A hányingertől elferdült szemekkel nézek Ichabodra. Egy erőtlen horkantásra telik tőlem, ahogyan azt mondja, hogy a halált nem adják olyan könnyen. Aztán az ajkamba harapok, mert eszembe jut, hogy de, talán túlságosan is könnyen adják; néha elég egy karlendítés, előre, a szív felé, át a védelmező karokként fonódó bordákon… a halál olcsó. A halál egyszerű.
- Én… - nézek rá némileg kétségbeesetten, falfehér módon – szerintem könnyű véghez vinni, ha Istennek hisszük magunkat és mások élete vagy halála felett döntünk. De látom az igazságot abban, amit mondasz, mert kardot döfni a szívbe pehelykönnyű, ám utána együtt élni magaddal… - a fejem rázom, a tekintetem a távolba réved, egyenesen a múltba, olyan helyekre visz, amik elől szándékosan zárom be az elmémet. Mert azok a helyek bekebeleztek engem, jó szoros karokkal tartanak és szabadidejükben a lelkemet tépik és a szívemet döfködik.
Azonban a valóság mindig visszakalandozik hozzám, vagy én hozzá. Valamilyen furcsa módon képes vagyok erőt meríteni ennek a hatalmas férfinak torokszorító erejéből és abból, hogy a faképnél hagyás helyett a személyem elviselését választja. A szédülés utóhatásaként azért fenekemet inkább az egyik bárszékre helyezem. Aztán kissé kikerekedett szemmel nézek a férfira, amikor üzletvezetési tanácsok jönnek ki a száján; olyan groteszkül hat az egész, hogy valami ősi erejű varázsló egy workshopról hadovál nekem, hogy csaknem elvigyorodok.
Csaknem. A végén még megsértem.
- Tudod, ez a fordított kiszolgálásnak a lényege, hogy mindenki a számára legmegfelelőbb italt kaphassa. De persze a bárpult innenső oldaláról is biztosítom a pultosok kötelességét; a lelki szennyes kiteregetésének meghallgatását és Coelho-idézetek osztogatását – könyökölök a pultra és figyelem, ahogyan tökéletes pohárban tökéletes italt kever magának. Na ez az, ami az én repertoáromból hiányzik; az érdeklődés úgy akármi iránt. Persze, amikor felemeli a kezét és egy gin-es üveg röpül velem, a testem szikrázik és érzem, ahogyan lelkem üres indái ácsingózva nyúlnak ki a férfi ereje után. Ez már kezd komoly fizikai fájdalmat okozni…
A ginnel telített poharat elém tolja és én nem habozok lehúzni azt. Utálom az ízét, legszívesebben belefintorodnék, egyenesen a pohár mögé, hogy ne lássa, de uralkodom az arcizmaimon és csak lecsapom az üres poharat a pultra.
Felháborodva emeli felém a kezeit, amikor büntetésnek és groteszk feloldozásnak nevezem őt. Kicsit még hátra is hőkölök a hirtelen támadt hevességétől, amit nem tudok hová tenni.
- Izé… mármint, ne haragudj, hogy büntetésnek neveztelek, csak azt mondtad, hogy nem lesz könnyű… meg, nézz magadra, a megfélemlítés megtestesítője vagy! – tárom szét a karomat felé, néhol megrökönyödve, néhol a nevetésemet visszafogva, mert furcsa fordulatot vesz a helyzet; mintha már nem rettegnék annyira tőle. Mintha a szemében lenne egy kis feltámadt csillogás, ami arra utal, hogy az óceánnyi hatalom és az ezeréves lélek mögött valahol érzések is lapulnak.
- Mármint úgy érted, attól a vámpírtól meg a handabandájától? Eddig sem érdekeltek, ezekután sem fognak. A családom megélhetése és a látásmódja tökéletesen független tőlük – legalábbis, igyekszem ebben reménykedni, ugyanis mindkét nővérem hajlamos arra, hogy olyan mágiába ártsa magát, amely nem feltétlenül kedvez a pártatlanságnak.
Ichabod szavai, elmélkedése a gyilkosággal kapcsolatban csak még jobban feketébe burkolják a hangulatomat és a lelkem széttört tükördarabjait. A hangja olyan, mint egy komolyan feltámadó szellő, amely végig ostorozza az önbecsülésemet. A szavakat nem találom, ő ujjával a mellkasomra bök, és azt mondja nem, nem vagyok szent, nem is voltam… és még a levegő is bennem akad, amikor azt közli, hogy nem is kell annak lennem. Én pedig csak bólintok neki; mert az igazság súlya vállon ragad, megráz és észhez térít.
