@mikrokosmos
Néhány részlet
Az oldalon 200x320-as méretű avatar-okat használunk.
Az oldalon jelenleg boszorkány karakter nem alkotható visszavonásig, nemi korlátozás azonban nincs életben.
Nincs megkötött szószám a reagoknál.

keresett karaktereink
Canon karaktereink összesítőjét itt találod, míg keresett karaktereinkét az alábbi linken tudod meglesni.



mérföldkövek
2021. február 22. Oldalunk új köntösbe öltözött; amennyiben bármilyen elcsúszást, kódhibát észleltek, kérjük jelezzétek!
2021. február 01. A január hónap legaktívabb játékosainak listája már olvasható a hírekben.
2021. január 24. Kezdetét vette oldalunk legújabb kalandja, részletek ide kattintva érhetőek el.
2020. február 01. Oldalunk megnyitotta kapuit a látogatóink és leendő tagjaink előtt; merüljetek el bátran a leírásokban, kérdés esetén keressetek minket!
• Együtt nyerjük vagy veszítjük el ezt a harcot, nem számít, mi jön ezután
in god we trust magyar szerepjáték

Initials


Marcus J. Emerson

Hozzászólásaim száma :
12
Chatkép :
Initials 44241_tom-hiddleston-free-download
Szerepkör :
washingtoni lakos
Pártállás :
  • Semleges

play by :
Tom Hiddleston
Fő képességem :
Timeline flip
Initials Original


Tartózkodási hely :
Washington
Korom :
142
Foglalkozásom :
Kvantumfizikus - egyetemi oktató



