érzem benne a saját igazságomat, sokszor nem az számít, én mit gondolok. - Úgy is van! Előre egyenest! - intéztem még a férfi után a szavaimat, hisz amennyire én hallottam a motyogását, úgy ő tisztán kivehetően érhette az én némileg hangosabb szavaimat. - Ne is törődj vele, az egy unatkozó f*sz - fordultam vissza Mia felé. Szerencsére mindig jól meggondoltam, mit is mondjak, vagy éppen hogy mit ne. Nem biztos, hogy jól vette volna ki magát, ha a nevén szólítom, hisz máris ott lenne a következő bizalmatlan pont: honnan tudom, hogy ki ő? És figyelem, azért tudom? Próbáltam nem teljesen elveszni arca minden kis vonulatában, de jelenleg ez elég nagy kihívásnak tűnt. Évek óta csak az emlékezetemből tudtam előcsalogatni ezt a bájos arcot. Az idő vasfoga mindent megkoptat, de arra még tisztán emlékeztem, milyen volt, mikor utoljára láttam. Azóta a saját, személyre szabott poklomban élek. Nélküle... sosem leszek már teljesen egész. Elmosolyodtam a szabadkozása hallatán. - Most csak viccelsz, ugye? Lehet, hogy a góré egy vámpír, de ettől még... szóval... érted - köszörültem meg a torkom, majd levettem a szemüvegem, hogy kicsit megtisztítsam az egyik lencsét. Tekintetem viszont azonnal visszatért rá, mikor készült menekülőre fogni. Most... tőlem is fél, vagy mi? - Hé-hé-hé. Még egy italt sem iszunk meg együtt? - kérdeztem, némileg rájátszott sértődéssel, ajkaim pedig lefelé biggyentek. - Elvégre. Megmentettem az életed! - váltotta a játékos incselkedést egy széles vigyor. Hátha... nem menekül el tőlem. Most már kicsit sem érdekelt a munkám. Talán pont ezért kerültem eddig ezt az egészet. Látni sem akartam, nehogy a régi sebek felszakadjanak. Ismerem magam. Előre tudtam, hogy ez lesz. Ha még egyszer újra látom... nem fogom tudni elengedni. - Mi a neved?
Elküldésének ideje -- Vas. Márc. 08, 2020 12:07 pm
are you hell or paradise?
max & mia
Nagyon megijedtem. Próbáltam megregulázni az arcizmaimat és elfojtani az ösztönös viselkedést, miszerint megpróbáljak elszaladni vagy sikítozni kezdjek, esetleg teljesen lefagyjak, mert tudtam, hogy a férfihoz hasonlókat csak az képes elhárítani, ha nem szentelünk nekik figyelmet és nem ijedünk meg tőlük. Nehéz volt megmagyarázni magamnak, hogy maradjak nyugodt, a szemeim ne kerekedjenek ki és ne lássa rajtam, hogy mély levegőket veszek a pánikroham elkerülése végett. Éreztem, hogy esélyem sincs a lekoptatására és képtelen voltam objektív szemlélőként nézni az ügyet, úgy, mintha szakember lennék… az ilyen esetek elkerülése végett intézte Ophelia a praxisom ügyes-bajos dolgait és foglalkozott a leendő páciensek hátterének feltérképezésével. Számomra mindenki megfelelő lett volna és távol álltam az előítéletek gyakorlásától, de idővel rá kellett jönnöm, hogy muszáj bevezetni valamiféle rostát, mert nem mindenki jó szándékkal akarja megközelíteni az ajtómat. Ahogy ez a férfi sem. Szólásra nyitottam a számat, hiszen felerősödött bennem a képzet, miszerint képes leszek diplomatikus módon elküldeni melegebb éghajlatra és kecsesen távozhatok, ám mire kijött volna hang a torkomon és előadtam volna a teljesen szervezetlen monológomat, valaki a segítségemre sietett. Velem ellentétben ő nem vetette el a fizikai erő alkalmazásának lehetőségét – bár én hiába akartam volna hasonló lépéseket tenni, valószínűleg falakba ütköztem volna a nagydarab természetfelettivel szemben. Nehéz az egyszerű emberek élete, viszont hatalmas kő esett le a szívemről, hogy az önjelölt megmentőm felbukkant. Az ujjaim remegtek, a térdeim majdnem felmondták a szolgálatot, ám nyeltem egyet, kicsit kiegyenesítettem a hátamat és máris jobban