Vadász

Vannak a világban olyan emberek, akikre azt mondják, hogy jó hogy csak egy van belőle. Én is egy ilyen vagyok. Egyszer talán elmesélem miért. Bár ha már hallottál rólam, akkor nem túl nehéz kitalálni hogy miért sok belőlem az az egy is ami van. Rendes családban nőttem fel, első de nem egyedüli gyerekként volt egy húgom is.  Nem mondom az hogy minta gyerek voltam, mert minden rosszaságban benne voltam, és nehezen bírtak velem a szüleim, és ez nem igen változott iskolákban sem. Nem voltam hülye, csak nem érdekelt a dolog és ami nem érdekelt azt nem is akartam csinálni, így gyakran fordultam meg a tanáriban, az igazgatóiban és egyéb ilyen helyeken. A középiskola volt az ami kissé helyretett, azaz ugyanezt csináltam csak több ésszel. És természetesen sikerült rossz társaságba találni, ahol szinte minden hétvégén ment valami balhé, egy kis lopkodás, vagy feltörni valamit, esetleg csak utcán bandázni és másokba belekötni. Szerettem, mert mindig jól terveztem, és szinte sosem kaptak el minket ezt a többiek is szerették bennem azt hiszem. És a lányok is a rossz fiúkra buktak akkoriban. Aztán elmúlt ez is, és én végül kitaláltam nagy nehezen mi akarok lenni. Valami hadi technikus, a lényeg az hogy fegyverek közelébe kerüljek. Apámnak is voltak otthon fegyverei, légpisztoly és nehezebb vadász puskák is, amikkel elég hamar megtanultam lőni. Sok madár esett áldozatul nekem, meg sörös doboz, mindenféle. Macskára, kutyára nem lőttem. Csak verebekre azokból millió meg egy van.

Szóval ezt találtam ki, és ennek megfelelően katonai irányokba fordultak a tanulmányaim, és mindennaposak lettek az otthoni cifra káromkodások a tananyag sokasága, és nehézsége miatt, de mégis megcsináltam. Aztán valami elromlott az egészben. A diplomaosztóm előtt előtt történt minden. Megtámadták a családomat, veszett kutyák módjára jöttek, sokan. Fogalmam sincs honnan és miért miért jöttek. Csak azt tudtam hogy nem kutyák voltak, hanem szörnyetegek. Farkasbőrű, álnok démonok.
Megölték a szüleimet és a húgomat, akiket mindennél jobban szerettem, hiszen ők voltak a családom, életet adtak, és mellettem álltak, és minden hülyeségem ellenére olyannak szerettek amilyen vagyok, és miattuk lettem jobb ember. Miattuk hagytam el az iskolás bajkeverő énemet is.
Elvesztettem mindent, ami jó volt és aznap éjjel.... aznap öltem először szörnyet. Tíz fenevad volt, négyet megöltem helyben. Hármat lelőttem, de a negyedik rám vetődött és tőrrel estem neki, félelem nélkül hadakoztam és szúrtam halálra. Az ötödiket megsebeztem, és aztán elmenekültek a nyomorultak, én pedig.... realizáltam hogy eltört két bordám legalább és mindenem fájt. Kórházba kerültem, és elhitették velem hogy ez nem volt igaz, csak az agyam így próbálja feldolgozni a történteket, de én tudom jól mi történt. Vérfarkasok voltak.
Felépültem, és minden erőmet és energiámat abba fektettem hogy képezzem magam, és jobb legyek. Harcoltam, és a legnehezebb kiképzéseknek vetettem alá magam, és vadászni kezdtem a szörnyekre. Specializálódtam. Természetfelettire, és leginkáb vérfarkasra. Mindenre lőttem, ami több volt mint ember és megbíztak. Fejvadász lettem, zsoldos ha úgy tetszik. Azt a veszett falkát akartam, aki ránk támad. Menet közben mindent elvállaltam, vámpírt, farkast, warlockot. Mert mindig van megbízás, mindig elkövetnek valamit, ami miatt méltatlanok az életre. És mindig van aki eleget fizet azért hogy ne tiszteljem az élet értékét. Mert van az a pénz, mindenki megvehető csak az árát kell tudni. Néha pénzben, néha másban. Én nem fogok meghátrálni. Keresem a sebzett lábú farkast és közben folyamatosan vannak más megbízásaim is. Úgyis ki fogjuk irtani ezeket. Mert nem érdemelnek semmit sem az emberektől. Még a golyó is kár belé...

Tíz hosszú év telt el azóta és mára már csak egy maradt. Egy sebzett lábú farkas... az utolsó célpontom.
Levetettem minden gátlást, és a véres vadászatok miatt a Scarlet nevet kaptam. Gúnynak szánták, de én felvettem és tisztára mostam. Letettem a Ravenswood nevet és Scarlet néven ismer mindenki, aki számít.
Aki megvet.
Aki fél tőlem.
Aki menekül....