Olek && Marcus

Hisz abban, hogy mindennek oka van, ami éppen történik. S az, hogy szemtanúja lehet mindannak, ami most történik, komolyan veszi, s segítő kezet kíván nyújtani. Türelmesen várakozik, míg felébred hirtelen érkezett vendége, addig is elfoglalja magát a teendőivel, amiért érkezett.
Az ébredésre már odafigyel, s miután a tasak az asztal szélére érkezett, a székében ülve várakozik, hogy a külvilág felé fordulva a vendége, őt is észrevegye. Néha halvány mosoly suhan át arcán, ahogy felfedezi a jelen helyzetet, tekintetében ott honol, mint ahogy a mosolyában is, az empátia.
- Az ébredőknek mindenképpen – nyugalom, odafigyelés érződik a hangjában.
- Átaludt egy teljes napot, mondhatni. Hét óra tizennégy van – szükségtelen ránéznie az órára, mindig pontosan tudja, mennyi az idő egy adott helyen.
Nyugalomhoz nyugodt pulzus s szívdobbanás jár, s maga a figyelem. Érzékeli, látja, hogy még nem teljesen van jól, s részben annak a hiányára gondol, ami az asztal sarkán várakozik.
- Messze mindentől, ami zavarhatná jelen pillanatban. A sátramban van, egy tisztás közepén – látja rajta a zavaradottságot, amit részben sejt, mi lehet, más részben úgy véli, sejtelme sem lehet.
Egy ideig még nem válaszol arra, terhére volt-e vendége.
- Ha az lett volna, nem látom el, s nem fogadom be a sátramba. Vagyis nem, nem volt és nincs terhemre. Ön ott van, ahol éppen lennie szükséges – a kell szót sosem kedvelte. - S kedves aggodalma érettem, mindazok után, amin keresztül mehetett.
Megvárja, míg felküszködi magát, noha sejti, nem igazán fog neki jót tenni.
- Szívesen. Örülök, hogy megtalálta a sátrat – pár pillanatig csendben marad. - S mégis... hová?
Észreveszi végre a pillantást, keze kinyúl a petróleummal üzemeltetett lámpáshoz, s lejjebb csavarja.
- Így talán jobb – s amilyen nyugalommal ült, s csavarta lejjebb az egyik fényforrást, ugyanazzal a nyugalommal áll fel, s veszi kezébe a vérrel teli tasakot. Van, amit nem lehet elodázni, mert nagy kárt képes okozni a lélekben, ha az éhség elmarja a tudat utolsó szalmaszálát is.
Megáll az ágya mellett, s felé nyújtja a tasakot.
- Mint mondtam, a lehető legjobb helyen van – a férfi szemeibe tekint közben, s nem folytatja, nem akarja zavarni, s visszaül a székbe, előkészítve a következő tasakot. Figyelemmel nézi a férfit, egy ideig csendben. Volt ideje gondolkodni mindazon, ami éppen most történik. Az idővonalak tudnak meglepetést okozni, s most kíméletlenül faggatta őket, noha tiszteletben tartotta a férfi saját életét, annak folyamát. S úgy van vele, ha már megvan ez a képessége, úgy arra használja, segíthessen vele másoknak. A múlt némely része még most is kísérti, s tudja, fogja is.
- Hamarosan kutyabaja sem lesz. Addig is, szívesen látom, jobb, ha pihen, s erősödik – újfent szünetet tart. - S ahogy látom, tudja, mi történt, s mi fog következni – nem látja benne azt a zavarodottságot, mint azokéban, akiknek hirtelen rántódik le a szemükről a hályog, s látják meg az igazi valóságot. És látott egy-két dolgon a testén is, ami, ha nem lenne a képessége, kitalálta volna.

