Marcus & Selket

A látszatra mindig adni kell, elvégre a belső nem adható el megfelelő csomagolás nélkül. Ugyanez a helyzet az udvariassággal, vagy éppen a kellemes szövegkörnyezetbe csomagolt puhatolózással. Minél szélesebb a mosoly, minél könnyedebb a hangsúly, minél mélyebb egy bók, elidőzőbb egy pillantás, annál alantasabb szándékok húzódnak meg a háttérben. Az udvariasság mértéke meghatároz egyfajta viszonyt azzal szemben, akivel alkalmazzuk. Nem gondoltam, hogy egy alapvetően műveltnek tűnő, és külsejében, valamint alapvető kisugárzásában is roppant vonzónak tűnő férfit, mint Mr Emerson olyan könnyű lenne megvezetni holmi külsőséggel. Ettől függetlenül a kézzel írott levéllel ez is volt a szándékom. A kivárásra alapoztam legtöbbször, vagy éppen a megfelelően visszatartott, és adott időben bedobott információkkal szerettem zsonglőrködni. Egyértelműen nem hoztam a tudomására a jövetelem célját, ahogy azt sem, hogy mennyire szándékozom rabolni a drága idejét. Ez a része leginkább tőle függött és attól, hogy mennyire partner a kellemesen könnyed társalgásban, vagy éppen mennyire hajlandó részt venni velem ebben a látszólag is nevetséges, de mégis szükséges színjátékban, amelyet ismerkedésnek hívnak.
Egyértelmű, hogy nem jöttem volna el hozzá, ha előtte nem tudakolok meg néhány dolgot róla, legalábbis annyit, amennyi ahhoz szükséges, hogy tudjam mik a határaim vele szemben. Szerettem azokat feszegetni, de nem szerettem feltétlenül és mindenáron az első alkalommal átlépni. A nyílt színi letámadás nem az én asztalom volt. Én alantasabb és alattomosabb voltam ennél. Az én feladatom, hogy az adott személy kíváncsiságát és érdeklődését fenn tartsam kellemesen elbeszélgessek, adott esetben még talán némiképpen a szavakkal konfrontálódjak is, de ettől tovább nem volt szokásom menni. Már csak azért sem, mert a testbeszéd, vagy éppen a szavak, esetleg a mondatok között elejtett, jelentéktelennek tűnő dolgok a későbbiekben még fontos támadási felületet jelentettek az illetővel szemben. Már ha hagyta. Ha nem, akkor más eszközökhöz kellett folyamodni.
- Meg kell jegyeznie, mert szükséges, vagy valóban így is gondolja?- játszom a szavakkal, a megfogalmazásával egy apró, érzékeny de mégis sokat sejtető huncut macskavigyorral, majd enyhén megemelve jobb kezem csuklóból könnyedén megforgatom, mintegy jelezve, hogy csupán egy egyszerű tréfa részemről. Ettől függetlenül nem szándékozom azonnal és mindenféle játékot mellőzve belekezdeni jövetelem céljába. Egyrészt szeretném ha beszélne. Szeretném hallani a hétköznapi hangját megbújva az udvarias maszk mögött. Szeretném hallani milyen amikor türelmetlenül várja a valódi okot, és sietve seperné odébb az ostobaságnak vélt fecsegést. Valóban az, mégis úgy érzem szükségszerű. Ő azonban úgy tűnik másképp gondolja. Meglepetten biccen aprót enyhén oldalra a fejem a kérdését hallva és egy alig hallható, mégis odaillőnek vélt hümmögés kíséretében megtámasztom a karom a karfán, ujjaim rejtekébe rejtem rúzsozott ajkaim rózsáit, és oldalra fordulok, mintha éppen a falon függő kép, vagy az ablak lenne a legérdekesebb ebben a szobában. Hosszú perceknek tűnhet ez a mozdulatlan hallgatásom, melyet szavakkal nem török meg. A várakozás és a várakoztatás, a válaszadás elodázása sokkal inkább a lélekre igyekszik hatni.És azt üzenem vele, hogy talán ha hajlandó lett volna az apró kis játékomba belemenni, akkor most nem ebben a csendben üldögélnénk, és nem vonnám el róla a tekintetem, mintegy kizárva őt, hanem kellemesen elfecseghetnénk olyan dolgokról, amelyeknek a jövetelem céljához semmi köze. Ellenben miért is ne tehettük volna meg? Hagyd magad, hamarabb szabadulsz! Ő nem hagyta magát.