éreztem magam annak ellenére, hogy a szívem zakatolt. Olyan érzése fogott el, amit nagyon régen éltem át utoljára. Nem is tudom, mikor… egyszerűen úgy éreztem, hogy biztonságban vagyok és a engem zaklatót elküldő férfira pillantva úgy sejtettem, ő ennek az oka. - Igen, jól vagyok. – Bólintottam egyet. Hazudhattam volna, hogy fel sem vettem a távozó férfi orr alatt mormogását, miszerint az életem koránt sem ér annyit, amennyit az érkező megtett értem… többször hallottam már hasonló véleménynyilvánításokat, de nehezen szoktam hozzájuk. A természetfeletti az uralkodó osztály és a demokrácia évek óta messzire elkerüli a város utcáit, de nehéz volt hozzászokni az igazságtalansághoz. – Köszönöm a segítséget, de nem biztos, hogy jó ötlet volt az én oldalamra állni vele szemben. – Láttam, amikor a fiú tekintete borostyán színen villant fel. Vérfarkas volt. Természetfeletti, mégis kiállt egy emberért… vajon mi oka lehetett erre? Vagy simán csak normálisabb nézeteket vall? Mostanában kezdek kissé paranoiás lenni. – Ne haragudj, de nekem mennem kellene. – Jobbnak láttam távozni. Ophelia az ígéretével ellentétben nem jelent meg az eseményen, nekem pedig semmi kedvem nem volt egyedül lézengeni a tömegben, főleg, hogy már egy rajongót is szereztem magamnak.
Elküldésének ideje -- Szomb. Feb. 22, 2020 8:16 pm
Mia Evans && Maxim Dexter
liking yourself is the most important thing
Az időm nagy részét szerencsére nem ezek a rendezvények tették ki. Kicsit sem rajongtam ezekért, hisz míg itt rabolják az időmet, annyi mindent tehetnék; mondjuk ténylegesen dolgozhatnék. Nem lenne egy nagy hátrány, tekintve, hogy rengeteg befejezetlen ügyet pakolt az asztalomra nem is olyan régen a bájos főnököm. az a főnököm, aki mellékesben ideküldött, hogy... figyeljem meg az egyik tisztviselőt. Vagy, ahogy hétköznapiasan mondanánk: vigyázzak rá, nehogy kinyírják. Annyira volt unszimpatikus a figura, hogy ha más nem, majd én nyomom a fejét egy tálcányi üvegpohárba. Hataloméhes senkiháziak. Nem tudtam azonosulni ezzel a hitvallással, de mit tehettem volna? Vannak a nagykutyák, akik dirigálnak. És vannak az ügynökök, mint... én. Na, élveztem én minden pillanatát. Bár tény, hogy tönkretette az életemet a nemes hivatásom, de... ezeket a pofonokat márpedig bírni kellett. Felemeltem egy pohár pezsgőt, majd belekortyoltam. Szorította a nyakamat a szoros nyakkendő, emiatt odanyúlva lazítottam rajta, éppen csak egy centit. Legközelebb megmondom Watsonnak, hogy ne engem küldjön ilyen bevetésekre. Bár ezt nagyon csúfolkodva lehetett volna akciónak nevezni. Csak álltam, rákokat kóstoltam különböző szószokkal, a gyomrom teljes védelmi pozíciót vett fel, hogy túlélje a procedúrát. Én pedig... nagyokat sóhajtottam. Nem beszélgethettem senkivel, szakmai ártalom. Viszont mikor megpillantottam a lányt... azt a lányt... valamilyen oknál fogva csak légszomjam lett. Hatalmas levegőt vettem, ami villámcsapásként áradt szét a tüdőmben. Hazudtam volna, ha azt mondom, nem jutott eszembe számtalanszor, hogy megkeressem, és lássam, hogyan halad az élete... de nem tettem. Erről szólt az egyezség azzal az átokfajzattal. De az nyilván elkerülte a figyelmét, hogy ez a város méretétől eltekintve elég kicsinek számít. Elképzelhetetlennek tűnt tehát, hogy egyszer, valamilyen oknál fogva ne hozzon össze vele az élet. Talán... néha gondol még rám. Ó, Maxim, te ostoba! Nem is emlékszik rád, mit álmodozol. Sőt, talán van utódod. És férjhez is ment. Gyerekeket szült. Jó, annyi idő még nem telt el. De akkor is. Egy udvarló talán... Egyszerre ittam ki az egész pohár tartalmát, és máris a következő után