- S majd jön a húsos tál és a desszert is   -
ZENE 

Marcus && Olek

Riadtan, köhögve térek magamhoz. Egész testem összerándul, ahogy tüdőm próbál megküzdeni a levegővel, mintha nem igazán tudná, hogyan is dolgozza fel. Nyögve visszaesem a párnámra, amikor végre leáll a rohamom. Majd hirtelen kinyílnak a szemeim, amikor rájövök, hogy nem kellene egy párnán feküdnöm. Hacsak nem őrültem meg végleg, és nem éppen valami káprázat áldozataként fetrengek valahol.
Pillantásom körbejár a helyiségben, ami relatíve normálisnak tűnik, egy-két ismeretlen eszközt leszámítva. Utóbbi szerkezetet próbálom feltérképezni messziről és kitalálni mégis hová keveredhettem, és mit keres itt nálunk egy ilyenekkel operáló egység. Révületemből egy kellemes, mély hang zökkent ki.
Felemelem a fejem és rámeredek a sátor másik végében lévő, asztalnál ülő férfira. Elhelyezkedése olyan könnyed, mintha legalábbis nem most fogadott volna be egy… sérült valakit a semmi közepén, vérben fürödve. Amint ez a gondolat megfogan a fejemben, hirtelen lenézek és rájövök, hogy már nem vagyok koszos… Meglepődötten tapogatom meg mellkasomat. Nem is, hogy nem vagyok koszos, de új ruha is van rajtam, ami önmagában elég sokként ér. Hát, amikor még megérzem a kötéseket a ruhám alatt.
- Reggel… lenne…? – krákogom vissza egy sóhajtás után.
A hangom még soha nem hangzott ennyire karcosnak, mintha soha nem használtam volna még. A torkom olyan száraz, mint egy sivatag és… az éhség... olyan erővel lüktet bennem, hogy úgy érzem megbolondulok.
Pillantásom újra a nem messze lévő férfira esik és szédülni kezdek. Fülemet vérem dörömbölése tölti meg és ujjaim szinte ösztönszerűen összerándulnak. Mintha már a markomban érezném… a nyelvem alatt tudnám a másik pulzusát.
Krisztisum.
Nehezen nyelve egyet lehunyom a szemem és elfordítom a fejemet.
- Hol… vagyunk? Mi… mi ez a hely? – kérdezem, hogy megpróbáljam elterelni a figyelmemet valamivel.
- Remélem, nem voltam a terhére…
Megrázom a fejemet. Mégis miket beszélek? Már csak azzal veszélybe kevertem ezt az embert, aki segített rajtam, hogy itt vagyok. Kárhozom az eget, hogy pont itt kellett lennie a sátorban valakinek, amikor betértem. Fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem most. Vadász eszem azt mondja, hogy szedjem össze magam és menjek tovább… de mégis hová? Nincs hová mennem… ha tényleg az történt, amit gondolok, akkor talán az lenne az egyszerűbb megoldás, ha felvonszolnám magam a hegyekbe, amíg ki nem múlik. Legalább úgy nem fogok senkinek fájdalmat okozni.
Egy fájdalmas hanggal felküzdöm magam ülőpozícióba, majd megpróbálok kihámozni magam az ágyból. Mindenegyes porcikám tiltakozik a mozgás ellen. Olyan gyengének érzem magam, mint egy újonnan született borjú. A végtagjaim nem úgy akarnak engedelmeskedni, ahogy azt én szeretném.
- Köszönöm a kedvességét, de most… már… mennem kell – lihegem ki, ahogy felállok.
Abban a pillanatban még több érzék csap meg. A fejem szétakar hasadni, a dübörgés még hangosabb és szinte magamban érzem a férfi szívdobogását. Arról ne is beszéljünk, hogy mindenféle élesfény úgy hasít szemeimbe, mint egy éles kés. A gondolataim egyre jobban összekuszálódnak, és a látásom kezd beszűkölni.
Ennem kell.

