El sem hinnéd, hogy milyen boldoggá tesz, hogy végig hallgatsz és ilyen jót beszélgetünk. És nem is feltétlenül most, hanem majd később, órák múltán a szobámban, amikor tudod, majd úgy leülepszik az egész és mondjuk lefekvéskor visszagondolok a napomra, és akkor majd pillangók fognak költözni a gyomromba. Nem tudom, miért vagy számomra ilyen izgalmas. Hidd el, esküszöm, hogy nem azért, amiért netán másnak lennél, akik ilyen krimikre meg gyilkosságos dokumentumfilmekre vannak ráfüggve. Megbirizgálsz bennem valamit, amit most még nem tudok hová tenni. Persze nem mondom, hogy nem játszik benne szerepet ez a rosszfiús dolog. Mert valljuk be, te vagy az évfolyamon a rosszfiú. Akkor is, ha nem vagy az. Egy lecsúszott, szaros lakókocsi… nem, ezt én inkább még gondolati szinten sem folytatom, hogy miket mondanak rólad. Maradjunk annyiban, hogy lakókocsi LAKÓ. És persze, ez számomra is izgalmas, mert valljuk be, a balesetet leszámítva egyébként elég unalmas az életem. Apa fogorvos, anya meg egy olyan soccer mom féle, aki reggelire palacsintát süt, de sosem ölel meg, és még testvérem sincs, aki a hajamat húzhatná. Legfeljebb a suliban szívatnak, mert dadogok. Nem, az utóbbi hetekben még ezzel is leálltak, mióta azokkal a lányokkal lógok néha.
Szóval érted, nekem ilyen az életem, neked meg olyan. De elszívtuk ketten azt a füves cigit, és hé! Talán még jóban is lehetünk.
De akkor megölelsz, nekem pedig hirtelen nagyra nyílnak a szemeim és rendkívül röviden és elhalóan szusszanok egyet. Pont úgy, mint amikor valakit hátba szúrnak egy konyhakéssel. Nincs nyikkanás, meg hangok, egyszerűen kipréselődik a tüdőből a levegő és ennyi. Ne kérdezd, hogy ezt honnan tudom. Egy gyűrűk urás interjúból Sir Christopher Lee-vel. Utána szinte már esélyem sincs megszólalni – kivételesen nem csak a dadogásom és lassú beszédem miatt – hát még elhívni egy fagyi shakere. – Sz-szia. – Intek utánad esetlenül. Hát, akkor mégsincs ma délutánra programom, úgyhogy hazamegyek.

Really,
how is anybody doing this sober?

Nekem egyébként ez nem tűnik olyan baromi sok időnek, csak szimplán örülök neki, hogy egyáltalán méltónak találsz arra, hogy mesélni kezdj: biztosan nagyon nehéz lehet nekifutni minden egyes mondatnak és én tökre tisztelem benned, hogy nem adod fel - úgy pislogok rád, mintha semmi baj nem lenne azzal ahogyan és amilyen tempóban mondod a mondandódat - néha belekérdezek egy-egy plusz részletbe, néha pedig csak hümmögök meg bólogatok, hogy biztos lehess benne, hogy figyelek és a fonálon vagyok még, nem vesztem el és nem veszett el az érdeklődésem sem és mire a végére érsz én csak még izgatottabbá válok. Ez az egész baromi rendes tőled, más simán elvette volna a jegyet, hogy aztán a kukába dobja, vagy hogy végül kicikizzen vele te pedig arra is vetted a fáradtságot, hogy szerezz magadnak egyet.
Nem azért vagyok csendben, mert mondjuk nem figyeltem vagy idegesített az ahogyan mesélsz, azért maradok egy percig csendben, mert egyszerűen nem tudom, hogy mit mondjak úgyhogy végig sem gondolom az egészet csak átölellek: elég bénán sikerül ez így, hogy egymás mellett ülünk, inkább csak odahúzlak és bénán meglapogatom a válladat - aztán meg tökre el is engedlek, mert rájövök, hogy lehet ez neked tök ciki, meg az iskolában vagyunk és egy csomóan láthatnak minket.
Egy kicsit szédelgek az illatod súlya alatt és emiatt a hirtelen közjáték miatt: nem tudom miért csináltam és nem tudom mit gondolsz róla vagy rólam. - Köszi, hogy vissza adtad a jegyemet. - Állok fel a padról mielőtt valami még kínosabbat csinálnék. - Most mennem kell, de... szóval majd beszélünk. Szia! - És olyan sietősen szedem a lábaimat amennyire csak tudom, hogy aztán sokkal később azon kapjam magam, hogy rólad meg a koncertről képzelgek.

