Em & Brax

-This is how You Remind me of what i really am.-

Nem vagyok egészen biztos benne, hogy helyes, amit teszek. Sokszor eszembe jutott már, hogy talán hagynom kellene az egészet, le kellene mondanom róluk és hagyni, hogy éljék az életüket, hiszen már úgysem tehetek semmit. Elvették az emlékeiket. Halvány lila gőzünk nincs arról, hogy ki vagyok. Néha úgy érzem, hogy értelmetlen a küzdelem, amire ítéltem magam.
Ugyanakkor azt érzem, hogy látnom kell a feleségemet. Lehet, hogy utoljára de az is lehet, hogy nem. Fogalmam sincs, de látnom kell, hogy jól van-e, hogy boldog-e vagy, hogy tényleg egyáltalán nincs rólam emléke. Meg kell erről bizonyosodnom és, ha a válasz az lesz, hogy rendben vannak és hagyhatom őket békében élni, akkor talán képes leszek elengedni őket. Inkább, mint hogy belerángassam a feleségemet és a lányomat ebbe és veszélynek tegyem ki a számomra legfontosabb embereket. Na jó, igazából nem is tudom, hogy kit áltatok, hiszen hiába is akarnám őket elengedni, úgysem sikerülne. Tudom, mert már próbáltam.
Újra végig túrok szőke hajamon, hosszan engedem ki a levegőt tüdőmből, majd a nyugodtság álcáját öltöm magamra. Nadrágom zsebeibe csúsztatom két kezem és kibámulok az ablakon, mintha érdekelne az, amit látok, pedig már nagyon régóta nem számít nekem semmi. Csak alszom, felébredek, végzem a dolgom, majd újra alszom. Olyan lettem, mint egy gép, de muszáj volt ezt tennem ahhoz, hogy ép ésszel kibírjam mindazt, ami történt és ami folyamatosan történik. Nem akarom ezt csinálni, de igen erős kényszer, hogy a családom megölésével fenyegetnek, úgyhogy nem tehetek mást. Most viszont, hogy tudom, egy szobában fogok tartózkodni a nejemmel, úgy érzem magam, mintha újra élnék. Izgulok, pedig már jó pár éve volt, hogy először találkoztunk, mégis ez az érzés nagyon hasonló. Végtére is, számára én egy idegen vagyok, tehát nem csoda, ha érdekel, hogy milyen első benyomást teszek majd rá.
Nyílik az ajtó, a pulzusom megemelkedik, de a nyugalom mintaszobra vagyok, ahogy megfordulok és egy barátságos félmosolyt villantok rá. Aztán csak bámulunk egymásra némán, mint valami nyálas filmben. Mintha megrökönyödést látnék rajta vagy talán meglepettséget, míg én csak szelíden engedem, hogy megnézzen magának. Mondjuk azt azért nem rossz tudni, hogy még mindig hatással vagyok rá.
-Üdvözlöm, doktornő.- köszöntöm udvariasan, bár akaratlanul is eszembe jut, hogy régen mikor hívtam őt doktornőnek; vagy akkor, amikor incselkedtem vele vagy akkor, ha épp kanos voltam. Ez most egy merőben más helyzet.-Daniel Stevenson. Részemről az öröm.- fogom meg finoman puha kezét, amiről megint csak millió meg egy emlék hasít elmémbe. Azt a kezet fogom, ami régebben vállon paskolt, ha bohóckodtam, megsimította a hátam, ha egymásra mosolyogtunk vagy épp végig karmolta a lapockáimat, ha...
-Köszönöm.- biccentek, ahogy hellyel kínál, majd torkomat köszörülve kigombolom a zakómat és leheveredek a fotelba, hogy aztán kékjeimmel alaposan megnézzem magamnak. Még mindig iszonyúan csinos és fogalmam sincs, hogy szándékos volt-e vagy sem, de épp egy olyan szoknyát kapott ma magára, amit annyira imádok. Végig nézek formás lábain, melyeket úgy pakol keresztbe, hogy még a királynő is megirigyelhetné, majd ajkaira pillantok lágy mosollyal az arcomon. Hát igen. Az én nejem. Más helyzetben büszkén döngetném a mellem, mint egy majom, de most maximum csak vakarózhatok vagy banánt zabálhatok.-Sajnálom, de nem igazán szeretek telefonon komoly dolgokról beszélni. Gondoltam, sokkal jobb lesz személyesen.- válaszolok kimérten, pontosan átgondolva minden szót, mintha épp egy melót csinálnék, bár bizonyos értelemben az is. Hiszen a terv, hogy én tudjak meg többet Róla, nem pedig fordítva, ami lássuk be, elég nehéz feladat lesz.-Tudja, néha vannak gondolataim és érzéseim, amiket nem igazán tudok hova tenni. Olyan, mintha nem is az enyémek lennének, érti? Tudom, nevetségesen hangzik és hosszasan töprengtem is, hogy mihez kezdjek, míg végül úgy döntöttem, hogy beszélnem kell róluk valakivel. Önt ajánlották, Miss Kane.- pillantok rá újfent, miközben nyomatékosan ejtem ki a "miss"-t, majd kíváncsian figyelem a reakcióját. Vajon, kijavít és közli velem, hogy férjes asszony vagy sem? Hiszen, odaállítottak mellé valami barmot, aki Braxton Kane néven fut és elvette az életemet. Vajon, jó férj legalább és életem nője most közli, hogy már pedig ő Mrs vagy sem?

