szerepkör

Halvány arany fényben sejtelmesen tündöklő pezsgőbe kortyoltam, miközben a figyelmemet a fiatalember felé irányítottam figyelmemet – túlontúl tündökölni akart a dicsfényben, hiszen a legtöbb Rembrant festmény az Ő markát ütötte meg; tehetős, de mindenekelőtt leírhatatlanul szemtelen volt – fiatalság-bolondság – ami miatt volt benne valami végtelenül megkapó és mégis elepesztett az irigység, hogy minden az övé lett. Kesernyés mosolyomat nehezen lepleztem, hiszen bántam az eszményi értékkel bíró portékák elvesztését pedig így sem távoztam éppen üres kézzel. A bálteremből finoman ki hátrálva kanyarítottam vállamra a kendőt, miközben kényelmes léptekkel vettem az irányt a kert felé, ahol kisvártatva kellemetlen társaság szegődött a nyomomba – haláli nyugalommal haladtam el a rózsakert mellett, útközben még egy szálat is le téptem magamnak, hogy szirmait a földön elszórva hagyjak nyomot – bár pontosan tudtam, hogy ez szükségtelen: a világ végéről is képes volt követni – majd az útvesztőben kanyarogva végül egy zsákutcába befordulva álltam meg.

A percek kósza lassúsággal teltek, ahogy várakoztam ám végtére is pontosan ez volt a szándéka: kiváratni. Egész este éreztem magamon a tekintetét, s pusztán egyetlen egyszer hívta fel magára a figyelmemet, amikor licitált szívem leghőbb vágyának tárgyára. Pontosan tisztában volt a gyenge pontommal és, hogy mire vágytam leginkább – és megfosztott tőle. Őszintén nem lepett meg aljassága, hiszen ez volt a mi évek óta tartó játékunk – illetve sokkal inkább az enyém, mert Ő mindezt csak vak kötelességtudó véget szenvedte el. Élveztem ezt a játékot, mint ahogyan Ő is és tett annak érdekében, hogy pontosan tudjam: számára is csak játék ez, amibe mindkettőnket mindössze bele kényszerítettek, hogy elszenvedjük egymás elviselhetetlen társaságát. Olyanok voltunk, mint tűz és víz. Ég és föld. Jó és rossz. De egyikünkre sem volt igaz teljes mértékben semelyik. Hektikus és önállóság jellemzett mindkettőnket, akik a saját útjukat járva igyekeztek boldogulni, olykor együtt, de leginkább külön noha ugyanazon az átkozott sorsra ítéltek mindkettőnket, egymás mellett.

Az ujjam jegygyűrűmre csúszott, amelyet forgatva néztem magam elé és még mindig csak feszült idegeskedéssel vártam, hogy vajon mikor  fog felbukkanni. A levegő járásából éreztem is, hogy mikor jelent meg a hátam mögött.
– Nem gondolod, Lisa, hogy öregek vagyunk már ehhez? – Hallottam dörmögő brit akcentusát mögülem. Lépteit éreztem több méter távolságban is. – Én nagyon unom a bújócskát! – Jelentette ki jellegzetes fenyegető hangsúlyával, mire csak nagy merészen felvontam a szemöldököm.
– Unod, drágám? – Hangom úgy csengett, mint ahogyan a lusta macska több óra heverést követően kinyújtóztatta tagjait. – Tudod, hogy ez esetben mi a dolgod: lépj vissza. Bontsd fel a frigyet. Te megteheted. – Sohasem akartam házas nő lenni, nem hittem ennek az intézménynek az eszményében, véleményem szerint csak a nőket akarták ezzel megkötni, főképpen, hogy családunkban ez hagyomány volt. Az apa választotta ki a szerencsés jelöltet és láss csodát, napjainkban is voltak olyan elvetemültek, akik hittek ebben az eszmében, hogy a lányuk helyett döntsenek, ki számukra a megfelelő.
– Ígéretet tettem…
– Kinek?! Apámnak?! Halott, mit számít, hogy be tartod-e vagy sem?
Pontosan tudtam, hogy az Ő véleményét nem fogom tudni megmásítani. Becsületes férfi volt, aki állta a szavát bármiről is legyen szó.