- to @Marcus J. Emerson  //  461 szó // kell a hami, hami    -

Olek && Marcus

Végre megérkezett a csomag a postára, amit kért. Időnként eljut a városba is, feltölteni az utánpótlást, s ez az utazás télen különösen nehéz, amikor hirtelen, nagy mennyiségű hó esik le. A mostani nehézséget inkább a hideg okozta, a kocsival elég sokáig kellett játszania, mire beindult a motor. A szomszédos falvak és tanyák lakói, akik sokat segítenek neki, megbízták különböző csomagokkal és vásárlásokkal, amit szívesen viszonzott mindazért, amit kapott tőlük. És hogy legfőképen békén hagyták, mint egy furcsa tudóst.
Victorral, kutató segédjével közösen pakolják a csomagtartóba az érkezett anyagokat, csomagokat, s ismerős hang csendül fel messzebbről.
- Mark, istenem, de jó, hogy összefutottunk! - Boris dörmögő hangja két utcával odébb is harsan. Katonaorvosból lett sebész, a helyi kórház megbecsült tagja. Legelőször nála kapott szállást, ami egyenesen hozta magával, hogy a helyiek elfogadták és befogadták, amennyire egy idegent lehet.
A szokásos formaságok után, ami, mint itt rájött, az emberek komolyan veszik, így ennek megfelelően válaszol, a hogylétüket s a kutatást illetően válaszol. Az utóbbiról csak annyit, amennyi már biztos.
- Mark, elkérhetem Victort pár napra? Szükségem lenne a segítségére – Rövid gondolkodás és Victorra pillantás után bólint. Victor és Boris nagyon jó párost alkotnak, ezért sem érti, miért váltott Victor hivatást. Kevés ember járatos ennyire a emberi test ismeretében, de sosem firtatta, miért. Mindenkinek megvan a maga titka, s ha Victor úgy érzi, megérett erre a bizalomra, akkor majd elmondja.
- S hallom, találkozol Olgával is – újabb bólintás. - Megtennél nekem egy szívességet? Van két csomag, amit nem igazán bíznék se a postárra, se futárra.
- Átadom neki – hiszen találkozik vele. És tudja, hogy ezek olyan anyagok, amelyek jobb, ha nem látják más szemek, s ő biztosan nem nyitja fel.
- Igazán hálás vagyok, Mark. Délutánra össze is rakom, ha úgy megfelel neked.
Lecsukják a kocsi csomagtartóját.
- Tökéletes, délután terveztünk... terveztem visszaindulni. Sötétedés előtt vissza akarok érni – ami nem okoz gondot, formalitásként mondja mindössze.
- Nagyszerű!

A reggel már korán megtalálja a sátrában, ahová kiköltöztek Victorral. Itt jobb a kutatásokat elvégezni, s Victorban a precizitása mellett a türelmét is felettébb értékeli. Ez türelemjáték és az elme kitartása. A reggeli tea igazi szamovár tea, amit majd visszajuttat méltó tulajdonosához, ha visszautazik. Minden héten ír és beszél telefonon Victoriával, beszámol az élményekről és szerető figyelemmel hallgatja, olvassa sorait a levelekből. Hiányzik jelenléte, ám tudja, mindenkinek megvan a maga élete.
Az asztalon lévő műszeren dolgozva, többször pillant a nagyobb csomag felé. Speciális doboztáska, a másik kórház részére, ahová másnap tervez menni, a másik városba, ha a kocsi elindul, s nem lesz olyan hideg, vagy esik méretes hó.
Újfent megáll a keze a műszer felett. A mini vaskályhában ropogó, égő fahasábok hangja mellett, máshonnan is érkezik hang, noha ugyanolyan ropogó, mégsem a sátorból.
Leteszi a kezében lévő eszközt, s figyel, keze a puska markolatára siklik, s halkan a másik tenyerébe fekteti a puska csövét is. Nem szereti használni, csak legvégső esetben, az élet értékes számára, s ha erdei vad, akkor sem fog vaktában lőni.
A sátor ajtaja hirtelen lebben, a látványra azonban érdeklődéssel tekint, egyidőben azzal, hogy célra emeli a puskát. Mindez csak egy másodperc, amint felméri a helyzetet, visszahelyezi a fegyvert az asztalra, hogy odalépjen a férfihez, aki egyértelműen segítségre szorul.
Figyeli az arcot, s már nem aggódik. Nem úgy ismerős, ahogy más gondolná, s most nem is fontos a számára. Látja a tudatot kihunyni tekintetében, leguggol hozzá, s mikor ráteszi nyakára a kezét, halványan elmosolyodik, rájőve, felesleges, nem fog tapintani nagyon semmit. Fellebbenti a sátor bejáratát, körbenézve, vannak-e kint. De csak ők vannak ketten. Visszaengedi a sátor bejáratának függönyét.
Nagyot sóhajt, ahogy újfent a fiatalember arcára tekint, s a karjaiba veszi, hogy a két ágy egyikére tegye, s levegyen minden öltözetet róla, hogy közben, az egyik, kályha mellett melegedő pokrócot tegye rá. Nem lenne szükséges, mégis megteszi, miután meleg vízzel megszabadította az út emlékeitől a férfit, s tiszta ruhát tesz rá. Victor és az ő öltözékéből veszi össze, majd betakarja.
Koncentrálnia sem kell, a vonalak nekiindulnak, ahogy hozzáér. Néha kukkolónak érzi magát, ám amit megtanult, semmi sem létezik elszigetelten. Minden mindennel összeköttetésben van, hatnak egymásra. Akár tudnak egymásról, akár nem. Így az ő élete sem független szigetként létezik, mindenkire hatással van, azokra is, akikkel sosem találkozott és nem is fog. Ezért sem érti, miért kegyetlenek az emberek és nem emberek egymással.
Visszaül a székbe, de nem foglalkozik már a munkával. Tölt magának a teából, a gondolkodás elengedhetetlen része, s segít lekapcsolódni mindenről. Két korty élvezete után leteszi, és a nagyobb dobozon áll meg a pillantása. Pár percet gondolkodik, majd odalépve, megáll felette, s újabb pár perc múlva leguggol, kinyitja, amit sosem tenne meg. Éppen ezért bíznak benne az emberek.
Egy levél csúszik a földre, de még elkapja, megfordítja. “Marcus barátomnak” címzésre megáll a kezében a mozdulat, hogy visszategye. Feltépi a borítékot, kiveszi a papírt belőle.

