I Won't Sleep Tonight

Elküldésének ideje -- Vas. Feb. 16, 2020 9:36 am

Vannak azok a másnapok, amiket nem lehet legyűrni egy reggeli kis szédelgéssel. Vannak azok a másnapok, amik elkísérnek az egész délutánodon, és ha lenne egy csepp eszed, akkor azt a délutánt kizárólag ágyban töltenéd, miközben rosszabb esetben konspirációs elméletekről szóló dokumentumfilmeket – azért picit elgondolkodtam, hogy szabad-e őket dokumentumfilmeknek nevezni – néznél, jobb esetben csak aludnál.

Aztán vannak azok a helyzetek, amiket épp az ilyen fajta másnapok alatt kell átélj, viszont az ilyen fajta másnapok teljesen ellehetetlenítik, hogy azokról a helyzetekről beszéljek. És tudom, ez így egy pocsék sztori, és én szánom a leginkább, hogy egyáltalán szóba hoztam, de annyit azért muszáj, muszáj még elmondanom a napomról, hogy:
- eleve volt egy alapszintű borzalmassága, amitől helyből rámondtam volna, hogy ez egy szar nap;
- csak aztán a másnapom miatt rájött egy újabb réteg borzalmasság is, a másnap természetétől fogva viszont már megfogalmazhatatlan az, hogy miért is volt borzalmas, de tény, hogy nagyjából úgy éreztem magam, mint azok a kölyök macskák, akiket az ötévesek a saját lábméretükhöz igazított cipősdobozokba zárnak, és úgy hurcolásznak körbe a lakásban, hogy néha elkezdenek csak úgy minden különösebb ok vagy átmenet nélkül pörögni velük a tengelyük körül, hogy aztán a szülő megelégelve a dolgot, ne az ötéves gyereket rakja ki az udvarra, hanem a kölyök macskát, miután az szimpla önvédelemből végigszántotta a karmait az ötéves gyerek arcán.
Aztán az egész véget ért, mikor hazaértem, vettem egy hosszú és forró zuhanyt és felvettem egy tiszta pizsamát, és a pizsamára egy kapucnis pulóvert, és a kapucnit felhúztam a fejemre, és kávét szürcsöltem, és úgy éreztem magam, mint… ööööö, hát, el tudod képzelni, hogy milyen istentelenül jó érzés az ilyen, nem?
Aztán legfeljebb fél órával később a kapucnit egészen a szemembe húztam, és felhúztam a térdeimet, és a térdeimnek nyomtam a homlokomat, és az a különös dilemma fogott el, ami mindig elfog, ha Marjory-ra gondolok: sírjak, nevessek, érdekel-e egyáltalán, amit így… mond, vagy hallgatnom kéne a producerre, és esetleg megpróbálhatnám megdugni.
Ma talán a síráshoz állok a legközelebb.
Még a cigifüst szagára sem nézek fel, csak onnan a felhúzott térdeim menedéke mögül dünnyögtem, hogy
- Cumberdale, nem akarsz mondani valamit?

Elküldésének ideje -- Csüt. Feb. 13, 2020 8:49 pm

Ott ültem kissé megsemmisülten a kanapén, és úgy éreztem, hogyha eddig nem fújtam nagyon-nagyon mindkettőtökre, akkor MOST AZTÁN HŰHA!
A szám belső oldalán rágódtam, amíg már nem tapogattam ki a nyelvemmel a tiszta húst a nyálkás, belső réteg alatt, ami ugyebár a szám belső oldalát borítja – mi a tököm annak a neve? hártya? jobb, hogy ezen gondolkodom, mint azokon, amiknek mindeddig szem- és fültanúja voltam? –, és keresztbe font karral, hátradőlve igyekeztem befogadni a történteket.
Rátok sem bírtam nézni. EGYIKŐTÖKRE SEM!
És vártam, hogy megszólaljatok, és BOCSÁNATOT KÉRJETEK, de egyszerűen képtelenek voltatok rá. Mondjuk, megértem, hogy a szavatok is elállt, mert nagyon, NAGYON ajánlottam, hogy ti is éppen olyan fosul érezzétek magatokat, mint ahogy most én érzem, csak éppen az én fosul érzésemnek az abszolút értékét vártam tőletek. Ja, nem, mert az pozitív kéne, hogy legyen, ugye? Akkor a reciprokát! Nem, nem, az sem jó, mert... Mert asszem, az a lényeg, hogy ugyanúgy rosszul kéne éreznetek magatokat, de nem azért, mert nekem – mert itt én vagyok a MEGBÁNTOTT FÉL, oké? –, hanem a bűn elkövetőjének az oldaláról kell lelkiismeret-furdalásotoknak lennie. Amolyan dosztojevszkijes témában, vágjátok, ugye?
Szóval értem én, hogy nem tudtatok mondani semmit, de azért azt hiszem, egy ponton már ez is több lett a soknál.
– Nem hiszem el, baszki, hogy az összes interjútok során EGYSZER SEM beszéltetek rólam. EGYSZER SEM! – Kikérem magamnak! Drámát vártam! Hisztériát! Világmegváltó összeveszéseket, azt, hogy a közönség vagy megutál, vagy imádni fog, mert megszán, amiért ti rasszista és kirekesztő és nőgyűlölő módon gonoszságokat mondtok rólam, de ti nem hogy gonoszságokat nem, egyenesen SEMMIT sem mondtatok rólam!
– Mintha nem is ismernélek benneteket. Mintha két idegennel laknék együtt! Én... Hát én ezt nem is...! – Tehetetlenül széttárom, aztán a térdemre teszem a tenyeremet, mielőtt felállnék, és addig kotorásznék Jeremy kabátjának a zsebében, amíg nem találok cigit és gyújtót is – a gyújtó megégeti a kezemet, mert ezüst, HOGY BASZNÁ MEG –, de hiába fáj, én azért rágyújtok, bassza meg.
Mindjárt sírok önnön jelentéktelenségemtől.