                         @Marcus J. Emerson  
íródott • Szer. Ápr. 14, 2021 9:28 pm
 


Selket & Marcus

Minden alkalommal, mikor olyan társaságot kap, akik láthatóan abba a hitbe rángatják magukat, hogy udvarias körökkel ki tudnak belőle szedni bármit, vagy esetleg belefullad, elmereng azon, hogy vajon a másik fél meddig bírná. Nem csak ebben nőtt fel, s szívta magába, hanem ez lelkületének alapja: ha valakinek az a kedve támad, hogy az esetleges udvarias körökkel kimeríti, ne percekben számoljon és ne is órákban. Erre képessége is még jobban ráerősített, s nem feltétlenül azért, mert ha az idővonalakra pillantott, vajon mit lát az adott beszélgetésből, hanem azt, hogy hagyja azt szabadon haladni, meghagyva a másik számára a szabad akaratot, amivel alapvető jogon bír. Így aztán felőle lehet akár napokig disputálni bármin, a társalgás élvezetére irányítja a figyelmet, minthogy belemenjen játszmákba.
Mint például olyanba, ami itt zajlik éppen. Akarja, nem akarja, az érkező vendége miként akarja, avagy nem akarja. Huzakodhatnak az energián, ellenállhatnak neki. Hiszen ez a lényege az emberek és a világ nagy része szerint egy beszélgetésnek: szerezni, nyerni, uralni.
Ő viszont építeni, formázni és struktúrát szeret a beszélgetésnek adni. Értelmet és mélységet. És ebbe fulladnak bele a beszélgetőparterei, mert ezzel együtt elveszítik a kapaszkodót, hogy kirángassák belőle az energiát és uralhassák. Mert nincs. Nem száll bele az adok-kapokba. Ettől függetlenül már az első mondatnál élvezi a társalgást, s erre fókuszál.
Kellemes megjelenés, csábos külső és csavaros észjárás.
- Ön szerint melyik a kettő közül? - Pillant rá. Érzékeli a provokációt és úgy ül föl rá, hogy mégsem. Nem sakkozni jöttek ide, s lehet a szavak értelmén lovagolni, ám ő maga sokkal inkább szeret kvantumfizikai elméleteken lovagolni, s azok értelmezésén, így érezhetően lesiklik ez az energia róla, s mégis megmarad az élvezhető, kellemes beszélgetés energiája.
Olvas a jelekből és kellemesen szórakozik. Színpad, játék és játék. Nem érdekli, csendesen nézelődik tudata a vendége felé, ahogy belefog a következő fejezetbe, mintegy egyértelmű jelzésként, hogy az előző labda az kárba veszett. Néha elszórakoztatja, mennyi ideig tart egy-egy beszélgetőtársának, mire leesik, nem működnek nála ezek a taktikák, legfeljebb játszadozik velük, mint macskák a gombolyaggal. Vagy az egérrel?
Mindazonáltal érdeklődő nyugalommal nézi végig a színjátékot.
Az, aki vele szemben ül, nagyon is tisztában van adottságaival és mindazon testbeszédekkel, amelyekkel vezetni lehet a másikat. Kezdi élvezni a játékot, régmúlt időkre repíti vissza, mikoron mindezen előadások az élete mindennapi percét kitették.
A másik egyértelműen azt szokta meg, hogy ő irányít. A büntető hallgatásra csak a szemeibe tekint egész végig. Íriszei ezüstösen csillognak, mint a holdfényben visszaverődő fodrok a tó nyugodt felszínén. Nem mozdul és nem szólal meg. Vár.
A név elhangzása után is csendben marad. Várja a folytatást, egyértelműen, ez még nem merítette a kérdésére a választ.
Ahogy feláll, még mindig nem szólal, ám nem követi tekintetével az alakot, maga elé, az asztalra függeszti tekintetét, s csupán hallásával pásztázza fel a másik mozdulatai. Mezmerikus, meg kell hagynia.
A sietésre vagy siettetésre tett megjegyzésre sem reagál, továbbra is ugyanazt a helyet nézi, ahová az előbb tekintett s belül ízlelget minden egyes szót, minden egyes hangrezdülést. A provokáció egyértelmű ízét, amely olyan könnyedén került terítésre, mint puha toll a fedőtollak alatt.
Mégis árulkodónak tartja mozdulatát, mellyel az ablaktól felé fordul, a kérdése után. Győzelmi ízt kíván érzékelni, vagy a bizonytalanságát árulta el mindezzel? Marcus mozdulatlansága egyáltalán nem árulja el, mely mellett is döntött. Egyszerűen csak élvezi a beszélgetést, erre koncentrál és egyelőre hallgat.
Még akkor sem szóla meg, hogy visszaaült ugyanabba a pózba, mielőtt felállt volna. Kivár. Élvezi a színjátékot, amit lát, ritkán van már manapság ebben része.
És nem, esze ágában sincs lerántani a leplet minderről, egyszerű rámutatással. Kíváncsi, meddig megy el vendége mindebben.
- Jude Rendill – szólal meg végre, vagy végül? - Közvetlen hozzátartozója? - Fűzi tovább kérdését.
- Az idő olyan, mint maga a víz. Formába önthetjük, alakíthatjuk, felhasználhatjuk, de megfogni, s legfőképpen megérteni, halandó elménkkel, képtelenek vagyunk. S a végén marad az idő, az ami: idő. Ezek alapján miből feltételezi, hogy bármit is siettetnék? S azért, mert untat? Akkor szokás ezt megkérdezni, ha valamely hitünk szerint nem vagyunk megfelelőek a másik számára. Ön így gondolja, Mademoiselle? - kifejezetten finom a kérdés, hiszen kihagyva hogy önmagáról gondolkodik-e így, egyáltalán nem sértés és ha magára veszi, úgy kibújik az úrihölgy maszkja mögül.
Figyeli a finom mozdulatokat. Precízen, pontosan kimért. Ám saját tekintetét nem veszi ki a vendége tekintetéből, s mégsem farkasszemezik. Mindössze kellemes, társalgó s érdeklődő szemkontaktus, semmi több.
- Nem csak az én tanítványom, számos más tanár is pártfogolja brilliáns elméjét – nem tesz megjegyzést a külsejével kapcsolatban. Sosem foglalkozott a megjelenéssel. Az elme ragyogása, a lélek őszintesége érdekli.
- Tehát elmondta – bólint, figyelmen kívül hagyva a kacérkodó, provokatív és kihívó megjegyzéseket. - És tudja is, mi is az, egészen pontosan? - Mert kérdése egészen másra vonatkozik, mint amire vendége céloz, mint foglalkozás. Feláll, begombolja öltönyét.
- Kövessen, kérem – nyitja ki az ajtót és csak akkor mozdul, ha vendége átlépte a küszöböt. Az alagsor felé tartanak, mely csak egy emelettel lejjebb vannak, addig semmit sem szól.