- Akkor… - minden egyes elkezdett mondatomba belefulladok – meg kell tanulnom ezzel együtt élni? – emelem felé tétován a kezeimet, az ujjaim begörbítve, mert a szemem és az elmém megint véres foltokba burkolja őket. – El kell fogadnom, hogy ezekre a kezekhez örökre vér tapad, az a lemoshatatlan, lelket szennyező fajta?
- Azt hiszem a bennem élő porszívó, ami az erőd után ácsingózik, olyan dolgokat vetít elém, amit nem akarok látni. De talán ez is az egyfajta nulladik feladatom, nem? Hogy megbirkózzak a múltammal, ami miatt ez a roncs lettem – mutatok végig magamon. Körmök kopogása hallatszódik a pult mögül, ahogyan felbukkan egy aranyszín fej, nyelvét kilógatva néz rám, már nyoma sincsen rajta a rettegésnek.
Úgyhogy Yoda fogja magát és szépen ráfekszik Ichabod lábára – már amennyire látom, hogy hevesen csóválja a farkát és csak a feneke lóg ki a pult mögül.
- Kezdhetjük – a hangom nem több egy sóhajnál, egy vágynál, hogy újra önmagam lehessek, vagy esetleg önmagam bővített változata, annak függvényében, hogy mit tudok elsajátítani ettől a férfitól. Megacélozom a szívemet, mert mintha Yoda megjelenése egy megnyugvása egyfajta bólintás lenne az univerzum részéről; hajrá, Balzac.

Olyan, mintha egy halk szellő tekeregne a nyakam körül, az orromon bekúszva a lelkemet és azt a sebet keresné, amelyet Euphorie halála okozott. Égnek áll a szőr a karomon, beleborsódzok ebbe a fantom érintésbe, de fogalmam sincsen, hogy a képzeletem ilyen csalfa-e velem szemben, vagy mindez a pultnál lustán koktélt keverő férfi számlájára írható.
Kampányolok a segítségéért, néha mégis megindító beszéd helyett egy szánalmas könyörgésnek érzem – legfőképpen ahogyan bele-bele kortyol az italába. Az érzéseim a torkomra fagynak a hideg, időtlen tekintetétől.
- Akkor mégis miért érzem úgy, hogy már megfizettem ezt az árat? – emelem fel makacs módon Ichabod felé az államat és összefonom a karom a mellkasom előtt. Aztán gyilkosságot emleget olyan módon, hogy a világ tótágast áll a fejemben, jeges verejték tekereg az arcomon és meg kell kapaszkodnom az előttem terpeszkedő pultban.
Érzem, ahogyan a varázsló szavaitól a vér megijed és kifut az arcomból. Vissza kell nyelnem a hányásomat. Képek kúsznak az emlékezetembe acélról és felnyársalt szívről, ahogyan az ezüstszőke tincset feketévé festik a pókok, mint valami borzalmas lepel… Az érzés olyan intenzív, hogy érzem kezemben a fém súlyát, hallom a lány ziháló könyörgését, ami lángcsóvaként marcangolja a tudatomat. Felkiáltok és erőteljesen a szemem elé nyomom az öklömet.
- Ha ezeket kellene megtenne, inkább a halál – nyögöm ki a pultnak támaszkodva, amint levegő suhan a tüdőmbe és újra tudom, mi a valóság és mi a torz rémjáték. Ha ez még nem lenne elég, Ichabod szavaitól és az abban rejlő ajánlattól csak mekegni tudok, mint valami szíven szúrt kecske.  
Konkrétan a pulthoz kötve érzem magam a szavai által; annyira markolom a szélét, hogy a kezem belefehéredik. Félek megszólalni, félek, hogy a nyelvem úgy tekereg, hogy azzal elárul engem, vagy ismét valami előnytelen üzletbe bonyolódom általa.
- Én… én… - hebegek és a férfi tekintetét keresem, valamint a nem létező diplomatikus választ -. Szinte száz százalékig biztos vagyok benne, hogy képtelen vagyok megfelelő választ adni neked, Ichabod. De rendkívül megtisztelő lenne számomra, ha a tanítványod lehetnék. És hozzátenném, semmi bajom nem lenne, ha valamilyen oknál fogva padawannak szeretnél hívni – hajtom le kissé a fejemet, hogy elrejtsem ostoba arckifejezésemet az ostoba viccem miatt. Mégis mit várnak egy olyan embertől, aki a kutyáját is Yoda-nak nevezte el?