markoltam. Tettem ezt inkább azért, mert láttam, hogy egy férfi nyomulósba váltott. El is vesztettem a szemem elől Miát egy pillanatra. Ez az egész már kezdett inkább az Ő megfigyelésévé válni, semmint a tisztviselő védelmének őrzésévé. Éreztem, hogy a vér egyre gyorsabban pumpál az ereimben. Gyorsabban vettem a levegőt, ahogy elindultam a mosdó irányába. Mia éppen akkor lépett ki, az a féregszármazék pedig rögtön útját is állta. Alig pár méter választott el, hogy odaérjek, de ahogy megálltam a férfi mögött, az sugallta, hogy nem lesz benne köszönete. - Bocsánat! - szólaltam meg nyomatékosan, mire a férfi felém fordult. - Úgy tűnik, a hölgy nem kér a társaságodból, haver. Mi lenne, ha eltakarítanád magad? Mondjuk addig, míg én nem teszem meg - tettem hozzá, belekarolva a gallérjába, és teljesen magam felé fordítottam. Persze számítottam a dumára, amit lenyomott. Hogy ez a lány csak egy ember. Halandó cafka. Blablabla. - Tűnj el. Most. Különben mocskos éjszaka elé fogsz nézni - mélyültem a tekintetébe, és ha jól figyelt, láthatta a borostyánsárga csillogást tekintetem mélyében. Nem is kellett többet mondanom, szinte azonnal kettesben maradtam a lánnyal. Akinek igazából... nem is tudtam mit mondani. Mert... nem láttam őt évek óta. És mert...ő nem emlékezett rám. - Jól vagy?
Viszolyogtam az ehhez hasonló rendezvényektől, de nem volt mit tennem, muszáj volt megjelennem rajtuk. Sohasem értettem: a munkám során mindent titokban kellett tartanom és a személyem is kvázi inkognitóban létezett, hiszen ahogy engem, a pácienseimet is titoktartás kötelezte, Ophelia csupán egy szűk körön belül engedte, hogy elhangozzon a nevem. Ám a szűk körökkel az a baj, hogy idővel lassan, de folyamatosan tágulnak és ennek hozadéka, hogy új embereket kell megismernem, akik vagy akiknek ismerősei napokkal, esetleg hetekkel később egészen biztosan át fogják lépni a rendelőm küszöbét. Természetesen nem jártam rosszul, hiszen azt csinálhattam amire feltettem az életemet, viszont ilyenkor bazári majomnak éreztem magam és alig vártam, hogy hazaérve lerúgjam a lábamról a magassarkút, levegyem a szűk ruhát, belebújjak a pizsamámba és nézzek valami agymosó sorozatot. De ez az este hosszabbnak tűnt, mint eddig bármelyik. Találkoztam néhány páciensemmel, váltottam velük pár szót; néha nehezemre esett megtalálni a vékony határt, amelyen egyensúlyozhatok, mint pszichológus és magánember, ezért is utáltam hotelekben tartott esteken felbukkanni. Egyesek odajöttek hozzám, közölték, hogy „egy ismerősük nagyon meg van elem elégedve” és ezért ők is szeretnének „beleülni a kényelmes fotelbe”… ennyit a teljes titoktartásról. Másfél óra hosszáig fellélegezhettem, hiszen egyetlen olyan ajánlatot sem kaptam, ami a megvesztegetésre lett volna kihegyezve, egészen addig, amíg egy férfi oda nem lépett hozzám és kerek-perec közölte, hogy tudja ki vagyok, mivel foglalkozom és szerinte megtaláljuk a módját annak, hogy megértsük egymást, ha elárulok neki egy-két bennfentes információt. Hirtelenjében én éreztem magam zavarban, az arcomról majdnem lesült a bőr a próbálkozása miatt és udvariasan kijelentettem, hogy nem vagyok vevő az ajánlatára… azt hittem, ennyiben hagyja, mint a legtöbben, akik eddig a megvesztegetésemmel akartak közelebb kerülni egy ellenlábasukhoz, ám nem így lett. Talán a bennem dolgozó paranoia dolgozott, de egyre többször láttam felbukkanni a teremnek abban a sarkában, ahol éppen tartózkodtam és jó pár alkalommal elkaptam a tekintetét is. Arra viszont nem számítottam, hogy a mosdóból kifelé jövet is az utamat állja.
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