• szavak • zene • üzenet, jegyzet •



It was not the thorn bending to the honeysuckles,
but the honeysuckles embracing the thorn.
Vissza az elejére Go down
avatar
Vendég



                         @Vendég  
íródott • Hétf. Ápr. 12, 2021 9:55 pm
 

Marcus & Selket


A látszatra mindig adni kell, elvégre a belső nem adható el megfelelő csomagolás nélkül. Ugyanez a helyzet az udvariassággal, vagy éppen a kellemes szövegkörnyezetbe csomagolt puhatolózással. Minél szélesebb a mosoly, minél könnyedebb a hangsúly, minél mélyebb egy bók, elidőzőbb egy pillantás, annál alantasabb szándékok húzódnak meg a háttérben. Az udvariasság mértéke meghatároz egyfajta viszonyt azzal szemben, akivel alkalmazzuk. Nem gondoltam, hogy egy alapvetően műveltnek tűnő, és külsejében, valamint alapvető kisugárzásában is roppant vonzónak tűnő férfit, mint Mr Emerson olyan könnyű lenne megvezetni holmi külsőséggel. Ettől függetlenül a kézzel írott levéllel ez is volt a szándékom. A kivárásra alapoztam legtöbbször, vagy éppen a megfelelően visszatartott, és adott időben bedobott információkkal szerettem zsonglőrködni. Egyértelműen nem hoztam a tudomására a jövetelem célját, ahogy azt sem, hogy mennyire szándékozom rabolni a drága idejét. Ez a része leginkább tőle függött és attól, hogy mennyire partner a kellemesen könnyed társalgásban, vagy éppen mennyire hajlandó részt venni velem ebben a látszólag is nevetséges, de mégis szükséges színjátékban, amelyet ismerkedésnek hívnak.
Egyértelmű, hogy nem jöttem volna el hozzá, ha előtte nem tudakolok meg néhány dolgot róla, legalábbis annyit, amennyi ahhoz szükséges, hogy tudjam mik a határaim vele szemben. Szerettem azokat feszegetni, de nem szerettem feltétlenül és mindenáron az első alkalommal átlépni. A nyílt színi letámadás nem az én asztalom volt. Én alantasabb és alattomosabb voltam ennél. Az én feladatom, hogy az adott személy kíváncsiságát és érdeklődését fenn tartsam kellemesen elbeszélgessek, adott esetben még talán némiképpen a szavakkal konfrontálódjak is, de ettől tovább nem volt szokásom menni. Már csak azért sem, mert a testbeszéd, vagy éppen a szavak, esetleg a mondatok között elejtett, jelentéktelennek tűnő dolgok a későbbiekben még fontos támadási felületet jelentettek az illetővel szemben. Már ha hagyta. Ha nem, akkor más eszközökhöz kellett folyamodni.
- Meg kell jegyeznie, mert szükséges, vagy valóban így is gondolja?- játszom a szavakkal, a megfogalmazásával egy apró, érzékeny de mégis sokat sejtető huncut macskavigyorral, majd enyhén megemelve jobb kezem csuklóból könnyedén megforgatom, mintegy jelezve, hogy csupán egy egyszerű tréfa részemről. Ettől függetlenül nem szándékozom azonnal és mindenféle játékot mellőzve belekezdeni jövetelem céljába. Egyrészt szeretném ha beszélne. Szeretném hallani a hétköznapi hangját megbújva az udvarias maszk mögött. Szeretném hallani milyen amikor türelmetlenül várja a valódi okot, és sietve seperné odébb az ostobaságnak vélt fecsegést. Valóban az, mégis úgy érzem szükségszerű. Ő azonban úgy tűnik másképp gondolja. Meglepetten biccen aprót enyhén oldalra a fejem a kérdését hallva és egy alig hallható, mégis odaillőnek vélt hümmögés kíséretében megtámasztom a karom a karfán, ujjaim rejtekébe rejtem rúzsozott ajkaim rózsáit, és oldalra fordulok, mintha éppen a falon függő kép, vagy az ablak lenne a legérdekesebb ebben a szobában. Hosszú perceknek tűnhet ez a mozdulatlan hallgatásom, melyet szavakkal nem török meg. A várakozás és a várakoztatás, a válaszadás elodázása sokkal inkább a lélekre igyekszik hatni.És azt üzenem vele, hogy talán ha hajlandó lett volna az apró kis játékomba belemenni, akkor most nem ebben a csendben üldögélnénk, és nem vonnám el róla a tekintetem, mintegy kizárva őt, hanem kellemesen elfecseghetnénk olyan dolgokról, amelyeknek a jövetelem céljához semmi köze. Ellenben miért is ne tehettük volna meg? Hagyd magad, hamarabb szabadulsz! Ő nem hagyta magát.