- Jude Rendill. - ejtem ki végül óvatosan a nevet, a rekedtsége a hangomnak sokkal inkább a korábbi néma percek szülötte semmint valamiféle izgatottság. Csak az íriszeim mozdulnak vissza annyira irányába, hogy a vonásain állapodjanak meg, de a testtartásom továbbra is kizárja őt.
- Ő a maximális indok és az egyetlen.- szólalok fel ismét, próbálva az arcán valamiféle reakciót találni, valamit, ami elárulja számomra, hogy miképpen is viszonyul az én csodás androgünömhöz, akinek eltűnése, és az üzletből való kiesése meglehetősen érzékenyen érintett. Ennek az oka pedig itt ül velem szemben, és türelmetlenül várja, hogy legyünk túl a találkozón. Vagy csak én érzem így.
Egy mély sóhajt követően állok fel és sétálok el az iroda azon részéhez ahol az ablak áll. A külváros lassan nyugovóra tér, az éjszaka pedig belopakodik a küszöb alatt mint titkos szerető ölelkezik össze az álmokkal és a vágyakkal. A Floress ilyenkor lüktet és pezseg. De most valaki hiányzik onnan. Finoman érintem meg a függönyt, majd visszafordulok vendéglátóm felé, hosszú percek óta először éreztetve vele, hogy a jelenléte ismét a figyelmem középpontjába került.
- Ki siet, nem feltétlenül halad, és aki halad, az nem feltétlenül jut messzire. Az idő a ludas, az idő, amelyet hajszolunk, és néha megmarkolunk.- nem könyvből idézek. Meena szavai elevenen zendülnek vissza bennem, mintha csak tegnap hallottam volna. Mielőtt magamra hagyott. Bár azt hiszem soha nem voltam az övé. Senkié.
- Maga hogy áll az idővel, Mr Emerson? Maga halad vagy siet? Úgy tűnik, hogy valószínű inkább halad, de most, hogy én is benne vagyok, leginkább siettetné. Untatja önt a jelenlétem?- csöppnyi provokáció, mely nyilvánvalóan csupán arra megy ki, hogy tiltakozást generáljon. Elvégre egy ilyen kérdésre úriember nem fog beleegyező választ adni. Ha mégis, úgy levedli az úriember álságos maszkját. Lássuk Mr Emerson melyiket viseli. Mosolyogva fordulok meg, ujjaim lefejtve a függönyről könnyedén kezdek sétába. Mögötte, aztán vissza vele szemben. A falat simítom végig, vagy éppen az ajtót, mely mellett elhaladok, végül helyet foglalok ott ahonnan felálltam, ugyanabban a pózban, ám úgy tűnik valamennyire mégis megkönnyebbülten.
- Tehát Jude Rendill, a maga tanítványa.Mondhatja, hogy számtalan tanítványa van, és nem emlékezhet mindegyikre, de mindketten tudjuk, hogy Jude nem csupán egy a sok közül, hanem a sok között az egyetlen aki nem csak elméjével, hanem a külsejével is felhívja magára a figyelmet. Ön pedig pontosan tisztában van vele, hogy mivel foglalkozik.- nem múlt időt használok. Szándékosan. Elvégre eszemben sincs kijelenteni, hogy elengedtem a fiút, még kevésbé azt, hogy hajlandó vagyok szemet húnyni azon tény felett, hogy erre az egész ostobaságra ő beszélte rá. Finoman előre dőltem és a térdkalácsomon összefűztem az ujjaimat, érdeklődően nagy szemekkel néztem végig alaposan a férfin, majd egy provokatívnak tetsző, bár nyilvánvalóan inkább csak ostoba blöffnek szánt kérdést vetettem elé.
- Netán ön tartana rá kizárólagos igényt az elkövetkezendő időkre? Nem hinném, hogy bárki önre vetné a követ. Elvégre nem egy professzor és egyéb magasra rangú egyetemi személy fordult már meg Jude lakosztályában.- szűkülnek össze a szemeim, és az első ütőkártyámat ki is játszom vele szemben. De lehet elsőre ez is elég lesz. Nem szabad minden lapot felfedni, és én nem is terveztem első találkozás gyanánt.
- És elhiheti nekem, Mr Emerson.. - a nevét a szavaimnak tökéletes kontrasztjaként lágyan, szinte búgva és kacérkodva ejtem ki.
- Ők nem fizikát tanítanak neki ott. Maga mit szeretne?- teszem fel a kérdést, ami sokrétű és sokféleképpen megválaszolható. Értelmezhető, átértelmezhető, félreértelmezhető. Rajta áll, hogy miképpen viszonyul hozzá. Ha egyáltalán viszonyul bárhogy is.
Élvetegen dőltem hátra és finoman, szinte csak a játék egyik elemeként megnyaltam az alsó ajkam.