I FEEL LIKE I AM
DEAD BUT BREATHING
summertime sadness

- M-hm. – Mosolyogva bólintok a helyeslő hümmögésemet kísérve, mikor végre elveszed tőlem a jegyet. Tudod, most hogy így megnézlek magamnak, azt kell mondanom, hogy gyakrabban kellene mosolyognod, mert nagyon szép és aranyos a mosolyod. Nyilván tudom, hogy ez nem így megy. Az erőltetett mosoly meg ciki. Hát, a legtöbbeknek nem, mert az iskola fele halálosan fake.
Amikor viszont tovább kérdezel, hogy arra a bandára-e és hogyan, az én arckifejezésem egészen bizonytalanná válik. Mert egyébként tök szívesen és lelkesen elmesélném neked, hogy hogy szereztem a másik jegyet, de nem vagyok benne biztos, hogy lenne türelmed végig hallgatni. És sokkal rosszabb, ha valaki arcán félúton látom az unalmat, mint az, ha magamban kell tartanom valamit. De akarva-akaratlanul is elég időt adsz ahhoz, hogy mérlegeljek, amikor magadhoz veszed és olyan izgatottan hasonlítgatni kezded a jegyeket, hogy fejest ugrok, és elkezdek mesélni, lesz, ami lesz.
Baromi sokáig tart, de elmondok igazából mindent, hogy gondolkodtam este, és írtam ennek a lánynak, akivel jóban vagyok és a bátya ismerős az ilyen zenekaros körökben, és ő még tudott jegyet szerezni, és tök jó lenne valakivel elmenni egy ilyen koncertre, és gondoltam neked ez fontos és nem tudtam volna elvenni a jegyed, meg amúgy sem mernék egyedül ilyen helyekre menni, meg ilyenek. Ha néha nem értesz valamit, de cukin kérdezel vissza, akkor én is ugyanolyan cukin folytatom, és nem jövök zavarba. Mert tudod, elég sokat számít az, hogy az emberek hogy állnak hozzám. Néha édesapa sem érti, amit mondok, és csak türelmesen visszakérdez, én meg türelmesen elmondom újra.

Really,
how is anybody doing this sober?

Leteszem magamat melléd a padra a táskámat meg a lábam mellé ejtem a földre, tényleg ötletem sincsen, hogy mit szeretnél mutatni, hogy miért túrod át ilyen átéléssel a táskádat: most itt fogod előhúzni a következő spanglit vagy a spanyol dogád akarod megmutatni, ami nyilván száz százalékos lett?
Szóval tényleg-tényleg nincsen semmilyen ötletem arra, hogy mit szeretnél, egészséges kíváncsiság ül meg rajtam miatta, a lábam izgatottan kezdem mozgatni ahogyan próbálok nem pofátlanul belelesni a táskádba, tényleg kíváncsivá tesz, hogy mit rejt, olyannak tűnik, mint egy varázs zsák amiből bármi előkerülhet.
Meglepődök amikor előhúzod azt az egészen gyűrött jegyet, amit tegnap adtam neked, rögtön felismerem, egy csomót dolgoztam érte és most fogalmam sincs, hogy vissza kellene-e vennem tőled vagy erősködnem, hogy tartsd csak meg.
De közben előhúzol egy másik jegyet is, amin éppenséggel ugyanaz a banda neve szerepel, ugyanaz az időpont és a helyszín is. Felpillantok rád és nem tudok nem egészen izgatott lenni ahogyan nem fejezed be a mondatot, mert velem már legalább másfél éve nem akar senki sehova sem jönni - ha a húgomat nem számítjuk - és az, hogy te meg velem szeretnél jönni éppenséggel teljesen belém fojtja a szót pillanatokra.
Végül a jegyért nyúlok és teljesen őszintén rád mosolygom. - Komolyan szereztél egy jegyet? - Vissza kell fognom magam, hogy ne ugorjak ki a bőrömből. - A Parallelre? Hogyan? - Kiveszem a kezedből a te jegyedet is, már ha hagyod, jó alaposan megnézem, mintha nem hinném el, hogy te ténylegesen arra a koncertre akarsz jönni velem.- Nagyon király lesz! - Nyújtom végül vissza neked a sajátodat, az enyémet meg úgy szorongatom, mintha az életem múlna rajta.

