szárnysegéd level over 9000

Körülbelül nyolcadjára pörgettem vissza az időt aznap éjszaka, de már nem számoltam én sem, mert valamikor előkerült az eki, attól pedig annyira bepörögtem én magam is, hogy valakinek fognia kellett a kezemet, hogy csak két órát menjünk vissza, ne pedig tíz évet. Nagyokat sóhajtoztam, és fejhangon kiabálva, aztán inkább sírva panaszoltam, hogy akkor pedig újrakezdhetnék mindent, nem a világ leghülyébb hátvédjével veszíteném el a szüzességemet, ezen mind jót röhögtünk, én meg igyekeztem úgy tenni, mintha belül nem akarnék zokogni.
Az elfuserált félkapcsolataim legalább olyannyira részei voltak a mindennapjainknak, mint Blaze szóviccei, amiket amúgy imádtam, de ezt is csak akkor vallottam be, amikor már annyira szétcsúsztam, hogy azt is bevallottam, hogy őt is imádom.
Hogy emlékszel-e egy alkalomra is ezek közül? Passz. Ha csak azért teszel úgy, mintha nem emlékeznél rá, mert azt hiszed, hogy így kevésbé fáj, akkor INNEN ÜZENEM, HOGY TÉVEDSZ, OKÉ?

Persze, huszonnégy évesen már nem annyira vagány dolog a vécékagylót ölelgetve öklendezni, mint mondjuk tizenhét évesen – persze, véleményes, hogy AKKOR mennyire volt menő, de azért valamiért mégis csak szociálisan elfogadhatóbb, nem? –, de legyetek hálásak, hogy nem a csaptelepbe hánytam, és inkább ne térjünk ki arra, hogy miért nem az én lakásomon lógunk, ami gyakorlatilag másfélszer akkora, mint a tiétek, pedig tökegyedül lakom benne a macskámmal. Mondanám, hogy csontvázak vannak a szekrényben, és tökre nem szeretném, hogy kipotyogjanak onnan, de inkább csak arról van szó, hogy legalább annyira vagyok rendmániás, mint amennyire stréber is, meg nem igazán értékelném, hogyha a tablettáim között kotorásznátok.
JA, meg nyilván az is kiborít, hogy Sadie, bazmeg, még a rohadt macskámat is képes vagy elszeretni tőlem egyetlen kikúrt pillantásoddal, pedig marhára örülnék neki, ha legalább ENNYIT meghagynál nekem az életben, ha már a tanulást leszámítva minden másban mögötted kellett kullognom az első Saint James gimis évünktől kezdve.

Most amúgy biztos azt hiszitek, hogy egy féltékeny, hülye ribanc vagyok, ugye? Amikor elgyötörten belenézek a tükörbe, akkor én magam is elgondolkozom rajta, és higgyétek el, rohadtul meghasonlok, amikor már-már gyűlölöm a legjobb barátaimat azért, mert vagy nem lehetek olyan, mint ők, vagy azért, mert nem szeretnek úgy, mint ahogy én szeretem őket. De valahol mindenkiben hasonló, ambivalens érzések vannak, nem?
...nem?