“Drága Marcus barátom!

Tudom, hogy ez a doboz nem fog eljutni Olgához. Tudom, hogy te fogod majd felhasználni. Szükséged lesz rá.

Sok sikert!

Boris

ui: a másik fémdoboz Olgáé. Tudod, szerelmes levelek, amelyeket sosem vallottam be neki...”

- Tudtam, hogy sántikálsz valamiben... - somolyog a levélre, majd a kályhába dobja, a borítékkal együtt.
Boris erős intuícióval bír, s minden esetben megbízott, s megbízik benne. Feltétel nélkül. Boris sosem látja a képet, csak azt kapta, elmondása szerint, hogy “egy vödröt készíts az ajtó elé” vagy “most fordulj jobbra, ne a következőnél” “hívd fel ...”. S Marcus tudta, hogy Boris ezt is ennek a sugallatnak megfelelően tette, akkor is, ha ezzel az állását veszélyezteti. Szerinte az intuíciók nem véletlenül vannak, s azokra nem hallgatni, kész gyilkosság és öngyilkosság.
Visszacsukja a vértasakokra a doboz tetejét és visszacsúsztatja a helyére, ahol tökéletesen helyen vannak, s a sátorkészlet dobozát nyitja fel, hogy előteret építsen a bejárat elé, kiszűrve ezzel minden lehetőséget a napfény beszűrődésére. A falakon már eleve falszőnyegek verik vissza a kinti hideget és ezzel együtt a fényt is.
Azután pedig várakozik, s közben visszatér mind a teájához, mind pedig a műszerhez, ami az asztalon még mindig rá vár, hogy befejezze.
Nem számolva, mennyi idő telik el, az ébredezés első jelére ismét a dobozhoz nyúl, kivéve belőle egy tasakot, s az asztalra helyezi, a fekvő férfihoz legközelebbi helyre. A puska a megszokott helyére kerül, az állványra, az asztalról, szavak nélkül jelezve a bizalmat.
- Jó reggelt – figyeli a férfit, ahogy magához tér. Félnie kellene, de csak figyel, székében elhelyezkedve.