- Jude Rendill. - ejtem ki végül óvatosan a nevet, a rekedtsége a hangomnak sokkal inkább a korábbi néma percek szülötte semmint valamiféle izgatottság. Csak az íriszeim mozdulnak vissza annyira irányába, hogy a vonásain állapodjanak meg, de a testtartásom továbbra is kizárja őt.
- Ő a maximális indok és az egyetlen.- szólalok fel ismét, próbálva az arcán valamiféle reakciót találni, valamit, ami elárulja számomra, hogy miképpen is viszonyul az én csodás androgünömhöz, akinek eltűnése, és az üzletből való kiesése meglehetősen érzékenyen érintett. Ennek az oka pedig itt ül velem szemben, és türelmetlenül várja, hogy legyünk túl a találkozón. Vagy csak én érzem így.
Egy mély sóhajt követően állok fel és sétálok el az iroda azon részéhez ahol az ablak áll. A külváros lassan nyugovóra tér, az éjszaka pedig belopakodik a küszöb alatt mint titkos szerető ölelkezik össze az álmokkal és a vágyakkal. A Floress ilyenkor lüktet és pezseg. De most valaki hiányzik onnan. Finoman érintem meg a függönyt, majd visszafordulok vendéglátóm felé, hosszú percek óta először éreztetve vele, hogy a jelenléte ismét a figyelmem középpontjába került.
- Ki siet, nem feltétlenül halad, és aki halad, az nem feltétlenül jut messzire. Az idő a ludas, az idő, amelyet hajszolunk, és néha megmarkolunk.- nem könyvből idézek. Meena szavai elevenen zendülnek vissza bennem, mintha csak tegnap hallottam volna. Mielőtt magamra hagyott. Bár azt hiszem soha nem voltam az övé. Senkié.
- Maga hogy áll az idővel, Mr Emerson? Maga halad vagy siet? Úgy tűnik, hogy valószínű inkább halad, de most, hogy én is benne vagyok, leginkább siettetné. Untatja önt a jelenlétem?- csöppnyi provokáció, mely nyilvánvalóan csupán arra megy ki, hogy tiltakozást generáljon. Elvégre egy ilyen kérdésre úriember nem fog beleegyező választ adni. Ha mégis, úgy levedli az úriember álságos maszkját. Lássuk Mr Emerson melyiket viseli. Mosolyogva fordulok meg, ujjaim lefejtve a függönyről könnyedén kezdek sétába. Mögötte, aztán vissza vele szemben. A falat simítom végig, vagy éppen az ajtót, mely mellett elhaladok, végül helyet foglalok ott ahonnan felálltam, ugyanabban a pózban, ám úgy tűnik valamennyire mégis megkönnyebbülten.
- Tehát Jude Rendill, a maga tanítványa.Mondhatja, hogy számtalan tanítványa van, és nem emlékezhet mindegyikre, de mindketten tudjuk, hogy Jude nem csupán egy a sok közül, hanem a sok között az egyetlen aki nem csak elméjével, hanem a külsejével is felhívja magára a figyelmet. Ön pedig pontosan tisztában van vele, hogy mivel foglalkozik.- nem múlt időt használok. Szándékosan. Elvégre eszemben sincs kijelenteni, hogy elengedtem a fiút, még kevésbé azt, hogy hajlandó vagyok szemet húnyni azon tény felett, hogy erre az egész ostobaságra ő beszélte rá. Finoman előre dőltem és a térdkalácsomon összefűztem az ujjaimat, érdeklődően nagy szemekkel néztem végig alaposan a férfin, majd egy provokatívnak tetsző, bár nyilvánvalóan inkább csak ostoba blöffnek szánt kérdést vetettem elé.
- Netán ön tartana rá kizárólagos igényt az elkövetkezendő időkre? Nem hinném, hogy bárki önre vetné a követ. Elvégre nem egy professzor és egyéb magasra rangú egyetemi személy fordult már meg Jude lakosztályában.- szűkülnek össze a szemeim, és az első ütőkártyámat ki is játszom vele szemben. De lehet elsőre ez is elég lesz. Nem szabad minden lapot felfedni, és én nem is terveztem első találkozás gyanánt.
- És elhiheti nekem, Mr Emerson.. - a nevét a szavaimnak tökéletes kontrasztjaként lágyan, szinte búgva és kacérkodva ejtem ki.
- Ők nem fizikát tanítanak neki ott. Maga mit szeretne?- teszem fel a kérdést, ami sokrétű és sokféleképpen megválaszolható. Értelmezhető, átértelmezhető, félreértelmezhető. Rajta áll, hogy miképpen viszonyul hozzá. Ha egyáltalán viszonyul bárhogy is.
Élvetegen dőltem hátra és finoman, szinte csak a játék egyik elemeként megnyaltam az alsó ajkam.
Vissza az elejére Go down
Marcus J. Emerson