Braxton & Emmalyn

you never go away so I guess I gotta stay now

Egy újabb békés reggelnek nézünk elébe Allie-vel; amennyire összetöri a szívem a gondolat, hogy a házasságom nyilvánvalóan romokban hever, ha örülök a férjem távollétének, annyi gyógyító jelleggel ruházódik fel minden egyes ilyen pillanat a lányommal. Tudom, hogy ő is tudja. Olyan kicsi még, de akkor is érzi, hogy valami nincs rendben; ha rajtunk nem is látná egyértelműen, az apja viselkedését még én sem vagyok képes elkendőzni, akármennyire szeretném is... de valamiért úgy érzem, már rajtunk is látja.
Ráérősre tudjuk venni a reggelt, az első páciensem csupán reggel kilencre érkezik, így bőven elég, ha nyolcra beérünk az oviba, még onnan is kényelmesen elérek majd az irodaházba. Egész reggel nevetünk, és bár van egy furcsa érzés a mellkasomban, ami azt sugallja, hogy ez hármunkkal is lehetne így, elnyomom a gondolatot magamban. Másfél éve indultunk el a lejtőn, bele kell törődnöm, hogy lassan leérni fogunk, nem pedig megoldást találni. Vagy inkább csodát.
Alice-re koncentrálok, a kérésére két copfban befonom a haját, és még a ruháját is ő választhatja ki, bár a nyári szandálját még nem adom rá, és ráveszem egy vastag harisnyára is. Ellenőrzöm a kis batyuja tartalmát, aztán az én táskámét is, de mielőtt feladnám rá a kabátját, még úgy döntök, csempészek neki egy kis meglepetést délutánra. Kézen fogva sétálunk az autóhoz, becsatolom a gyerekülésbe, majd az ovihoz érve eljátsszuk ugyanezt fordított sorrendben, de ezúttal egy szoros öleléssel és néhány kuncogós puszival is megspékeljük búcsúzáskor.
Allie mosolya ragadós, én is mosolygok, ahogy leparkolok a mélygarázsban, és ezúttal puszta kedvtelésből lépcsőzök fel; a lifteknél ilyenkor már nincs tumultus, de nekem meg nincs ellenemre némi mozgás. Egyébként sem ártana a munkára hangolni az agyam, bár az első ülésem rögtön egy új pácienssel lesz, aki, hogy úgy mondjam, nem volt túl közlékeny a miérteket illetően. Ez persze nem hiba, csak nekem ad kevesebb felkészülési teret.
Elhúzom a szám, amikor eszembe jut, mi történt körülbelül egy évvel ezelőtt, amikor hasonló módon jelentkezett be egy új páciens: nem mondott semmit, csak a nevét. Soha nem láttam még Braxtont úgy kikelni magából, mint akkor, pedig csak mellékesen említettem meg otthon, mert azt hittem, érdekli, mi történt velem aznap. Másnap szó szerint bezárt minket a házba, elvette a kocsikulcsot is, Allie nem mehetett oviba, én pedig nem mehettem dolgozni. A páciensem pedig, akivel végül soha nem találkoztam, nem jelentkezett többé.
Azóta nem mesélem el otthon a hasonló bejelentkezéseket.
A folyosón végigmenve látom, hogy a folyosó végén székelő irodavezető hölgy, Mrs. Coleman már kinyitotta a rendelőhelyiség ajtaját, így a páciensem be tud majd menni, amikor megérkezik. Én először az irodámba megyek, lepakolom a holmimat és bekapcsolom a számítógépet is, de sokat már nem szöszölök, mert szeretek hamarabb átmenni a rendelőbe, mint hogy a páciensem odaérjen.
Most is erre számítok, amikor elfordítom a kulcsot az összekötő ajtó zárjában, ezért az első meglepetés akkor ér, amikor felfedezem, hogy a rendelő ajtaja már be van zárva, és én nem vagyok egyedül a helyiségben. A második pedig akkor, amikor a páciensemre pillantok; egy pillanatra teljesen megzavarodok.
Amikor az ember „álmai férfiját” emlegeti, nem egészen arra számít, hogy szó szerint megpillantsa a titokzatos férfit, akiről álmodni szokott. A férfi enélkül is egy jelenség lenne, de ugye ezt házas nő nyilvánvalóan csak gondolatban, ceruzával jegyzi fel a margóra... mégsem tudok magamhoz térni hosszú pillanatokig. Esküdni mernék, hogy még a gondolataimban is fekete pontok keletkeznek, a fejem pedig furcsán fájni kezd a bal halántékom tájékán.
Egy kicsit megrázom a fejem, hogy észhez térítsem magam, aztán kedves mosolyt varázsolok az arcomra és megköszörülöm kissé a torkomat.
- Üdvözlöm – lépek felé, fenntartva a mosolyomat és kinyújtva fel a jobb kezem. – Emmalyn Kane, örülök, hogy személyesen is megismerhetem. – A bemutatkozást követően a széles bőrkanapé felé intek a kezemmel. – Kérem, foglaljon helyet!
Ha megteszi, én a kanapéval szemben elhelyezett fotelhez indulok és oda ülök le, kezemben a mappámmal és egy tollal, amelyeket egyelőre az ölembe fektetek. Mivel reggel ceruzaszoknyát vettem fel – amire valamiért úgy emlékeztem, hogy Brax egykor imádja, de mondanom sem kell, hogy észre sem vette –, magassarkúba bújtattot lábaimat illedelmesen keresztbe teszem, úgy függesztem rá kedves, de kíváncsi tekintetem.
Érzem a belőle áradó feszültséget, amit egyelőre nem is tudok hová tenni, de zöldfülű lennék, ha ezzel kezdeném.
- A telefonban nem volt túl bőbeszédű a problémáival kapcsolatban, ha megengedi, hogy így fogalmazzak – kezdek bele lágy hangon. – Miben lehetek a segítségére?