Menyasszony

2019.augusztus

Gyönyörű volt a nyári napfelkelte. Ezernyi színnel szökött át az előző este itt hagyott, leveleken hintázó harmatcseppeken. Az autó egyenletesen haladt velem az úton, a rádióból egy régi dal ropogó üteme késztetett arra, hogy verjem a ritmust a kormányon. Mosolyogva figyeltem ahogyan az ujjamon megcsillant a gyűrűm. Pár hete viseltem, pár hete, hogy örömittasan, szinte hihetetlen eufórikus örömmel ugrottam Alex nyakába, és mondtam ezredszer is ugyanazt a szót ismételgetve. Igen….igen...örökké igen.Nem ért a meglepetés erejével, hogy meg fogja kérni a kezem, de nem ugyanaz valamiről tudni, hogy meg fog történni, mint átélni azt. Akkor, abban a pillanatban én másnak láttam magunkat. Erősnek, különlegesnek, a világot megváltani képes párosnak, akik előtt egy egész élet áll, hogy megvalósítsák az álmaikat. Gyönyörű esküvő, közös otthon, sok gyerek és egy élet amelyet el sem tudtam volna képzelni Alex nélkül.
A szüleimet látogattam meg ezen a napon, és azt hiszem ha jobban visszatekintek, minden ekkor változott meg igazán. A megannyi álom, a megannyi gyönyörű elképzelés egy csodaszép jövőről, porrá hamvadt azon a délutánon, amikor az autómmal balesetet szenvedtem. Nem figyeltem oda. Talán a zene volt a rádióból, vagy ahogyan elgondolkodva figyeltem kifelé a fák közé, álmodozón, elkalandozó gondolatokkal, vagy ahogyan újra és újra a gyűrűmre siklott a tekintetem, a csillogásába belezuhanva. Nem tudom mi vonta el annyira a figyelmem, hogy nem vettem észre az út közepére kidőlt fát, amit az előző éjjeli vihar csavart ki. Későn tapostam a fékbe, későn és túlságosan élesen rántottam jobbra a kormányt. A kocsi megcsúszott a még mindig vizes aszfalton és az út szélén álló egyik fának csapódtam, a vezető oldallal együtt.
Tökéletes sötétségbe zuhantam és jó időre egy fekete, erős sodrású folyóban hánykolódtam, képtelenül arra, hogy a gondolataimat visszatereljem a valóságba. Nem tudom, hogy körülöttem mi történt, ahogyan azt sem, hogy mennyi idő telhetett el ebben az állapotban, de nekem végtelennek tűnt. Olyannak ami soha nem fog véget érni. Az első amire eszméltem, az egész testemet beborító, tompa, lüktető fájdalom volt, amely a csontjaimat rágta éles fogaival. Mozdulni akartam, de azt sem tudtam. Nem engedelmeskedett egyetlen végtagom sem, pedig az agyam folyton és megállás nélkül erre ingerelte az izmokat. Végül a szemeimet nyitogattam lassan, és a szürke, koraestébe hajló piszkos égbolt volt az első amit megláttam. Villogó fények a távolban, színesek és folyamatosan pulzálnak. Ajkaim kiszáradtak, a szavak pedig csak belül születtek meg, hangok nem jöttek ki a torkomon. A vér fémes pocsolyaíze terítette be az orrom, a szám olyan volt mint a szomjazó vándoré, több napos sivatagi gyaloglás után.
Mintha mély gödörben ültem volna, a hangok tompán puffantak körülöttem, emberek rohangáltak, és egy kéz a hajamat az arcomból kisimította. Simogató volt, ismerős, meleg és finom illatú.
- Alex?
- Igen….én vagyok. Ne mozogj, mindjárt ki fognak szabadítani innen. Csak...Letty, ne mozogj kérlek!
Nem tudom hogy került oda. Először azt hittem, hogy a kábaság vetíti elém illúzióként, amikor hirtelen megéreztem őt a fejemben. Bennem, őt magát. A hangját a szavait, azt ahogyan a levegőt veszi, és simogat, ahogyan mindig elalvás előtt. Szeretném ujjaim az övébe fűzni, de nem tudom. Mozdulni sem tudok.
- Mi….mi történik velem….mit csinálsz, Alex?
- Én nem….nem tudom.
- Ha történne velem….
- Cssss...ne nenene….nehogy búcsúzkodni kezdj! Nem teheted, érted?
Pedig akartam. Mert valami erős, valami különös erő húzott és szakított el tőle, miközben Alex kitartóan rántott vissza, nem ereszett. Éreztem, hogy az egész küzdelem a fejemben zajlik, de fogalmam sem volt róla mi történik. És legfőképp miért.
- Túléljük- mondta ő
- Mindent túlélünk.- feleltem elhalkulva, és erőtlenül. De komolyan gondoltam.