- És azt hiszem megérdemlem, hogy ne legyen könnyű ez az út… - tördelem a kezemet, ahogyan elhelyezkedem az egyik bárszéken. A lelkesedés halovány szikrája kuncog a mellkasomban. – Talán te vagy egyszerre a büntetésem és a groteszk feloldozásom, mert egy gyilkosság alól nem lehet senkit sem feloldozni, ugye? – halkul el a hangom, ahogyan a pultban álló férfira nézek. Bólintást várok és megrovást, megbotránkozást azért, amit tettem. Valami megnevezhetetlen erő árad belőle, olyasmi, aminek a tiszteletétől elszorul a torkom, mélyvörösbe fordul arcom színe és hálás szemekkel meredek rá.
Vagyis próbálom leplezni azt, hogy valami bennem reménykedik abban, hogy Ichabod kirángat a saját magam ásta veremből.
- Mikor kezdjük? - csapom össze a kezeimet magam előtt, közben törekszem arra, hogy nehogy véletlen sensei-nek, vagy valami hasonló borzadálynak nevezzem.

Olyan fintort mereszt rám – amelyet nagy elnézéssel sem lennék képes mosolynak nevezni -, ráadásul azokat a molyrágta, vénlelkű szemeit úgy futtatja rajtam végig, hogy nem tudom visszafogni a testem rázkódását. Vagy talán a kígyóm dorombolását, ahogyan szinte látom, hogy a bennem lévő űr kúszik felé, hogy bekebelezze csontnélküli állkapcsával.
Yoda észrevétlenül a pult mögé oson, ahol nagy csattanással ejti le a labdáját.
- Ichabod – ízlelgetem a nevét, amelyet még sosem hallottam. Mikor visszakérdez a nevemre, kissé csodálkozva meredek rá; úgy ejti ki, mintha ismerne. – Spellwood, igen. A nővéremé a hely – vonom fel az egyik szemöldökömet.
Aztán a férfi – Ichabod – elfogadja a felé nyújtott kezemet és megrázza. Az nem festi le elég jól a helyzetet, hogy ettől az érintéstől kipattan egy villanykörte a fejünk felett és szikrával szórja be a világot. Azt érzem, mintha valami borzalmasan groteszk porszívó lenne a lelkem helyén, amely ki akar rántani mindent ebből a férfiból; rángat, harap, mar az ereje, ahogyan szinte rátapadok. Az egész testem belefeszül, Ichabod felé hajlok és képtelen vagyok elengedni a kezét. Csak kapkodom a levegőt, ahogyan megérzem benne azt a hatalmas, dübörgő erőt, ami betölti az ereimet és egészen a kígyóig kúszik, hogy kieressze azt, rá az egész szobára, az utcára, a világra… és mikor már a torkomon sziszeg, a férfi kirántja a kezét az enyémből.
Hátrébb lépek, majdnem elesek a saját lábamban. Egy óriási, lélekölő sóhaj kúszik ki az ajkaimon.
- Sajnálom… még soha nem fordult velem elő ilyen – húzom a kezemet a mellkasomhoz, miközben az ő arcán csakis bosszúságot látok tükröződni. Mintha csak egy porszem lennék a világ vállán, amely rossz helyre esett. – Olyan, mintha egy porszívó lenne a lelkem helyén. Vagy a lelkem maga lenne az…
Aztán Ichabod úgy leszid, mint egy kisgyereket, de nem, ez még annál is rosszabb. Semmihez sem tudom hasonlítani a nevetését, amely úgy morajlik, mint a Holt-tenger hullámai és sóként marja a szívem feltépett sebeit. Érzem, ahogyan fokozatosan lefelé konyul a szám. Némán hallgatom, a kígyó tekeredik-csavarodik a lelkemben, pátyolgatva a dühöt, a keserűséget, a hiányt, hagyva, hadd tornyosodjanak bennem. Szégyenbe a fülem is belepirul.
