boszorkánymester

Minden kezdet nehéz

Hat éves volt mikor az első nevelőszülőkhöz került. Hat éves volt mikor az első pofont kapt három perccel azután, hogy a szociális felügyelő kilépett az ajtón. Hat éves volt mikor rögzült benne - ő nem érdemli meg, hogy szeressék. Nem tudta mit csinált rosszul. Talán csak rossz helyre tette a táskáját. Esetleg a cipőjét tette másképp? Nem tudta… fogalma sem volt, hiszen nem mondták el neki a hibákat, csak büntették érte. “Tudod te, hogy mit csináltál” - már lendült is a kéz. “Nem hiszem el, hogy nem tudtad még megtanulni.” - már lendült is a kéz. “Megmondtam már, hogy ezt nem így kell!!! - De hát akkor hogy? - Megmondtam, nincsenek kérdések!” - csattan a nadrágszíj. Nem kérdezett azóta. Magától tanulta meg. Hét évesen visszaadták.

Minden vég fájdalmas

Tizennyolc volt mikor végleg kirakták az utcára. Amikor az állam már nem fizetett utána semmit. Amikor már a taníttatása se volt ingyenes. Amikor már nem hozott hasznot. Mert az árvaház már nem kapott érte semmit. Miért tartanák ott? Miért is kellene bárkinek is? Csak egy táskát kapott. Ktét pólót, egy nadrágot. Egy sonkás szendvicset - azt is csak mert kedves volt a konyhán a nénivel - és egy üveg vizet. Ennyi, ez az új élete. Még csak azt se mondták merre menjen, kit keressen. Hiszen már nagykorú, inni még nem ihat, de az utcán élhet. Tizennyolc évesen verték meg elsőnek úgy istenigazán, vérbefagyóan. Akkor utasították ki elsőnek a kórházból. Tizennyolc éves korában repült elsőnek.

Minden újdonság ijesztő

Huszonkét évesen már tökéletesen repült. Huszonkét évesen már tudta, hogy ő boszorkány. Huszonkét évesen már nem tudták megverni. Huszonkét évesen találkozott az apafiurával, akinek kellett. Akkor repült elsőnek. Akkor lettek igaizi papírjai. Akkor hívták elsőnek Lipnek. Azóta tanul, és fejlődik. Azóta van aki gondoskodjon róla. Azóta azt érzi tartozik valahova. Most már amerikai. Megtanult rendesen varázsolni, megtanult másokat is reptetni. Nem tudja hova tenni, még fura neki. Minden reggel van kenyér reggelire. Tud venni dolgokat. Még mindig fáradt. Még mindig megtört. Még mindig azt várja, mikor teszik ki újra. Elmehetne. De nem akar többé menekülni.

Mindenki megérdemli, hogy szeressék

Huszonöt éves volt mikor elsőnek megpillantotta. Nem tudta hova tenni. Nem tudta mit kezdjen ezzel az érzéssel. Elnyomta hát. Mélyre, ahol nem létezik, ahol nem kell harcolnia ellene. Hiszen őt nem szerethetik. Ő nem érdemli meg továbbra sem. Ezt sulykolták belé, nem érdemli meg, nem érdemli meg. Ezt sulykolta magába. De Ő… Ő megérdemelné, hiszen biztos egész életében szerették… Hogy kell szeretni?