Már csak azért sem szeretek túlzottan olyan helyekre menni, ahol egy idő után elkürelhetetlenül belebotolhatok olyan jelenetekbe, amelyekben nem már nincs részem és nem is lesz. Ölelés, nevetés, mosoly. Érzelmi kötődés. Azóta képtelen vagyok mosolyogni vagy nevetni. Nem megy és még csak halvány próbálkozásban sem. És részben dühös is vagyok, hiszen ők úgy nevetnek és élnek boldogan, hogy fogalmuk sincs, mások mekkor fájdalmon mennek át. Nem érdekli őket. Inkább elfordítottam a fejem az asztaltól, várakozás közben. Nem akartam látni azt a boldogságot, ami idáig érződött felőlük.
És ezt ott is látom, ahol dolgozok. Igyekszek a munkába temetkezni ilyenkor, hogy elvonjam a figyelmem. S éppen ezért jó, hogy másoktól független a munkám. Amit nem is dolgoznék, ha nem azon lennék, hogy beteljesísem az ígéretemet.
Kissé sután állok meg a kezemmel az ajtó előtt, a szervuszra. Ezek a köszönések. Végül a mellett döntök, amivel mindig köszöntöttük egymást otthon, angolra fordítottan használom itt.
- Szép napot! - Mosoly nélkül. Felmérem azért pár pillantással, megszokás. A kávé kikerül a kezemből, a süteményt még a kezemben fogom. Nagyjából, mint egy rakás tanácstalanság, de ezt inkább elszántságnak mondanám. Mert nem fogom hagyni elveszni a lehetőséget.
- Egészségére – kapom vissza a pillantásom, ahogy az asztal felé kanyarodott a pillantásom. Emberi dolgok, tárgyak, feleslegesek. Ugyan mit tennék velük? Hasznuk kevés. Mégis, azt látom, hogy az embereknek fontos. A katalógusok alapján kezdem érteni, ugyan miért is, ám úgy vélem, hogy túl sok érzelmet tesznek egy-egy tárgyakhoz, ami múlandó, kopik, aztán egyszer csak eltűnik.
Ahogy figyelem, amint issza a kávét, valami azt súgja, hogy nem igazán ízlik neki.
- Nem jó? - Miért kérdezek rá? Mármint, közel akarok kerülni hozzá, mégis, annyira önkéntelenül jött a kérdés, hogy inkább becsukom utána a szám.
Helyette a tekintetem inkább a kardra és egy téglalap alakú tárgyra pattan vissza. Valamiért vonzza a tekintetemet.
Mint ahogy a szempár is. Érzékelem, hogy figyel, így a szemeimet az övébe fúrom s nem engedem, tartom a pillantást. Csak az illatot akarom érezni, az Övét. Ott van. Egyértelműen. S ez sürget, ez hajtott eddig, különben nem is nagyon foglalkoznék azzal, ki ő, s mit csinál. Így viszont fontossá vált, mert egyértelműen van kapcsolata vele. S ha van, akkor fel is tudom használni, hogy elérjem őt rajta keresztül. Ha kell, nem szép módszerrel. Ő sem volt kíméletes a családommal, minek legyek kíméletes azokhoz, akikkel van? Még az vagyok, mert szükségem van arra, hogy eljussak Hozzá.
S a beálló csend sem zavar. Az emberek nem viselik el, érzékeltem, nekem viszont megszokott a csend és a szótlanság.
Megbocsátani? M... már megint egy formula, amit nem értek, miért kell használni. És az egészet nem értem. Zavart értetlenséggel nézek rá, kezemben még mindig ott a sütemény, mintha abba kapaszkodva tudnék válaszolni bármire is.
Amit megtanultam már, hogy ne úgy válaszoljak rá, hogy ha úgyis megkérdezi, miért nem kérdezi meg nyíltan? Inkább csendben megvárom minden alkalommal, míg végre a valódi kérdés elhangzik, mert arra tudok válaszolni. A többibe, érzem, csak belezavarodnék. Már csak azért is, mert jó részét a nyelv miatt nem értem.
A kezeire nézek az üdvözlésre, miután elvette a süteményt és a kezemet leengedem magam mellé.
A mozdulatára alkarfogás üdvözlésre emelem a kezem, számunkra ez volt az üdvözlés.
- Kristian Sørensen – anyanyelvemen ejtem ki, és az utána következő szavakban kiérezhető az erős norvég akcentus. - Nem olyan régóta dolgozok a múzeumnak. Fotózok.
Megjegyzem a nevet, noha név helyett a megérzéseim és a nyomok vezettek idáig.
Még nem akarok elmenni. Tudom, hogy ezzel semmit sem haladtam még előre. És... be kell vallanom, van valami a nőben, ami megfog. Erős a kisugárzása, de ez nem az a művi, felvett. Ez belülről fakadó. Mint otthon.
A tárgyakra nézek és továbbra sem érzek feléjük semmi olyasmit, mint az emberek szoktak. Mégis, maradni akarok és a fegyverek érdekelnek, noha nem érzem azt, szükségem lenne rájuk.
- Ezek honnan vannak?
Amit még észrevettem, hogy nem csak a technikai, hanem az általános műveltségem is egyenlő a nullával. Az otthoni hagyományokat ismerem, abba születtem bele és éltem bennük. De semmi mást nem ismerek, írni olvasni is csak a nyelvemen tudtam, míg bele nem fogtam ebbe a nyelvbe. De sem a világról sem más, másoknak természetesnek vett dolgokról nem volt ismeretem. Az, hogy butának érzem magam, nem kifejezés, ám úgysem lesz szükségem ezekre. Nem ezért jöttem el otthonról.

ToKalina

A diavetítő surrogása lassan jobban az idegeimre megy, mint a fény. Mégis, az újrafotózáshoz végig kell néznem az összes, több, mint harminc éves diákat, mert a leltár szerint a tárgyak között hiány van. A nyelvi gondokon már túlléptem, ahogy a katalógust böngésztem, így most nekiültem a diáknak. Pár éve még nem gondoltam volna, hogy négy fal között fogok ülni úgy a sötétben, hogy közben millióan vannak egy városban. De falvakban, tanyán dolgozva még rosszabbul éreztem magam, minduntalan a múltba vágódtam vissza és rettenetes volt az érzés, hogy amikor felpillantottam a földön dolgozva a többiekre, nem a családom, hanem vadidegenek vettek körbe.
És ez jóval többet is fizet, hogy még nem jutok el hozzá, és továbbáll, tudjam követni. Csak ez éltet, erre tettem fel mindent. S nem arra, hogy egyszer csak eltűnik a föld felszínéről. Azt akarom, hogy élje meg mindazt a szenvedést, amit a szeretteimnek és nekem okozott.
- Kris – vágódik ki az ajtó, Hannah robog be, majd megáll. - Mi a...?
Felnézek rá, értetlenül, mire a szeméhez mutat.
- Kapcsold fel a villanyt – veszem le a napszemüvegem, majd önkéntelenül beeecsukom a szemeim, ahogy a villany erős fénye a szemembe vág. Ezért nincs nálam a házban villany. Idegesít a búgásuk, az erős, kellemetlen fényük. Leveszem a napszemüveget.
- Láttál egyáltalán valamit....? Mindegy – kapott már ízelítőt a furcsa életemről, amikor kéretlenül meglátogatott, így ez okozhat szerintem neki a legkisebb gondot.
- Ma te vagy a kávéfelelős és a fiúk már a fülemet rágják. Itt a lista – átveszem a cetlit. Kávé. Utálom. A szagát, ízét és a hatását is. Kínszevedés bemenni oda, mellé még a sok ember szaga is vegyül. Rosszabb, mint itt, ahol kevesebben vannak és háttérmunkám miatt eléggé eldugott, szigetelt helyen vagyok. És ez lepett meg a legjobban. Azt szeretem, ha vannak körülöttem, úgy érzem magam biztonságban és teljesnek. De nem így. Csakis a családommal. Akik már nincsenek. Így ezt az irányt választottam és farkasösztöneim is nyugodtabbak lettek.
- Rendben – megnézem a listát. - Te kérsz valamit? - Erős akcentusom van, de letagadni sem vagyok hajlandó. Annyira tanulom a nyelvet, amennyire szükséges, utána már úgysem veszem hasznát. Nemsokára mindez a múlt lesz. Velem együtt.
- Nem. Bevinnéd majd Kalinának az ő részét?
- Most itt van? Hogyne – mosolyra derül a szám. Bármit, hogy a közelébe kerülhessek. A legelső találkozásunk alkalmával egyből megéreztem rajta Őt. Nagyon vissza kellett fognom magam, de sokkal inkább az izgatottságtól. Egészen máshol kaptam el, mint ahogy sejtettem.
Azóta igyekszem kihasználni a lehetőségeket, hogy megismerhessem, remélve, nem fogok kifutni az időből és lecsúszni Róla. Megint. Türelmes türelmetlenül fogok a nyomába loholni, míg utól nem érem és meg nem fizet azért, amit tett. Erre tettem fel az életemet.
Alig vártam, hogy az épületbe térhessek vissza megint, a fiúknak odaadtam a kávéjukat, és Kalinának szánt italt pedig felmarkoltam, hogy elvigyem neki. Ugyan honnan tudhatnám, hogy a fiúk részéről ez egyy igazi nagy beégetés, amely náluk a beavatás része? Pont azt az italt és összetevőket írták fel, amit nem kedvel.
Az ajtó előtt megállok. Nem kedvelem az emberek szokását: kopogás, hallózás, aztán meg a többi formalitás. Otthon egészen másként kezeltük a privát szférát és hát ez egy munkahely, miért kéne kopognom? Így úgy rendezem el a kezemben lévőket, az italt és az ételt is, hogy mind a két kezem tele legyen és könyökkel nyitok be.
- Meghoztam a kávét és a süteményt – testemmel dőlök neki az ajtónak, hogy benyissak, majd ellépek és a lábammal lökök rajta egyet, hogy becsukódjon, ha akar.

To Kalina