Marcus & Selket

“Hey Jude, don’t make it bad.
Take a sad song and make it better.”

A klasszikus dal szerint csupán elég ennyi is az üdvözüléshez. Mennyire jó lenne. Hogy miről is jutott ez eszembe? A Floress egyik legszebb majdhogynem legkülönlegesebb alkalmazottjáról, akit az utóbbi időben keveset láttam. Pedig a fix vendégek igencsak kíváncsiak voltak már rá, én pedig gyűlölök, mondhatni kifejezetten ingerülten mondok nemet olyan kérésnek, amely nem csupán pénzt, de kapcsolatokat is hoz számomra. Jude pedig határozottan olyan volt, akiért a legmagasabb pozícióban lévők két kézzel kaptak.
Megkapóan finom vonások, mintha egy szobrászművész egy elborult, kissé drogbűzös éjjelen egy lágy vésővel faragta volna meg a vonásait, szinte légiesnek és nőiesnek hatottak. Szabályos, tojásdad arca körül aranyvörös tincsek kunkorodtak, lehetetlenül sok csigában, melyek egészen a válláig értek. Úgy omlott alá, mint egy sóhajtásnyi tűzforró lávafolyam.

“And anytime you feel the pain, hey Jude, refrain,
Don't carry the world upon your shoulders.”