- Óh, vén és rágós a húsom  -

Marcus && Olek

Egy kiáltással tértem magamhoz.
Látóteremet csupa fehér töltötte be. Fehér ég, fehér talaj, fehér a környező fákon.
Pár pillanatig csak bámultam a fehéret, ahogy szállingózva esett alá a fölöttem gomolygó felhőkből. A hó szinte kis tűszúrásokként hatott, ahogy a bőrömhöz ért.
Csak miután lecsillapodott valamennyire a légzésem – vagy legalábbis már nem akartam megfulladni – gördültem az oldalamra egy nyögéssel.
Vörös a fehér tengerben.
Másodpercekig bámulom magam alatt a szennyezett havat. Mintha nem érteném, hogy miért és hogyan került oda. Az emlékeim zavarosak és a fejem úgy lüktet, mintha ketté akarna repedni. Hamarosan újabb érzékek is megcsapnak. Az egyik legrosszabb viszont a szag.
Vér vasas íze telepszik a szájpadlásomra, a nyelvemre, kúszik végig a torkomon, tölti meg az orromat, majd lassacskán elborítja az elmémet. Hirtelen szédülni kezdek és… az éhség elviselhetetlen lesz. Utóbbi nem ismeretlen számomra, néha megesett a katonaság alatt, hogy nem volt elég ellátmány… ez viszont most teljesen más. Úgy érzem magam, mint aki már évek óta nem evett… vagy talán soha.
Megpróbálom felnyomni magam a földről, de olyan erőfeszítésbe telik, hogy percekig szenvedek csak azon, hogy ne hányjam el magam. Ami vicces lenne, ha tudnék nevetni, tekintve, hogy az érzés mintha az ürességtől kongana a gyomrom nem múlt el, tehát nincs mit kihánynom. Maximum még több vért…
Negyedóra múlva lábra küzdöttem magam, de még mindig kába vagyok. A nap fénye még így a felhők mögül is olyan vakító számomra, hogy alig tudom hová nézzek. A tükröződő hó sem segít ebben.
Megint a vért bámulom. Annyi van körülöttem… ami… tudom, hogy logikusan nem lehetséges. Nem lehet, hogy ennyi vért vesztettem és még élek.
Élek vajon? Lehetséges meghaltam és ez csak a szellem-
Hirtelen hasít a tudatom egy emlékkép. A vámpírról. A számhoz kapom a kezemet, majd grimaszolok egyet a sajgástól, ami szétárad a testemben.
De nem… az nem lehetséges!
Lenézek a kezeimre, tenyereimet magam felé fordítom. Véresek, mint rajtam és körülöttem minden. Iszonyatosan remegnek is, szinte annyira, hogy kábult tudatom és látásom nem tudja követni a mozgásukat rendesen. Elnézek.
Körülöttem nincs semmi csak erdő. Emlékszem, ahogy idáig követtem a vámpírt… azt gondoltam akkor, hogy ez pontosan megfelelő hely lesz arra, hogy csendesen kivégezzem és minden egyéb kavarodás nélkül megszabaduljak tőle. Azonban most inkább az jár a fejemben mennyire ostoba és naiv voltam.
Egy nyögéssel fájdalmasan keveredő nevetés szökik a tüdőmből. Kezemet a mellkasomra teszem, majd lassan veszek egy mély lélegzetet, hogy lenyugtassam magam.
Nem érdekes mi történt és hogy most hogy érzem magam… mennem kell tovább… a küldetést… elbuktam, de így is jelentenem kell.
Amennyi elhatározást képes vagyok magamhoz ragadni, azzal ráveszem magam, hogy elinduljak egy irányba.
Nem tudom mennyi ideig caplatok a hidegben dideregve. Az elmémmel való küzdelem legalább olyan nehéz, mint a testemmel. Dezorientált vagyok és alig tudom eléggé éberen tartani a tudatomat, hogy az egyik lábamat a másik elé rakjam. Éppen ezért is gondolom azt, amikor egy sötét zöld folt tűnik fel a látóteremben, hogy csak hallucinálok.
Azonban, amint közelebb érek, rájövök, hogy ez a valóság. Ami egy katonai vagy kutató sátorszerűségben elevenedik meg. Nem veszem le a szemem róla és újult erővel vonszolom magam az irányába. Amikor már olyan közel vagyok, hogy megérinthetem, remegő kézzel nyúlok ki és húzom félre a bejáratnak szolgáló egyik oldalt.
Szinte hangosan felnyögök, ahogy arcon csap a belülről áradó meleg. Aztán hiába próbálok bebotorkálni, a lábam az izgalomtól már nem működik rendesen és csak… beesem a falécekből kirakott padlóra. Felkiáltanék a fájdalomtól, ami a testembe hasít, de már ehhez sincs erőm… mielőtt elájulnék látóterembe egy nyugodt arc, kék szemek kúsznak. Aztán már nem ismerek semmit csak a sötétség kebelez ölelő karjaiba.

- to @Marcus J. Emerson  //  590 szó  -
- csak óvatosan, barátom, mert most már harapok   -