Marla ❅ Carmela

it's been a long time

A nap melege lágyan cirógatja a bőrömet, miközben lehunyt szemmel ácsorgok és szippantok egy mélyet a levegőből. Vadrózsák és a frissen szüretelt szőlő mustjának finom elegyének illata tölti meg tüdőmet, melyet megfűszerez egy leheletnyi aromával a tenger sós levegője. Minden olyan nyugodt és idilli. Minden olyan állandó és biztonságos. Legalábbis ezt érzem és látom magam előtt, ha lehunyom a szemem. Látom a birtokomat és az otthonomat magam előtt, ahonnan végül mégis elindultam.
Magam sem értem, mi bírt rá végül arra, hogy ide jöjjek. Talán a tudat, hogy miközben én, már évek óta a háttérbe húzódva, magányosan tengetem a napjaim, addig itt továbbra is zajlik az élet. A tudat, hogy megismétlődni látszik az, ami akkor régen elvette tőlem a családomat és az ez elleni küzdelemben magukra maradtak a testvéreim. A tudat, hogy van valami, amivel segíthetnék ám én gyáva módon elbújtam és az új családomat, őket magukra hagytam.
Egy idő után, már a szégyen volt csak az, ami visszatartott és bár megtettem az első lépést pár évvel ezelőtt, egy Cameronnal való hosszas beszélgetés után, -jegyet vettem egy repülőre és rászántam magam, hogy elindulok-, végül mégis visszafordultam. Mégis, mit mondhatnék nekik? Pihennem kellett? Besavanyodtam? Gyászolnom kellett? Hiányzott az otthonom? Elfelejtettem, hogyan kell élni? Mivel magyarázhatnám meg azt, hogy évekre eltűntem és makacsul úgy tettem, mintha nem is léteznék? Ültem a biztonságos rejtekemen és nem foglalkoztam semmivel, ami a világban történik. Egyedül Cameronnal vettem fel a kapcsolatot, mert valakire nekem is szükségem volt, Ő pedig egy olyan mankó az életben, amit nem dobhattam el. De rajta kívül mindenki mást ignoráltam.
Valószínűleg a többiek pontosan azt hiszik, hogy nem létezek - hiszen Cameront megeskettem, hogy ne beszéljen rólam-, erre most itt állok Marla háza előtt és azon töprengek, hogyan üdvözöljem. Előtte azért csinosítok kicsit az előkerten és megajándékozom pár Azálea bokorral, mert szerintem feldobja a helyet és, mert tétovázok, de végül fújtatok egyet, lerázom magamról a kételyeimet és mutatóujjammal határozottan megnyomom a csengő gombját.
Próbálok nyugodtságot erőltetni magamra, amíg válaszra várok, de valójában ideges vagyok. Lehet, hogy utál vagy szimplán nem kíváncsi rám. Az is lehet, hogy úgy tesz, mintha nem ismerne, ami igazából nem is lenne meglepő. Hiszen hosszú évek óta nem találkoztunk, bár talán azért vezetett ide az első utam, mert mélyen legbelül úgy éreztem, hogy Marla szívesen fogadna. Valószínűleg ezért bátorkodom egy apró mosollyal üdvözölni, ha ajtót nyit és, csak annyit mondani neki: Meg kellene locsolni a muskátlikat.