Keskeny csípője, csodásan kecses lábai miatt sokan elsőre nőnek hitték volna, pedig a hangja, az a mélyen búgó bariton, amely az éjjeli óceánok kagylóban felejtett visszhangjára emlékeztetett tökéletesen kontrasztban volt mindezzel. Egyszerre volt káprázatos tónusban megszólaló férfi, és egyszerre a fényben elbújó, lágy nő.Androgün.
Bizonytalanul érkezett egykor hozzám, szinte a véletlen sodorta az utamba, mint ahogyan az alkalmazottaim többsége is elsősorban menedéket várt tőlem, én pedig szívesen és minden további nélkül megadtam nekik, mindaddig amíg hajlandóak voltak a maguk módján ellenszolgáltatni. Igaz, azt soha nem mondtam el nekik, hogy ez az ellenszolgáltatás biankó időre szól. A biankó pedig egyenlő, vagy több mint a végtelen.Nem voltam hajlandó megválni azoktól akik a legnagyobb kincset jelentették számomra. Nem feltétlenül a személyükhöz ragaszkodtam, az soha nem érdekelt úgy igazán, sokkal inkább ahhoz, amihez általuk jutottam. Ezért és csak ezért voltak értékesek, de ezért nagyon.
Ritkán jártam el személyesen valakinek az ügyében. Tőlem meg lehetett szökni, el lehetett menekülni, megpróbálhatta bárki feladni a korábbi életvitelét. Meglophatott és a pénzével igyekezhetett új életet kezdeni, de akár a föld alá is menekülhetett volna, ott is utána nyúlok. De soha nem konfrontálódom valaki miatt, csak ha az feltétlenül és minden további nélkül szükséges. Egy kezemen meg tudtam volna számolni, hogy kik azok akiket soha, semmiféle körülmények között nem engednék el, és ha szükséges, akkor az összes eszközt bevetem, hogy visszaszerezzem őket. Bármeddig hajlandó vagyok elmenni. A bármeddig pedig esetemben tulajdonképpen az az állapot amikor mindent és mindenkit feláldozok. Gyűlölök veszíteni, ezt a személyiségem egyszerűen nem engedi a számomra.
Jude úgy két hónapja nem jelentkezett. Telefonon nem lehetett elérni, és a keresésére küldött Floress szervitorok sem jártak sikerrel. Mintha mindig és pontosan előre tudta volna mikor kell szinte levegővé válnia. Tudta, hogy keresni fogom, azt is tudta, hogy magyarázattal kell szolgálnia, ahogy azt is, hogy bármi legyen is a magyarázata, meg fogom hallgatni, de mit sem fogok vele törődni. Jude kell nekem. Az egy kezemen számoltak között van. Méghozzá a harmadik ujjam környékén.
Végül úgy egy hete jutottam a nyomára, és meglepődve nem kis indulattal vettem tudomásul, hogy mint annyian korábban, ő is új életet akar kezdeni. Az adottságait, amely a külsőségek tekintetében majdhogynem páratlan és felülmúlhatatlan holmi diplomára akarja cserélni. Teszi mindezt azért, mert találkozott valakivel, aki mindezzel telebeszélte a fejét. Mit is gondoltam? A harag először is nehezen csillapodott bennem.Napestig fogyasztottam a Floress önként jelentkező vérkútjait, szinte kifulladásig fürödve bennük, ameddig már nem éreztem mást, csak a fémes ízt a számban, a bőröm alá kúszó fáradt sóhajokat, és a könyörgő nyöszörgést a sötét sarokból, hogy eresszem el….valakit, aki olyan volt mint Jude. De nem ő volt.
Három nap után eresztett valamennyire ez a gyilkos indulat, ekkor értem el arra a pontra, amikor már tisztulni látszott bennem minden, és vedlettem vissza az udvarias, majdhogynem kifinomultan könnyed nagyasszony álarcát, és döntöttem úgy, hogy a saját kezembe veszem az ügyet.Nem volt nehéz kideríteni, hogy ki áll az egész mögött. Ahogyan azt sem, hogy hol találhatom meg. Látnom kellett, meg kellett ismernem, hogy ki az aki a hosszú idő óta érlelt tökéletességembe így bele volt képes rondítani.
Nem vagyok híve a telefonoknak, még kevésbé az elektronikus üzeneteknek. Vessen meg bárki, de én még hiszek a kézzel írott szó különleges vonzerejében, a parfümmel hintett papírban, amely valahogy közelebb viszi azt aki üzen. Ad valamiféle alapot egy személyes találkozásra.

“ Monsieur Emerson,

Kérem engedje meg, hogy bemutatkozzam: Selket Sheay vagyok. A Floress Luxury and Sensual House tulajdonosa és vezetője.
Bátorkodom levelemmel felkeresni önt, és amennyiben hajlandó fogadni, úgy egy személyes audenciát eszközölnék önnél lehetőség szerint esti időpontban. Kérem adja meg mikor és hol érne rá velem egy találkozóra. Az egyik tanitványáról kívánok önnel beszélni, amely úgy hiszem mindkettőnk számára fontos lehet.