I FEEL LIKE I AM
DEAD BUT BREATHING
summertime sadness

Kicsit furcsállva húzom a szemöldökömet – egyébként mindig nagyon kifejező az arcom, mert beszélni nem sokat beszélek – de türelmesen kivárom, hogy körbe nézz és megnyugtasd magad, hogy nem várnak a bokorban meg a hátam mögött… hát nem is tudom, amúgy kik? Valami kommandósok vagy ilyesmi? Persze ha jobban belegondolnék sejteném én, hogy a zaklatóidtól tartasz, mert nyilván tisztában vagyok vele, hogy mennyien és mennyire rád vannak szállva és te vagy az iskola első számú közellensége, csak épp nem szeretnék tudomást venni róla. Mert akkor nagyon rosszul érezném tőle magam, azt hiszem. Én sem feltétlenül teszek jót az imidzsednek, de te meg végképp nem teszel jót az enyémnek, de azt meg végképp sajnálom, hogy sosem álltam ki érted én sem, pedig csomó óránk van együtt már évek óta.
Szégyenlős izgatottsággal szélesedik ki a mosolyom, amikor végre kegyesen közelebb lépsz. Még meg is paskolom magam mellett a padot, hogy ülj le, és amíg helyet foglalsz, én az ölembe veszem a táskámat és ismétcsak könyékig túrok benne. Ne aggódj, most sem esik ki semmiféle nem odavaló dolog. Helyette előveszem a jegyet, amit te adtál nekem és visszaadom. Szerencsére sikerült visszanyelnem az izgulásom kiváltotta kínos mosolyt is és csak úgy normálisan nézek rád. – Ez v-v-vissz-a szeret-nhém ad-dni. – Megállok egy másodpercnyi levegővételre, ahogy általában szoktam a mondatok között, mielőtt folytatom. Sőt, nem is folytatom, előbb kihúzok egy másik, kevésbé gyűrött jegyet ugyanonnan a táskámból. – Sik…sik… Sikerült szere-reznem még ehgyet. Ha van k-kedved… – Együtt menni. És itt már csak angyalian pislogok rád. Nálam a telefonálás annyira nem opció, de megkértem Jennyt, hogy kérje meg a bátyát, aki egy hasonló bandában gitározik néha, hogy hátha tudna szerezni, és szerzett.

Really,
how is anybody doing this sober?

Visszamosolygok rád, mert tök lehetetlen nem visszamosolyogni rád, sőt mosolyodtól tök lehetetlen nem egy kicsit felengednem és megkérdőjeleznem ezt az egész 'azok-a-lányok-és-te' teóriát, máris butaságnak tűnik: mégis hogyan tudnál éppenséggel te beégetni? Nem arról van szó, hogy nem lennél rá képes, mert biztos felvérteznének egy csomó eszközzel, inkább arról van most szó, hogy igazából túl megnyugtató a mosolyod ahhoz, hogy bármi nem megnyugtató dolgot tegyél.
Óvatosan körbelesek, hogy még egyszer biztos lehessek benne nincsenek itt azok a lányok, nem leskelődnek a közelben, csak te és én vagyunk meg az a pár lézengő diák akiket csak névlegesen ismerek.
Egy kicsit türelmesen várakozom, hogy mondj valamit, te hívtál ide, te írtál reggel nekem egy üzenetet szóval gondolom te szeretnél mondani nekem valamit, de nem igazán mondasz semmit, úgyhogy mikor már túl ciki téged néznem inkább csak elbámulok a vállad felett a parkoló felé. Vajon ott várnak rád a lányok, hogy aztán együtt elmenjetek az egyikükhöz és jól érezzétek magatokat, vagy a szüleid jönnek majd érted?
Nézd csak az én buszom éppen most megy el, nem mintha nagyon sietnék haza, vagy egyáltalán haza szeretnék menni.
- Szóval, mit szeretnél mutatni? - Óvatoskodva lépek közelebb hozzád, gondolom nem tudsz dolgokat mutatni pár lépés távolságból.

I FEEL LIKE I AM
DEAD BUT BREATHING
summertime sadness

Nem tudom, hogy ilyeneket gondolsz rólam, de lehet jobb is így, mert ha tudnám, akkor megbántanál vele – annál a sok furcsaságnál is jobban, amikkel igazából nem bántottál meg, de azóta sem tudom hova tenni, például, hogy csak úgy ott hagytál a mosdóban – sőt, duplán megbántanál. Mert sajnos igazat kellene neked adnom. Hát nem úgy teljesen, hanem csak részben. Én sem vagyok benne biztos, hogy azok a lányok miért kezdtek el velem barátkozni – lehet azt gondolják, meleg vagyok? hát az elég ciki – de azért bármennyire is a bűvöletük alá kerültem, igyekszem tartani tőlük a két lépés távolságot. Mert egy részem hiába szeretne a menőgyerekek közé tartozni, mint amilyen az a sok végzős srác, tudod az a Santiago meg a barátnője, meg mondjuk Riel, aki egész jófej, azért a sok csábítás és szekálás ellenére is én szívesebben maradnék hű önmagamhoz. Még ha ez nem is jár túl sok előnnyel itt a ’vadnyugaton’.
Szóval ami a leginkább megdöbbentett az volt, hogy fizetni akartál nekem, mert segítettem. Te mégis mihez vagy hozzászokva? És gondolkodtam tegnap este. És gondolom fontos volt neked az a jegy, mert olyan arccal adtad ide, mint akinek a fogát húzzák. Én meg elég sok zsebpénzt kapok, mert édesanya ezzel kompenzálja, hogy képtelen velem úgy kommunikálni, ahogy arra szükségem lenne és amúgy egy mély beszélgetés és egy ölelés tényleg sokkal jobban esne, amit senkitől sem kapok meg, de azért a pénz is jó valamire. – Sz-szhia. – Rád mosolygok, ahogy mindig, amikor odajössz hozzám, de ennél többet nem kapsz. Sőt, még a szemöldököm is megemelem, hogy akkor most mi lesz? Nem gondolom, hogy büdös volnék vagy félelmetes, de amíg tartod a távolságot, addig én sem mondok többet.

Really,
how is anybody doing this sober?