Hozzászólásaim száma :
12
Chatkép :
Initials 44241_tom-hiddleston-free-download
Szerepkör :
washingtoni lakos
Pártállás :
  • Semleges

play by :
Tom Hiddleston
Fő képességem :
Timeline flip
Initials Original


Tartózkodási hely :
Washington
Korom :
142
Foglalkozásom :
Kvantumfizikus - egyetemi oktató



                         @Marcus J. Emerson  
íródott • Csüt. Ápr. 08, 2021 11:23 pm
 


Selket & Marcus

Vannak, akik azért mennek oktatónak, mert szeretik támogatni, inspirálni a következő generációt. Ez utóbbi napjainkban eléggé érdekes kérdés, lévén hogy egyre több, idős és nagyon idős korosztályt lát az előadótermekben. És őt magát nem is ez izgatja. Önzőnek tartja magát ebben, szereti a friss észjárást, az újonnan világra nyíló szemeket és velük együtt a tudatot. Az a hév már kiveszett azon a napon belőle, hogy az idő fonala önkényesen rántotta be magával, megmutatva, hová is fog mindaz vezetni, ha így folytatja. Így az a naiv ábránd, hogy egyszer megváltja a világot a találményaival és a felfedezéseivel, ott holt hamvaiba, az önérzetével együtt, amit még magával hordozott akkor.
Mindenki maga dönt a dolgait illetően, s úgy tekint magára, hogy jelenlétével mindössze egy kellék, egy szereplő mások létében, életében. Ha kell, érte nyúlnak, ha vakok, akkor halad tovább mindenki a saját, külön útján. Már nem rágódik és nem erősködik.
S ennek eredményeként mégsem vonta fel szemöldökét kérdőn, mikoron a levelet olvasta. Ez nem az ő harca, hanem a levél írójáé és a diáké. A míves írás kelti fel az érdeklődését, s a szép kézírás rajongójaként, találkozni kíván a szerzővel.
Kedveli a kellemes megjelenést, az összhangot abban, akivel éppen beszél. Felméri a jeleket és ugyanazt jelzi vissza, mint amit mindig szokott: brit úriember, aki előzékeny a szebbik nemmel. Gáláns. És itt meg is vonódik a határ, onnan tovább csak az úriember marad, mint a Mőbiusz-szalag.
- Számomra a megtiszteltetés – bókol vissza. Formaság, megszokottság, nélküle még mezítelennek is érezhetné magát.
- Örömömre szolgál, hogy kedvére való. Kérem – olajozott mozdulatok, otthonában komornyik segítené le kabátját, ám ez itt a huszonegyedik század, mely nélkülöz minden olyan illemet, véleménye szerint, mellyel mindent csak előrébb lehet vinni, s könnyebbé tenni a társas érintkezést.
Helyet foglalása után kényelmesen visszaül a székébe, s míg egyik karja a karfán pihen, a másikkal arrébb helyezi a laptopot, így fejezvi ki szavak nélkül, a vendégére akarja szentelni minden figyelmét.
Figyelmesen hallgatja a játékot, amibe belekezd. S mondhatni, egészen érdekesnek találja. Figyelmes mosollyal hallgatja végig szavait.
- Meg kell jegyeznem, csodálatosan fest – bókol felé, s ezzel voltaképpen a megszokott formáját hozza, ha úgy véli, egy beszélgetésben a téma arról szól, hogy tisztában van azzal, elkészítette a házifeladatát a másik fél és mindössze olyan köröket rónak, amelyek feleslegesek, mint tavaszi vetésre a hó.
- Mi is volna a maximális indok, amiért felkeresett, Mademoiselle?
Finom, udvarias jelzés, figyelemmel követte a szavait, ámde azzal tudnak foglalkozni, amivel előre is haladnak, s nem körbe-körbe. Rajong az udvarias körökért, mely számára kimerül az időjárásban, a napi hírek futólagos említésében, s egy röpke értekezés az illető hogylétével kapcsolatban. Utóbbit valamiért úgy véli, teljesen felesleges érinteni, a napi hírek már a holnapé, s az meg a jövő, amiről bár tudna értekezni, szokásához híven, mélyen hallgat. Az időjárás kérdésén pedig már régen túlhaladt a beszélgetésük.

• szavak • zene • üzenet, jegyzet •

Vissza az elejére Go down
avatar
Vendég



                         @Vendég  
íródott • Szer. Ápr. 07, 2021 9:15 pm
 

Marcus & Selket


“Hey Jude, don’t make it bad.
Take a sad song and make it better.”