- Ez a mágikus kurva hasonlat kicsit erős, de találó. Ám Ichabod, gondolj bele, mégis mit tudnék felajánlani neked, NEKED – mutatok a férfira széttárt kezeimmel -, hogy segíts nekem? Fogalmam sincsen, hogyan kell kérni, mert soha nem volt rá szükségem. És ha kérném, hogy segíts, ha térdepelve könyörögnék neked, azzal sem lennék előrébb – csikorgatom a fogaimat, min egy vén szekrényajtó. A szavaim nem bántók, suttogom őket, kaparják a torkomat, mert rettegek, hogy a Ichabod elmegy, kisétál ezen az ajtón és minden reményem szertefoszlik.
- Ráadásul nem akarom, hogy mágikus tündérkeresztanyának hívd magad – célzok arra, hogy a kérésem milyen becenevet váltana ki belőle. Fintorgok, amikor leminősíti a koktélomat. – Rohadtul nem érdekel az, hogy egy pultban álljak és koktélokat keverjek, mint egy lefokozott boszorkánymester – ráng az állam, ahogyan a szavak kifeszítik magukat rajta. Remeg a kezem, a szokásos rosszullét hullámokban tör rám, egy csepp izzadtság fest fényes csíkot az arcomra.
Beismeri, hogy nem a nővéremhez jött, mire a számat rágva bólintok és sejtem, hogy ismeri. Ugyan már, mit álltatom magam, Birdie kit nem ismer, aki egy csettintéssel ketté tudná törni a világot?
Aztán Ichabod felteszi a végső kérdését, miközben tekintetét az enyémbe vájja. Eddig bénán álltam az asztalnál, mint valami törött kezű szobor, azonban a szavai közelebb invitálnak, noha a kedvesség teljes hiánya jellemzi őket. Kiszedem a kezeimet a zsebemből, amiket a remegés miatt rejtettem el és a pultra helyezem őket. Kihúzom magam, levegő orron be, szájon ki. Kampányszöveg indul.
- Egy szakadék szélén állok, amibe a saját lelkem lök bele. Vacak érzés, sőt, ez nem kifejezés, de nem találom arra a szavakat, hogy milyen, amikor a lényed egy részét elragadják tőled és jó mélyre, a világ aljára dugják, hogy soha ne találhasd meg. Nem tudok felajánlani neked semmit, nem kérhetek tőled semmit, mert ami belőled árad, az egyszerre rémiszt meg és kéri a lelkemet, hogy szívja magába. De te még mindig itt vagy, a rohadt felvizezett whiskey ellenére is, amit mindenhogyan utálok – fonom össze a karomat a mellkasom előtt. – Nem embernek születtem. Annak nézek ki, úgy vérzek, ahogyan ők, képes vagyok meghalni, de belül a varázserő színesit engem. Szóval bármit megteszek, amit kérsz. Nem kérek, nem könyörgöm, csak mondd, mit tegyek – a szavak szétfeszítik a mellkasomat, akarva-akaratlanul egyre mélyebbről jönnek és ragadozóbban szólnak, mint ahogyan szánom őket. Tekintetem végig igyekszik megragadni a férfiét, aki robosztus módon áll a pult mögött.
- És én megteszem – fejezem be a mondandómat, tenyeremet a pultra csapom – ez jelenti a képzeletbeli felkiáltójelet a végén, mert a hangom elnyel engem, de már nem izzadok, helyette a lelkem izzad és facsarodik, ahogyan visszanyomom a kezét a férfi ereje után.
De reménykedek, hogy ő segítő kezet nyújt felém, amely a grabancomnál megragadva rángat vissza az elmém őrjöngő mélysége elől.

Akkora erő tombol benne, hogy képtelen vagyok felfogni, hogyan bír körülötte minden egyben maradni. Szinte érzem, ahogyan a belőle áradó hullámok nyaldossák a testemet, ingerlik a bennem lévő hiányt és ürességet… Olyan, mintha maga a férfi lenne a megtestesült Múlt, Jelen és Jövő.
Még sosem éreztem ekkora hatalmat, amelynek illata úgy dörzsöli az orromat, mint a villámcsípte fa és mint a valaha érzett legbensőségesebb illat. Akarom az erejét. Annyira akarom, hogy az már fáj és a lelkem facsarodik bele.
Követem a tekintetemmel, ahogy a pult helyett egy boxot választ. Szemügyre veszi Yoda-t, aki ha lehet, ettől csak még jobban lefagy. Egyedül behúzott farka árulkodik arról, hogy ő is érzi; ezzel a férfival valami nincsen rendben.
