Ahogy felnéz rám, mosolyra húzódik a szája, és érzem a nyugalmat szétáradni az arcán. Érzem? Fura, de mégis ilyen benyomásom támad. Mindenesetre a sok beteg után felemelő érzés ilyen pozitív kisugárzást érzékelni valakiből. Sandra egy igazi csoda, törődik a betegeivel, és a sorsuk további alakulásával, amit egyre kevesebb orvosról lehet elmondani mostanság.
- Mrs. Johnson szerencsés, hogy te kezeled, és ilyen csodálatos unokái vannak. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan velük lehet majd - mosolyodom el. Tudom, hogy ez most nem nyugtatja meg igazán, de nem szeretném, hogy magába roskadjon, amiért halasztania kellett a beavatkozást. - Fáradt vagyok - panaszolom el, de közben egy halvány mosolyt varázsolok az arcomra. Szeretem a munkám, és ehhez hozzátartozik az örök pozitív kisugárzás.- Mostanában azt érzem, hogy sokkal jobban rá tudok hangolódni az ápoltjaimra, ami egyrészről jó, másrészről mérhetetlenül kimerítő. Mint amikor valami dal folyamatosan megy a háttérben, és egy idő után nem hogy megnyugtatna, hanem egyenesen kifárasztana. - Leginkább így tudom körülírni azt, amit jelen pillanatban érzek. Persze tudom, hogy neki sokkal komolyabb problémái is vannak, mert egyrészt ő végzi a munka "oroszlánrészét", másrészről meg.. Nos, azt érzem, titkol valamit a világ elől, és ez nyomasztja őt. Nem tudom mi lehet az, de érzek felőle valami nagyon furcsát, amit eddig senkinél nem tapasztaltam.

A napom teljesen átlagosan indult. Betegfelvétel, betegápolás, műtétesek ellátása, csak a szokásos ápolói tevékenység. Valami mégis más, mintha a levegőben ott lebegne valami új, valami számomra teljesen szokatlan, amire nem tudok magyarázatot találni. Mintha mindent sokkal erősebben éreznék, mint korábban. A betegeink egyébként is szerették, ha én vagyok műszakban, mert könnyedén rá tudok hangolódni az érzéseikre, így megosztják velem az aggodalmaikat a rájuk váró nehézségekkel kapcsolatban. Ez a képesség csak úgy jött magától mióta csak az eszemet tudom, de az elmúlt napokban mégis valahogy más volt. Szokatlan, és kimerítő.
Nem vagyok egy nagy kávés, de valamikor dél körül mégis úgy döntöttem, ideje lesz lenézni az étkezdébe valami harapnivalóért, meg egy finom lattéért. Ebédidő lévén természetesen minden asztalnál ültek, és elbizonytalanodtam, vajon hova lenne érdemes csatlakoznom. Nem szeretek más osztályok dolgozóival vegyülni, mert bár nem mondják a szemembe, csodabogárnak tartanak. Tanácstalanul nézelődtem legalább egy percig, mikor is megláttam az egyik legkedvesebb doktorunkat, Dr. Sinclairt integetni. Akaratlanul is elmosolyodtam, és megindultam felé. Sandrával különösen jó viszonyt ápolunk, de ahányszor csak beszélünk, úgy érzem, súlyos titok nyomja a lelkét, amit képtelen megosztani másokkal.
- Szép napot, Dr. Sinclair - ülök le mellé mosolyogva. Négyszemközt csak a keresztnevén hívom, ám nagyobb társaságban megadom neki a kötelező tiszteletet. Nyúzott és gondterhelt, ezt anélkül tudom, hogy megszólalna. Nem is csodálom, hisz iszonyatosan túlvállalja magát, de szerintem itt valami más is van a háttérben. Nem lehet csak a munkája miatt állandóan ilyen, de nem tudok rájönni, mi lehet a valódi oka. - Nehéz napod volt? - teszem fel a kérdést, amire bár tudom a választ, őszintén kíváncsi vagyok a beszámolójára.