2019. november
Kinyújtottam a kezem az ágyon, hogy megsimogassam, hogy álmomban is érezzem, de nem volt ott. A hideg ágynemű, a majdhogynem órák óta érintetlen párna arra engedett következtetni, hogy már jó ideje nincs mellettem. Lassan felültem, és az ablak felé fordulva, a hold állásából megállapítottam, hogy még jócskán éjszaka van. Az ajtó melletti polcon, a vibráló digitális óra kéken világító számlapja szerint hajnali 1:25. Lefejtettem magamról a takarót, a csupasz lábam a lágymeleg parkettát érintette, amikor elindultam, hogy megkeressem őt. Mostanság egyre többször fordult elő, hogy éjszaka a nappaliban találtam, csak állt a teljes üveg teraszablaknál, karba font kézzel és kifelé bámult. Volt, hogy csak néztem őt némán, aztán megfordultam és visszamentem az ágyba. Talán majd beszél róla ha akar. De nem akart. Nem mondott semmit reggel sem, és úgy tűnt, hogy elrendezte magában éjjel a dolgot. Fogalmam sem volt, hogy a munkájában történt valami, hogy hibázott, esetleg más oka van annak, hogy éjjelente ide jön, a nappaliba a kihúzott függöny mögé és kifelé bámul órákon át.
Most azonban nem mentem vissza, mert éreztem, legbelül éreztem, hogy neki van szüksége rám. Hiszen megígértem neki, hogy jóban és rosszban….és bár még nem volt hivatalos, de a gyűrű az ujjamon az ígéretem záloga volt. Azzal, hogy a menyasszonya lettem, nem csupán egy szép tartozék, hanem valaki aki mellette áll, aki segít neki ha szüksége van rám. Óvatosan indultam felé, hangtalan próbáltam megközelíteni, de úgy tűnik észrevett. Félig fordította hátra a fejét, és a válla felett szólt nekem.
- Ugye nem én ébresztettelek fel?
Nem feleltem azonnal, a lépteim mögé vezettem és kezemmel átölelve, tenyeremet a csupasz mellkasára simítottam a fejemet pedig a hátára hajtottam. Így álltunk az elkövetkezendő percekben, szótlanul és szinte hagyva, hogy a dolgok szinte maguktól elrendeződjenek. De ez csak illúzió, a dolgok sosem oldódnak meg maguktól.
- Akarsz beszélni róla? - súgtam, leheltem a szavakat a csupasz hátára, de éreztem, hogy minden izma megfeszül. Hadakozott magában. Egy része el akarta mondani, egy része meg talán féltett, hogy olyasmit tudok meg ami nem fog tetszeni. Pedig nincs ilyen….én sosem fogom őt elhagyni, legyen bármi is a háttérben. Bármit is tett, bármi is történt.
Finoman fogta meg a kezem és fordult meg úgy, hogy most ő ölelhessen át engem, de szemből. Megemelte a saját kezét, és felfelé fordította az alkarját. Csak nézett rám, kérdőn és szinte könyörögve, hogy mondjak valamit. Zavarjam el, öleljem át úgy ahogyan szüksége van rá….csak legyek mellette.
Ismeretlen eredetű, furcsa és absztrakt hegesedés volt az alkarján.
- Ez….ez mi...ez mi ez?
- Nem tudom, Letty. Épp ez a baj. Hogy fogalmam sincs- rázta a fejét és éreztem a hangján, hogy mióta csak ismerem, mióta csak szeretem, mióta vele vagyok...most először hallom a hangján a tanácstalanságot. Az én határozott minden tekintetben kristálytiszta logikával megáldott vőlegényem életében először valamivel nem tud mit kezdeni.
Finoman simítottam át a heget, majd megfogtam a kezét és a derekam köré vezettem, én magam pedig a nyakánál kulcsoltam át.
- Túléljük.- mondtam én.
- Minden túlélünk.- mondta ő. És reméltem, hogy komolyan gondolja.