Amikor közlöm vele, hogy hány perc van zárásig, visszakérdez. A tekintetében semmi kedvesség nem lakik, de képtelen vagyok rá azt mondani, hogy gonoszan néz rám. Úgy érzem, mintha jelen esetben számára a kettő között nem feltétlenül van különbség. Kattanás hangja üti meg a fülemet, mire akarva-akaratlanul hátrapillantok a vállam felett.
Az óra mutatója visszatekeredik, mintha egy láthatatlan kéz irányítaná. És ez menthetetlen irigységgel tölt el. Olyannyira, hogy legszívesebben egy kisgyerekhez sem méltó módon vágnám magam a földre és olyan hisztit csapnék, hogy Birdie-nek kellene kicipelnie a fülemnél fogva.
A férfi pedig úgy lapozza azt az istenverte itallapot, mint akinek ismeretlen az idő fogalma. Hömpölyög a bennem feltolduló feszültség olyan érzésekkel kavarogva, amiket képtelen lennék megnevezni. Talán a varázserőm hiánya az ép eszem utolsó cseppjeit és magába szívta.
Mikor megkérdezem, hogy ki ő, úgy csapja össze az itallapot, hogy összerezzenek.
- Igenis – bököm ki válaszként és a nyelvemre kell harapnom, nehogy azt mondjam, hogy uram. Visszafordulok a pultba és két poharat halászok elő. – Esetleg hívhatlak másképpen is, mint „egy szomjas vendég”? – hadonászok az előbb lekapott whiskey-s üveggel és a pohár negyedéig töltöm, aztán ráspiccelek egy kevés szódát és némi jeget. Közben Yoda a pult mögött keres menedéket.
A férfihoz viszem a két poharat; egyet elé teszek le, egyet pedig magam elé, majd vele szemben helyet foglalok.
- Én Balzac vagyok. Spellwood – nyújtom felé a kezemet, mintha ezzel akarnám megőrizni a maradék méltóságomat, miután kellően arcot csapott az erejével. – A nővéremhez jöttél? – meredek rá kíváncsian, de közben ott van egy kérdés, ami arcátlanul bökködi a mellkasomat. Összeszorítom a kezemet a saját poharam körül és belekortyolok; mar, csíp, de már nem csal könnyeket a szemembe és végre nem az orromon keresztül át távozik. Látszik, hogy az ivászati skill-emet fejlesztette a pultban való munka.
- Mert, abban az esetben, ha nem… figyelj, nem vagyok olyan helyzetben, hogy kerteljek. Szinte fejbecsapott az a valami, ami belőled árad – tárom szét a karomat és hadarni kezdek, mint aki nem tudja elég gyorsan elmondani, amit akar. Mint aki nem tudja elég gyorsan megkapni AZT, amit akar. – És mostanában azt érzem, mintha a lelkem valami kibaszott porszívó lenne, vagy minimum a Bermuda-háromszög, ami minden mozgó, varázzsal bíró tárgyat és embert magába akar szipolyozni. Üresebb vagyok, mint egy félig teli pohár és kezdem azt hinni, hogy már soha nem kaphatom vissza azt a részemet, ami azzá tett, aki vagyok… és… és… - kifogyok a szuszból, a gondolatok üres szavakkal kergetik egymást a fejemben.
- Meg tudlak fizetni, ha arról van szó. Próbálkoztam mindennel, még egy ember-orvoshoz is elmentem, aki átvitt értelemben az agyamban turkált – markolok bele tétován a hajamba -, de semmi sem segített. Széteszi a lelkemet a fájdalom.

Az ég magára ölti éjszakai borús köpenyét, miközben az ajtón átfordítom a táblát; zárva. Szinte érzem a vihar dübörgését a felhőkben, ahogyan táncot járnak a villámok közöttük, mielőtt egy utolsó fordulat kíséretében kivetnék magukat az égből.
Régen hívott ez a tánc, csatlakoztam volna hozzá és megbolondítottam volna. Most viszont csak egy hatalmasat sóhajtok és becsukom a félig nyitott bejárati ajtót.
Bele sem merek gondolni, hogy mit kapnék ezért, ha ezt a két őrült nőszemély látná; még van tizenöt perc zárásig, azonban képtelen vagyok tovább a gondolataimmal összezárva lenni. Vagy elviselni egy nyafka emberi lény társaságát, aki azt hiszi, hogy ha a pult mögött állok, már egyenlő vagyok egy lelki szemetesládával.