A klasszikus dal szerint csupán elég ennyi is az üdvözüléshez. Mennyire jó lenne. Hogy miről is jutott ez eszembe? A Floress egyik legszebb majdhogynem legkülönlegesebb alkalmazottjáról, akit az utóbbi időben keveset láttam. Pedig a fix vendégek igencsak kíváncsiak voltak már rá, én pedig gyűlölök, mondhatni kifejezetten ingerülten mondok nemet olyan kérésnek, amely nem csupán pénzt, de kapcsolatokat is hoz számomra. Jude pedig határozottan olyan volt, akiért a legmagasabb pozícióban lévők két kézzel kaptak.
Megkapóan finom vonások, mintha egy szobrászművész egy elborult, kissé drogbűzös éjjelen egy lágy vésővel faragta volna meg a vonásait, szinte légiesnek és nőiesnek hatottak. Szabályos, tojásdad arca körül aranyvörös tincsek kunkorodtak, lehetetlenül sok csigában, melyek egészen a válláig értek. Úgy omlott alá, mint egy sóhajtásnyi tűzforró lávafolyam.

“And anytime you feel the pain, hey Jude, refrain,
Don't carry the world upon your shoulders.”


Keskeny csípője, csodásan kecses lábai miatt sokan elsőre nőnek hitték volna, pedig a hangja, az a mélyen búgó bariton, amely az éjjeli óceánok kagylóban felejtett visszhangjára emlékeztetett tökéletesen kontrasztban volt mindezzel. Egyszerre volt káprázatos tónusban megszólaló férfi, és egyszerre a fényben elbújó, lágy nő.Androgün.
Bizonytalanul érkezett egykor hozzám, szinte a véletlen sodorta az utamba, mint ahogyan az alkalmazottaim többsége is elsősorban menedéket várt tőlem, én pedig szívesen és minden további nélkül megadtam nekik, mindaddig amíg hajlandóak voltak a maguk módján ellenszolgáltatni. Igaz, azt soha nem mondtam el nekik, hogy ez az ellenszolgáltatás biankó időre szól. A biankó pedig egyenlő, vagy több mint a végtelen.Nem voltam hajlandó megválni azoktól akik a legnagyobb kincset jelentették számomra. Nem feltétlenül a személyükhöz ragaszkodtam, az soha nem érdekelt úgy igazán, sokkal inkább ahhoz, amihez általuk jutottam. Ezért és csak ezért voltak értékesek, de ezért nagyon.
Ritkán jártam el személyesen valakinek az ügyében. Tőlem meg lehetett szökni, el lehetett menekülni, megpróbálhatta bárki feladni a korábbi életvitelét. Meglophatott és a pénzével igyekezhetett új életet kezdeni, de akár a föld alá is menekülhetett volna, ott is utána nyúlok. De soha nem konfrontálódom valaki miatt, csak ha az feltétlenül és minden további nélkül szükséges. Egy kezemen meg tudtam volna számolni, hogy kik azok akiket soha, semmiféle körülmények között nem engednék el, és ha szükséges, akkor az összes eszközt bevetem, hogy visszaszerezzem őket. Bármeddig hajlandó vagyok elmenni. A bármeddig pedig esetemben tulajdonképpen az az állapot amikor mindent és mindenkit feláldozok. Gyűlölök veszíteni, ezt a személyiségem egyszerűen nem engedi a számomra.
Jude úgy két hónapja nem jelentkezett. Telefonon nem lehetett elérni, és a keresésére küldött Floress szervitorok sem jártak sikerrel. Mintha mindig és pontosan előre tudta volna mikor kell szinte levegővé válnia. Tudta, hogy keresni fogom, azt is tudta, hogy magyarázattal kell szolgálnia, ahogy azt is, hogy bármi legyen is a magyarázata, meg fogom hallgatni, de mit sem fogok vele törődni. Jude kell nekem. Az egy kezemen számoltak között van. Méghozzá a harmadik ujjam környékén.
Végül úgy egy hete jutottam a nyomára, és meglepődve nem kis indulattal vettem tudomásul, hogy mint annyian korábban, ő is új életet akar kezdeni. Az adottságait, amely a külsőségek tekintetében majdhogynem páratlan és felülmúlhatatlan holmi diplomára akarja cserélni. Teszi mindezt azért, mert találkozott valakivel, aki mindezzel telebeszélte a fejét. Mit is gondoltam? A harag először is nehezen csillapodott bennem.Napestig fogyasztottam a Floress önként jelentkező vérkútjait, szinte kifulladásig fürödve bennük, ameddig már nem éreztem mást, csak a fémes ízt a számban, a bőröm alá kúszó fáradt sóhajokat, és a könyörgő nyöszörgést a sötét sarokból, hogy eresszem el….valakit, aki olyan volt mint Jude. De nem ő volt.
Három nap után eresztett valamennyire ez a gyilkos indulat, ekkor értem el arra a pontra, amikor már tisztulni látszott bennem minden, és vedlettem vissza az udvarias, majdhogynem kifinomultan könnyed nagyasszony álarcát, és döntöttem úgy, hogy a saját kezembe veszem az ügyet.Nem volt nehéz kideríteni, hogy ki áll az egész mögött. Ahogyan azt sem, hogy hol találhatom meg. Látnom kellett, meg kellett ismernem, hogy ki az aki a hosszú idő óta érlelt tökéletességembe így bele volt képes rondítani.
Nem vagyok híve a telefonoknak, még kevésbé az elektronikus üzeneteknek. Vessen meg bárki, de én még hiszek a kézzel írott szó különleges vonzerejében, a parfümmel hintett papírban, amely valahogy közelebb viszi azt aki üzen. Ad valamiféle alapot egy személyes találkozásra.

