Ébresztőóra nélkül pattant ki hajnalban a szemem. Már korábban ébren feküdtem, de hallgatni akartam a madarak énekét. Azt a keveset, akik kibírják a várost. Én egyre kevésbé. Főleg, hogy a hétvégét az egyik farmon töltöttem, miután megkértek, segítsek megtanítani a hívást. Azt hittem, jó lesz, ám ahogy ott álltam és hallgattam John feleségét, minduntalan Annika hangja csengett a fülemben. Rengetegszer hívtuk a természet állatait, akik felénk, bár óvatosan, de jöttek, s csak akkor, ha már elég messze voltunk bent az erdőben. Azután már csak Annikához jöttek. Nem zavart, a távolból hallgattam és lestem, ahogy megjelennek neki az állatok és visszaemlékeztem arra, mennyire jó érzés volt.
Akkor, azon a reggelen és hétvégén nem. Hiába jöttek John gyerekei is, mert élvezték a  bemelegítést az énekhez. Visszavítt a boldog múltba, ami nincs már. S nem akartam kimutatni a fájdalmam, de beleélni sem tudtam magam a jelenbe. Csak a fájdalmas emlék maradt. Ezért sem választottam munkának a földdel való foglalkozást, akkor sem, ha minden rezdülésem a növényeké volt. Arra emlékeztetett, amit kitéptek belőlem. És a fájdalom már olyan erős volt, hogy a düh és bosszúvágy sem segített rajta, így felmondtam.
Így maradt az, amivel most foglalkozom. Hogy utolérjem akit üldözök és szabadon mozoghassak, szükséges volt az emberek pénze és ezzel a munkával még elvoltam.
Nincs lakótársam, elég szokatlan életmódom van és kockáztatni sem akarok.
A vonalas telefon hangja már a bejárati ajtó mögött ért el, vissza kellett mennem. Nincs mobilom, így mindenki csak vonalason tud elérni. Nem kedvelem az emberek modern világát, elzár mindentől, ami összetart, amitől teljessé tudnának válni.
- Igen?
Félóra múlva már a rendőrség laborjában várakozom, hogy átvegyem a gépet és a felszerelést. Beugróként kaptam munkát, miután Hannah meglepetés látogatása eléggé kellemetlen volt. Neki. Áramot azóta nem használok, hogy odaköltöztem, az elosztó hangjától a farkasom idegessé vált, nekem meg migrénem lett. Lekötöttem a hálózatról. A kis házban pedig egy matracon, takarón és pár holmin kívül teljesen üres volt az egész. Úgy gondolta, pénzem nincs, ami igaz is, így már másnap egy telefonnal és névvel a kezében állított be hozzám, megint, hogy várnak egy interjúra. Azóta itt is dolgozom. S nem lett több holmim a házban.
A szag már a bejárat előtt megcsapott. Ugyanaz a szag, ami az erdőben ért, mikor rohantam haza, érezve, hogy baj van. Vér és a halál szaga. Nem először érkezek ilyen helyszínre, az érzés és az emlékek azóta sem csökkentek. Kivéve, hogy már nem dobom ki a rókabőrt, mint tettem a legelső alkalommal. Egészen más okkal történt, mint ahogy azt az emberek gondolták. De sosem fitnorogtam vagy undorodtam. Tisztelettel fordultam a testek felé, ha már a sajátjaimat nem engedték, hogy megadjam nekik a végső tiszteletet. Jelképeset tudtam csak megadni, a testüknek már nem tudtam megadni azt, ami jár.
Ritkán kezdek spontán beszélgetésbe, csak akkor beszélek, ha kérdeznek. Nem akarok kötődni. És mert nem csak az akcentusom erős, hanem a nyelvtudásom, amit tanulás és utazás közben felszedtem, éppen annyira elég, hogy átmentem a felvételi szűrőn.
- A fürdőszobába is menj – a hang irányába nézek, majd bólintok, s a táskát felkapva indulok a helyiség felé, hogy a laborosok átvegyék a helyemet a nappaliban. Mielőtt kilépnék a folyosóra, megpillantok valamit a nappali ajtaja és sarka között.
- Főnök – várok, míg rám néz, majd a tárgy felé mutatok. - Nem jó helyen van.
Nagyon jó terepmegfigyelő vagyok, rosszul is jönne ki, ha nem, éppen ezért is hívnak, ha egy beugró kell. Van szemem és használom is.
Mormog egyet, de én már a fürdőszoba felé tartok, s hallom, ahogy odalép a tárgyhoz.
- A franc... - Azt már csak fél füllel hallom a fürdőszobából, ahogy telefonál, de sem a szavakat, sem a nevet nem tudom kivenni. Addigra már másfelé kell, hogy koncenráljak.
Amire nem készültem fel a fürdőszobával kapcsolatban nem is a látvány. Hanem a kis, zárt területen felgyülemlett vérszag. Kell egy kis idő, és jó pár mély lélegzetvétel, hogy egyrészt lenyugodjak, másrészt rájöjjek, minél mélyebben lélegzem be... azzal éppen nem segítek. Márpedig nem kapkodhatom el a munkát. Így a testre figyelek helyette. Az segít abban, hogy a jelenben maradjak. Ez érte szól.
Még ennek ellenére is erősen kell koncentrálnom, így nem az elsőre, nem a másodikra és nem is a harmadikra fogom fel, hogy a nevemet mondják. Kissé mérgesen.
- Kris, a füleden ülsz? - Az egyik laboros hangja kúszik a főnök hangja mögé, közelebbről. Megrezzenek, ahogy kiesek a koncentrációból.
- Dolgozom.
- Azt tudom. A nappaliban kéne még fotó, a főnök hivat.
- Megyek – átállítom a gépet a folyosón lépkedve, s egyben nagyot lélegezve, hogy a bejárati ajtó nyitva van. Vérszagmentes levegő.

To Adrian