Persze ennek ellenére még megvárom a tizenöt percet a hivatalos éjféli zárásig. Yoda az egyik asztal alatt dörmög valamivel, és inkább nem nézem meg, hogy megint mit talált az a kutya a földön. Azt hiszem, ő a lelkem furcsa megtestesülése; egy amerikai pitbullhoz képest olyan, mint egy nagyra nőtt macska, aki fél életét a napon heverészve töltené el pillangókat kergetve. Belisa Sátán(i) macskája igazi átnevelőtábort tartott számára.
Esküszöm, mintha néha dorombolna az a kutya.
Mikor már idegesítővé válik az óra ütemes ketyegése, a rám telepedő szarságok és az unalom, valamint Yoda szöszmötölése az asztal alatt, a pult alól odadobom az egyik labdáját. Azonnal kivágtat az asztal alól és a labda után veti magát.
Szó szerint fejjel fut a falnak.
Már majdnem megint nyekeregni – azaz a saját defektes módomon – nevetni kezdenék, amikor kicsapódik a bejárati ajtó és egy nem kívánatos vendég jelenik meg. Reflexből lekapom a vállamra csapott kendőt és törölgetni kezdem magam előtt a pultot. Csakhogy legalább ne úgy nézzek ki, mint egy sarokba állított, durcis tinédzser, aki amúgysem vagyok.
- Tizenöt – az órára nézve pontosítok – tizenkét perc múlva zárok. – nézek az idegenre. Vagyis inkább felnézek rá. Az ajtó kísérteties módon csapódik be mögötte, én pedig akaratlanul is összerezzenek. Yoda felém jövet labdával a szájában megáll és lefagy. A nyála nagy cseppekben hull a padlóra.
A férfi magas, olyan, mintha elképesztően nagy lenne, holott átlagos alkattal rendelkezik. Legalábbis, ha valaki az abnormálisan nagy bicepszet annak nevezné. Nagy a kísértés, hogy a saját, a koplalástól nyegle karomra nézzek. Azonban valahogyan mégsem az alkata az, ami olyan hatalmassá teszi a szememben. Valamiért nagyot nyelek.
Más esetben ösztönösen a pult felé nézek, azonban van ebben az emberben valami, ami miatt kilépek a pult takarásából. Olyan, mintha egyszerre lenne eszméletlenül idős és fiatal is egyben. Naprágta csíkok vegyülnek barnás hajába, az orra egyenes, az arcéle kemény és nagyjából minden arra utal, hogy ha Belisa itt lenne, már megpróbálná magától elüldözni. Vagyis tökéletesen az esete.
De nem ez a leglenyűgözőbb az egészben; valahol mélyen, bennem legbelül a kis magába forduló kígyó érdeklődve néz körül, szimatol és sziszeg, mintha figyelmeztetni akarna. Az orrlyukaim kitágulnak, hogy bővebb információt vegyek a környezetemről. Ám amint megmozdul az idegen, valamiféle rejtett áramlatok olyan erőt hoznak felém, hogy hátrahőkölök. Iszonyatos, mély, tenger módjára dübörgő energia áramlik felém, amit nem csak, hogy a villámok ostoroznak, hanem ő maga a villám és a tenger, ő maga egyszerre minden és semmi. Olyan… egyszerre teli és üres.
Engem pedig, aki az abszolút üres és csorba kategóriába tartozik, mocskosul vonz, mint a már halálán lévő drogost az utolsó beszúrandó heroin.
Habár a férfi nem tűnik idősebbnek sokkal Birdie-nél, van benne valami, ami miatt akaratlanul is tegeznem kell.
- Maga kicsoda? – lépek egyet hátrébb, lélekben egyre közelebb. Yoda nyüszögni kezd a férfi közelségét. – Ez… ez maga? – intek körbe, mintha szemléltetni tudnám mind azt, amit értek. Lehet arra bármely magyarázat, hogy valakinek ekkora ereje legyen? Szinte képen vág, ahogyan rohannak felém a hullámok, ostorozzák az arcomat, a lelkemet, incselkednek az erőmmel, csúfolkodnak vele, hogy hová lett.
Hogy én hová lettem.
És most az erőm – vagyis annak a helye – úgy dobog bennem, mintha ki akarna törni, hogy az idegen testébe vesse magát és sütkérezzen a hullámok között, majd a mélybe vesse magát. Szóval, lecsapok a törlővel egy láthatatlan legyet, kezemmel a falon lévő italok felé intek.
- Mit adhatok?
Ülj le és segíts.
Könyörgöm.
Ments meg.