“ Monsieur Emerson,

Kérem engedje meg, hogy bemutatkozzam: Selket Sheay vagyok. A Floress Luxury and Sensual House tulajdonosa és vezetője.
Bátorkodom levelemmel felkeresni önt, és amennyiben hajlandó fogadni, úgy egy személyes audenciát eszközölnék önnél lehetőség szerint esti időpontban. Kérem adja meg mikor és hol érne rá velem egy találkozóra. Az egyik tanitványáról kívánok önnel beszélni, amely úgy hiszem mindkettőnk számára fontos lehet.

Köszönettel”


Nem kívántam többet levélben elárulni, egyelőre csupán az érdeklődésének felkeltése volt a célom,és persze az, hogy elérjem, hajlandó legyen velem beszélni. Pár napon belül, postafordultával érkezett a válasza, amelyben este nyolc órai időpontban vár az egyetemi dolgozószobájában.Nekem megfelelt. Tulajdonképpen bárhol megfelelt volna, ahol szemtől szembe állhatok vele.
Grandus volt a sofőröm, akinek a vére egyszerre volt mámorítóan részegítő és egyszerre valami nyugtató. Nem csupán mint sofőr vettem őt ma igénybe, hanem szükségem volt a vérének csillapító hatására is. Ő pedig önként, feszes mosollyal adta meg magát nekem egy röpke negyed órára a Bentley-ben indulás előtt.
Éppen ez lehetett az oka, hogy egyrészt pontosan, és meglehetősen rezignált, könnyed nyugalommal érkeztem meg a mai találkozóra. Szürke kabátot viseltem, egy fehér hermelinnel. Hozzá hasonlóan szürke, apró tüll fátyollal ellátott kalappal. Erős, kontúros sminket viseltem, meg az arcomon egy meglehetősen udvarias és könnyed flörtöket idéző mosolyt, amikor beléptem nyolc előtt egy perccel az irodába, ahova meghívtak.
- Monsieur Emerson. Örömömre szolgál, hogy megismerhetem.- nyújtottam kezet, egyértelműen kézcsókra. Megszoktam és elvártam, és ez a berögződés most sem változott. Fehér selyemkesztyűbe bújtatott kezem nyújtottam felé, majd amikor visszahúztam akkor kezdtem levenni őket a kezeimről szépen lassan, komótosan. Megszokásból pillantottam körbe, amikor szabadkozva elnézést kért.
- Kellemes és nyugtató. Köszönöm.- hangozzon elsőre különösen, de ez az igazság. Grandus vére szinte borzongva telítette el bennem az ellazító forróságot. Követem a tekintetét, amikor hellyel kínál, de előtte hagyom, hogy lesegítse rólam a kabátot. Alatta egy halványrózsaszín, viszonylag, és magamhoz mérten is konzervatív szabású ruhát viseltem. Megvárom amíg ő is helyet foglal, és az első megjegyzésére csak megvonom a vállam, picit oldalra billentem a fejem és elmosolyodom.
- Nos, ez volt a célom. Egyrészt a kézzel írott levéllel, másrészt azzal, hogy talán egy minimális indokot szolgáltatok arról miért is keresem magát, Monsieur.- kényelembe helyeztem magam a fotelben, hátradőltem, majd diszkréten de azért mégis kényelmesen helyeztem át a jobb lábam a bal térdem felett és a két kezem a fotel karfájára tettem pihentetően.
- Mielőtt bármibe is belekezdenék, örülnék ha megismerhetném magát. Ha nem bánja. A nevével és azzal már tisztában vagyok, hogy hol is tölti az idejének a nagy részét.- csak a szemem sarkából néztem futólag ismét körbe, inkább csak jelzés értékkel az irodában, majd finoman megnyaltam az alsó ajkam.
- Gondolom nem járok messze az igazságtól, ha úgy vélem, hogy egy munkája iránt meglehetősen elhivatott személlyel van dolgom önt illetően. Mit is tanít pontosan?- bár tudtam, nyilvánvalóan tisztában voltam vele, noha azzal, hogy ez mit is takar pontosan, azzal nem. Talán ha mesél róla, megértem, hogy miért lett ez a férfi olyan fontos Jude számára.
Vissza az elejére Go down
Marcus J. Emerson