Köszönettel”

Nem kívántam többet levélben elárulni, egyelőre csupán az érdeklődésének felkeltése volt a célom,és persze az, hogy elérjem, hajlandó legyen velem beszélni. Pár napon belül, postafordultával érkezett a válasza, amelyben este nyolc órai időpontban vár az egyetemi dolgozószobájában.Nekem megfelelt. Tulajdonképpen bárhol megfelelt volna, ahol szemtől szembe állhatok vele.
Grandus volt a sofőröm, akinek a vére egyszerre volt mámorítóan részegítő és egyszerre valami nyugtató. Nem csupán mint sofőr vettem őt ma igénybe, hanem szükségem volt a vérének csillapító hatására is. Ő pedig önként, feszes mosollyal adta meg magát nekem egy röpke negyed órára a Bentley-ben indulás előtt.
Éppen ez lehetett az oka, hogy egyrészt pontosan, és meglehetősen rezignált, könnyed nyugalommal érkeztem meg a mai találkozóra. Szürke kabátot viseltem, egy fehér hermelinnel. Hozzá hasonlóan szürke, apró tüll fátyollal ellátott kalappal. Erős, kontúros sminket viseltem, meg az arcomon egy meglehetősen udvarias és könnyed flörtöket idéző mosolyt, amikor beléptem nyolc előtt egy perccel az irodába, ahova meghívtak.
- Monsieur Emerson. Örömömre szolgál, hogy megismerhetem.- nyújtottam kezet, egyértelműen kézcsókra. Megszoktam és elvártam, és ez a berögződés most sem változott. Fehér selyemkesztyűbe bújtatott kezem nyújtottam felé, majd amikor visszahúztam akkor kezdtem levenni őket a kezeimről szépen lassan, komótosan. Megszokásból pillantottam körbe, amikor szabadkozva elnézést kért.
- Kellemes és nyugtató. Köszönöm.- hangozzon elsőre különösen, de ez az igazság. Grandus vére szinte borzongva telítette el bennem az ellazító forróságot. Követem a tekintetét, amikor hellyel kínál, de előtte hagyom, hogy lesegítse rólam a kabátot. Alatta egy halványrózsaszín, viszonylag, és magamhoz mérten is konzervatív szabású ruhát viseltem. Megvárom amíg ő is helyet foglal, és az első megjegyzésére csak megvonom a vállam, picit oldalra billentem a fejem és elmosolyodom.
- Nos, ez volt a célom. Egyrészt a kézzel írott levéllel, másrészt azzal, hogy talán egy minimális indokot szolgáltatok arról miért is keresem magát, Monsieur.- kényelembe helyeztem magam a fotelben, hátradőltem, majd diszkréten de azért mégis kényelmesen helyeztem át a jobb lábam a bal térdem felett és a két kezem a fotel karfájára tettem pihentetően.
- Mielőtt bármibe is belekezdenék, örülnék ha megismerhetném magát. Ha nem bánja. A nevével és azzal már tisztában vagyok, hogy hol is tölti az idejének a nagy részét.- csak a szemem sarkából néztem futólag ismét körbe, inkább csak jelzés értékkel az irodában, majd finoman megnyaltam az alsó ajkam.
- Gondolom nem járok messze az igazságtól, ha úgy vélem, hogy egy munkája iránt meglehetősen elhivatott személlyel van dolgom önt illetően. Mit is tanít pontosan?- bár tudtam, nyilvánvalóan tisztában voltam vele, noha azzal, hogy ez mit is takar pontosan, azzal nem. Talán ha mesél róla, megértem, hogy miért lett ez a férfi olyan fontos Jude számára.