Hozzászólásaim száma :
12
Chatkép :
Initials 44241_tom-hiddleston-free-download
Szerepkör :
washingtoni lakos
Pártállás :
  • Semleges

play by :
Tom Hiddleston
Fő képességem :
Timeline flip
Initials Original


Tartózkodási hely :
Washington
Korom :
142
Foglalkozásom :
Kvantumfizikus - egyetemi oktató



                         @Marcus J. Emerson  
íródott • Kedd Ápr. 06, 2021 9:11 pm
 


Selket & Marcus

Megszokott mozdulatokkal veszi le a sálat a nyakából és akasztja a kabátot tartó vállfára. Nem volt egy hosszú nap, a diákok viszont szokatlanul kreatívnak tűntek, a szó minden értelmében. Szigorú oktatónak ismerik, ám a kreativitást mindennél fontosabbnak tartja, így félig mederben sodorva, félig azon kívül vezette a társaságot a kutatásban. Néha kimerítő tud lenni, s némileg most is az, elégedetten fáradt.
A szokáshoz a levelek átnézése is hozzátartozik, a konyhában lévő székre ülve, míg a víz felforr, átválogatja. A borítékok közül egy érdekes kerül a szeme elé, le is teszi a többit, arrébb, hogy majd később folytatja a nézegetést. Az a boríték felkeltette az érdeklődését.
A teának figyelmet szentel, addig a boríték is kimegy a fejéből, s csak akkor kerül figyelmébe újfent, ha már helyet foglalt a csészével az asztalnál.
A levél érdekesebb tartalommal bír, így teázgatás után a leveleket hamarabb átválogatja, s külön szerezményével a dolgozó szobájába vonul.
Másnap személyesen adja fel kézzel írott levelét. Kedveli a régi típusú íróeszközöket, most viszont csak egy régebb típusú töltőtollal írott levél kerekedik ki a toll hegye mögül.


“Mademoiselle Sheay,

Köszönettel fogadtam levelét, megtisztel írásával.
Érdekesnek találtam szavait, s visszautasítani egy hölgy kérését, nem csak illetlen, ámde vétek is.

Állok rendelkezésére az alábbi időpontban:”



Gondolkodás nélkül adja meg a kellő időpontot és helyszínt, időt és lehetőséget adva, amennyiben egyik eshetőség sem megfelelő, úgy tudjon módosítani az általa címzett.


Ennek megfelelően a laptopba merülten dolgozik, miután a gyakorlatot végző hallgatók már távoztak. A munkáikat ellenőrzi, a mai estén bőségesen ráér, Victoria és Juliet közös programot szerveztek, így számára mindegy, otthon, vagy az egyetemen tölti.
- Fáradjon beljebb – fel sem pillant a monitorról, csak abban a pillanatban, hogy az ajtó kinyílik. Ahogy feláll, lehajtja a laptop tetejét, s látogatója elé siet.
- Üdvözlöm. Marcus Emerson – várja az üdvözlés formáját és annak megfelelően fog kezet, vagy csókolja azt, a nélkül, hogy hozzáérne.
- Remélem, kellemes volt az útja idefelé. Elnézését kérem, hogy itt tudom fogadni – formaság, megszokottként csusszan ki ajkai közül, hamisitatlanul önmagát és nevelését adva, mely még ma sem kopott ki belőle. - Kérem – mutat egy kényelmes ülőalkalmatosságra, melyet kifejezetten hosszasabb beszélgetésre tervezve hozatott a tanári szobájába, melyben egyedül dolgozik. Segít helyt foglalni, s amennyiben kabátjától is megszabadulna, úgy abban is segédkezik, úriemberként.
- Idejöttének mibenléte felkeltette az érdeklődésemet – s nem tesz fel még kérdést, megvárván, miként reagál erre alkalmi vendége.



• szavak • zene • üzenet, jegyzet •

Vissza az elejére Go down



                         @Ajánlott tartalom  
íródott •
 
Vissza az elejére Go down
 
Initials
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
I N G O D W E T R U S T ❞ :: Archivált játékok-
Ugrás: