Felvonom a szemöldökömet, mert hát ez egy kicsit mégis csak olyan, mint egy burkolt fenyegetés és egy egészen kicsit vágyat is érzek arra, hogy mégiscsak ellentmondjak Erikának, de aztán eszembe jut, hogy végülis ő csak egy GYEREK - mármint a lány( egy ideig lehet, hogy nem is fogom a nevén nevezni) a gyerek nem pedig az anyja - szóval biztosan nem kellene felvennem semmit, amit mond.
A GYEREKEK már csak ilyenek: idegesítők, hangosak és tele vannak mindenféle idétlen kérdéssel. Mondjuk a legtöbb gyereknek azért általában aranyosabb arca van, mint ennek itt, viszont a legtöbb gyerekkel ellentétben ennek itt mondjuk elég tökéletes a szemöldöke, ez pedig akárhonnan is nézzük mégiscsak jelent valamit. Mondjuk azt, hogy gazdag az anyja, de kiindulópontnak azt hiszem ez is tökéletes lesz.
- Vagy inkább te nem akarsz ellentmondani Erikának, nem? - Biccentem félre a fejemet és próbálom nem úgy méregetni a gyereket, mintha éppen arra készülnék, hogy egy óvatlan pillanatban rávetem magam és megfolytom akár egy kígyó az áldozatát. - Vagy nem mersz? - Mert én például nem mertem volna ellentmondani a saját anyámnak nagyjából semmilyen körülmények között sem úgyhogy ezt azért egy fokkal kevésbé kihívóan kérdezem és közben csak próbálok nem olyan fejet vágni, mint aki ettől a választól készül eldönteni, hogy totális lúzernek nézi a másikat vagy még hagyja elevickélni a se nem béna se nem túl népszerű lányok vizén.
- Nem. - Sóhajtok fel egészen határozottan JJ határozatlanságát hallva és még a szemeimet is megforgatom - leginkább, hogy így leplezzem a csalódottságomat - mielőtt totál teátrálisan végig nem feküdnék a kanapén, hogy szomorú arccal bámuljam a plafont.- És neked ki lesz a plusz egy főd? - Pillantok oldalra előbb a GYEREKRE aztán JJ-re, most vajon akkor meg kellene kérdeznünk, hogy védekeznek-e? - Mert én arra gondoltam, hogy egyedül megyek. Igazából mind mehetnénk együtt, hárman. - Egy kicsit fellelkesülök, szóval felülök és tudom, hogy most feküdtem le, jobb ezt így elsimítani, mint bevallani, hogy nincs senki akit magammal vihetnék. - Túlöltözhetnénk Precioust és a vőlegényét. - Mert ha valamitől, akkor ettől biztosan jobb kedvem tudna lenni.

– Anya azt mondta, hogy itt kell maradnom. És hát – futólag végignézek rajtad, Nancy, utána futólag végignézek rajtad is, JJ, és lehet, ismétlem, LEHET, hogy azt hiszitek, hogy anya a barátnőtök, és tökre csak szívességből tesztek meg neki dolgokat, de szerintem ROHADTUL nem akarjátok, hogy valaha is az ellenségetek legyen, mert ugyan még nem láttam testközelből, hogy mit tesz az ellenségeivel, a neten azért olvastam róla. (Amíg meg nem kértem a telefonomat, hogy lehetőleg soha többé ne kelljen ilyesmit látnom.)
Kész szerencse amúgy, hogy pacifista, de vajon mi történne, ha kihoznátok a sodrából azzal, hogy nem vigyáztok a szeme fényére?
– És hát szerintem nem akartok ti annyira nemet mondani Erikának – teszem hozzá inkább csak úgy, hogy azt akárhogy is érthessétek, aztán a szemöldökömet felvonva várom, hogy JJ megválaszolja a kérdést, aztán meg a szememet forgatva nyugtázom, hogy túl sokat vártam tőletek.
Az egyik átpasszolja a labdát a másiknak, a másik meg tőlem kérdi. Összeilletek, baszki.
– O-ké – nyugtázom, hogy mennyire jó lesz ez a ránk váró két hét – amiből anyát ismerve bármikor lehet két hónap is –, aztán veszek egy nagy levegőt, de nem sóhajtom ki, inkább csak bent tartom, hátha szétrobban a tüdőm, és MEGHALOK, mert még az is jobb lenne ENNÉL.
– Akkor Precious esküvőjére ezek szerint nem egymás plusz fői lesztek, hanem hoztok valaki mást? – Valaki nálatok is bénábbat? Így hangozna valójában a kérdés, de inkább csak szeretném felbaszni valamelyikőtöket, mert Nancy villámló pillantását könnyedén összekeverhetném holmi tikkeléssel, JJ meg csak szimplán retardáltnak tűnik.
Jó, ha felbaszni nem sikerül, azzal is beérem, ha valamelyikőtök elkísér ruhát venni, mert bár TERMÉSZETESEN semmi kedvem ott lenni a lagzin – egy csomó ÖREG között, pfuj –, azért egyszerre mégis szeretnék megfelelő indokot arra, hogy megvehessem azt a Zuhair Murad ruhát, amibe négy perccel ezelőtt beleszerettem, amikor még élt a telefonom.
Mondhatnánk azt is, hogy nem bírok rá tovább várni.

- Ööö - ha eddig csak nem tudtam rátok nézni, most már baromira nem is akarok. Ez a félszeg ööö is inkább csak önkéntelen reakcióként hagyja el a szám, mint időhúzásként, mivel annyira fogalmam sincs, mit mondhatnék, hogy szerintem ezen nemhogy percek, de órák, napok, mi több hetek sem segíthetnének. Úgyhogy bámulom kicsit a plafont, aztán a kézfejem, aztán ---
most tényleg meséljem el a gyereknek? Mármint szabad gyerekekkel ilyesmiről beszélgetni, elvégre nem úgy néz ki, mint aki elmúlt tizennyolc. Mondjuk Nancica sem, amiből akár azt a feltételezést is levonhatnánk, hogy simán elmúlt húsz, csakhogy nem elég, hogy kibaszott jóképű vagyok, a fejszámolás is jól megy, az anyja meg igazán nem lehet több ---
mennyi is az anyja?
Úristen, mi van, ha csak huszonnyolc? A gyerek meg nyolc? És igazából most tökre gáz, hogy nem járatjuk iskolába, és egész nap a telefonját nyomkodja? Rá fogok keresni, hogy kell a tíz éves kölyköket a mobilról leszoktatni. Meg felvilágosítani. Bár, ha ilyen természetességgel használja a dugás szót, simán lehet, hogy van már tizennégy is. Vagy harminc. Jézus, gyere le.
- Nancy - leviszem a végén a hangsúlyt – látjátok, ezt már időnyerésből nyomom, bár még mindig céltalanul kissé –, aztán jelentőségteljesen felülök – közben nem nézek rátok, ennyire nem vagyok ám vad –, megköszörülöm a torkom, és ---
Összevont szemöldökkel végigmérem Nancicát. Nem úgy, hogy a gyerek messzemenő következtetéseket vonhasson le a kérdésének fényében, sokkal inkább úgy, mint aki, nos, akinek fogalma sincs, hogy akkor most dugunk, vagy ---
- Nem vagyunk, és - most mit mondjak, hogy NEM TUDOM? Mármint volt már rá példa, de érted, nem RENDSZERES, mostanában leginkább az foglalkoztatott, hogy VALAMI NINCS RENDBEN, szóval érett, felelősségteljes férfiként elrohantam, hogy más nőkkel tereljem el a gondolataim. Tehát nem, egy ideje nem. De most ehhez…. - nem?

Addig nem is tudtam, hogy reménykedek amíg A GYEREK azt nem mondta, hogy már leérettségizett: világok dőlnek össze bennem, érzem ahogyan megnehezedik a mellkasom, ahogyan szorítani kezd - azt persze nem merném mondani, hogy a szemem is könnybe lábad ettől az információtól, de lényegesen rosszabbul érzem magamat. Úgyhogy csak sóhajtok egy hatalmasat, a számat összepréselem, a mellem alatt még inkább összefonom a karjaimat, a lábamat dühösen keresztbe vetem és csak kitartóan bámulom hátha benyögi, hogy jár egyetemre, főiskolára vagy bármilyen szakképzésre ami miatt nem kell majd minden egyes nap minden egyes reggelén összefutnom vele a konyhában vagy a nappaliban esetleg a másik nappaliban, a liftben, a folyosón, az ajtóban, az aulában vagy a gardróbomban. Nem ODA nyilván NEM MEHET BE. Egyértelműen tiltott zóna (self note: védővarázslat a gardróbomba - esedékes AZONNAL.)
JJ felé fordulok, hatalmasokat pislogva, ártatlanul és egy leheletnyit esdeklően, de ahogyan kiejti a nevemet máris tudom, hogy csalódást fog okozni, ettől pedig az ajkaim csak még inkább lebiggyednek mert JJ azért mégsem szokott az esetek kilencven százalékában csalódást okozni, a maradék tíz százalékot könnyűszerrel meg tudom neki bocsátani, de EZT lehet, hogy nem fogom tudni. Lehet, hogy el kell vinnie a Fashion Weekre vagy mondjuk valami luxusutazásra de az is lehet, hogy meg kell szereznie nekem a Princie Diamond-ot.
Szóval ettől a nemtől egy kicsit könnybe lábad a szemem, úgyhogy tűntetőleg előre bámulok, hogy se JJ-t se a gyereket ne kelljen látnom. - Figyelj, ha ennyire zavar akkor nyugodtan elköltözhetsz valahova máshova is. Vagy neked nincs rá elég pénzed? - Mert az anyjának - és tényleg nem értem, hogy miért nem fogadhattuk őt örökbe, hogy miért nem lehet ő itt, bezzeg az anyja egész nap beszélgetne velem, pilatesre járnánk és minden másnap villásreggelit tartanánk, hogy felvehessük a designer ruhadarabjainkat - nyilván lenne pénze kifizetni, csak éppenséggel a GYEREK még biztosan nincsen nyolc éves sem, hogy egyedül lakjon.
- JJ. - Egy kicsit negédesen mosolyodom el a gyerek kérdésére, most akkor aztán legyen minden felelősség az övé, úgysem akarja visszaküldeni. - Megtennéd, hogy válaszolsz a kérdésére? - Megrebegtetem a szempilláimat, de tudjátok gyilkos szempilla rebegtetés ez, amire nem létezik jó válasz.

Iskolába? LOL, oké, boomer.
Vagyis hát a fasz tudja, lehetsz boomer is, vagy nálam fiatalabb, voltaképpen nem tudom, és nem is érdekel, de gondolom, csak harminc pluszos emberek – VAGYIS ÖREGEK – kérdezgetnek az ISKOLÁRÓL minden olyan lényt, akit képtelenek értelmezni.
Szóval maradjunk annyiban, hogy oké, boomer.
– Van érettségim – válaszolom azért, mert mégis csak anya barátnője vagy, és nem akarom, hogy azt mondd, hogy egy elviselhetetlen kis görcs vagyok, aki válaszolni is baszik, hát akkor maradjunk annyiban, hogy itt van a kurva válaszod, remélem, elég okos vagy hozzá, hogy összerakd belőle, amit akarsz.
Az már más kérdés, hogy érettségim azért van, mert kértem egy szép eredményt a telefonomtól, de a papír átment az USA oktatási rendszerén, tehát onnantól kezdve én nem jártam be, anya igazából annyira sosem figyelt oda ezekre a dolgokra, meg amúgy is, mi olyasmit taníthatnának ott, ami nincs fent a neten?
Megérkezik JJ, kifakadok, Nancy tovább boomerkedik, JJ meg úgy csinál, mint akit nem véletlenül neveztek el a Speechless című sorozat főszereplőjéről – bár nem akarnám megsérteni azzal szegény srácot, hogy JJ-t hasonlítom hozzá, hát van elég baja! –, aztán undorodva biggyesztem le az ajkamat.
– Hotelban lakni annyira ezerkilencszázas évek, nem? – Egyszer mesélhetnétek róla. Ja, kösz, nem muszáj, majd elolvasom a Wikipedián. Reflexből térnék vissza a telefonomhoz, de az ugyebár lemerült, hát kénytelen vagyok végignézni, ahogy leülsz te is, JJ, a tekintetem pingpongozik egy sort Nancy és közted, és aztán felteszem a nyilvánvaló kérdést.
– Szóval ti tesók vagytok, vagy dugtok? – Nem mintha annyira érdekelne a válasz, de ha utóbbi, akkor rendelnem kell valami hangtompító szigetelést a fekete falaimra.

Ha őszinte akarok lenni – magammal, NYILVÁN, hirtelen úgy érzem, hogy veletek sosem tudnék már őszinte lenni, a kegyes hazugságot kénytelen leszek bevezetni a napi rutinba –, most igen erős késztetés fog el, hogy megforduljak, és szó nélkül kisétáljak az ajtón. Olyan lenne, mintha vissza tudnám forgatni az időt – mekkora királyság lenne, simán odaadnám érte a hírnevem, van a szüleimnek elég pénze, vagy már késő alkudozni? –, kimennék, aztán visszasétálnék, üres tekintettel nyugtáznám, hogy milyen jól elvagytok – ez feltételezés, elég ergya egyébként, az elmúlt napok fényében egyenesen őrültség, DE KI TUDJA, nem vagyok nő, én biztosan nem –, és átsétálnék a nappalin a másikba, a sokkal fényesebbe, hogy nyugodtan folytassátok a valamit, vagy semmit, amiben éppen benne voltatok.
Ehelyett viszont megállok – megtorpanok, földbe gyökerezik a lábam, megbánom, hogy felkeltem ma –, kérdőn nézek Nancyre, aztán Luckyra – ez tuti nem az igazi neve, egyszer meg fogom kérdezni, ha lesz hozzá bátorságom –, aztán életem nőjére, aztán a gyerekre, és – igen, ÉN nézek kérdőn, pedig ti kérdeztek, basszameg – azt is megbánom, hogy megszülettem.
- Mert ez egy hotel, és eszembe sem jutott? Az sem mondjuk, hogy a csicskagyász Washingtonban áramszünet lehetne - igazából eddig nem is tudtam, mi az az áramszünet, mert --- Ja, erről beszéltél? Kénytelen leszek lebaszni valakit. - Nancy - ránézek jelentőségteljesen, aztán inkább elfordulok, mert mit szépítsük, egy gyáva szar vagyok. Megcélzom inkább a szembeni kanapét. - Nem - mondom határozottan, ellenkezést nem tűrőn és FÉRFIASAN, majd ledobom magam a ruganyos ülőfelületre, és nem merek rátok nézni. Határozottan, ellenkezést nem tűrőn és FÉRFIASAN.

Igazából rá sem nézek a gyerekre (mert hát gyerek, hivatalosan még gyerek, de szerintem már simán élhetne egyedül a saját penthouse-ában, mert mégis csak több mint nyolc éves talán képes egyedül megnyomni a vezetékes telefon nyolcas számát és egyenesen a recepcióra lecsörögni, hogy éhes ), mert a gyerek sem néz rám, pedig akárhogyan is nézzük én EZERSZER érdekesebb ( és szebb) vagyok, mint a telefonja.
Úgyhogy egy kicsit megsértődöm rajta, drámaian sóhajtok egy nagyon hangosat és DRÁMAIAT ( mert ez például JJ-nél mindig beválik) és csak tovább görgetem az Insta feedet ( és nem, nem azért mert az insta feedem mondjuk annyival szebb lenne a gyereknél) aztán lezárom a telefonom kijelzőjét és csak várakozóan rábámulok.
- Mit is mondtál, kell még iskolába járnod? - Összehúzott szemekkel méregetem a GYEREKET - most aztán kiderül, hogy tényleg nem nyolc éves és tényleg, TÉNYLEG el tudna lakni egyedül is egy ehhez hasonló csak csúnyább penthouse-ban és akkor nekünk nem kellene csak úgy kerülgetnünk - amikor megérkezik JJ és megint felteszi azt a kérdést amitől a gyomrom összeszűkül és egy kicsit hányingerem lesz, mert eszembe jut MINDEN és már szólásra is nyitom a számat, hogy megvalljam minden emésztő gondolatomat neki, amikor a gyerek közbeszól.
- JJ. - És vetek rá egy olyan pillantást, mintha az egész csakis az ő ötlete lett volna. - Nem lehetne, hogy visszaadjuk? - És lehet, de csak LEHET, hogy azért teszek fel ilyen kérdéseket, mert tudom, hogy nem adhatjuk vissza és emiatt legit megsértődhetek JJ-re, itt hagyhatom, hogy akkor szenvedjen ő a gyerekkel én meg elmehetek vásárolni. Lehetőleg Olaszországba.

Igen, feketére festettem a szobát. (Tök faszán néz ki!)
Igen, eddig kerültem mind JJ-t, mind Nancyt. (Mert az anyám barátai, nem az enyémek.)
Igen, ELMENT AZ ÁRAM, és hát kiberkinézis ide vagy oda, azért áram nélkül eléggé meg vagyok lőve. (Miféle penthouse az olyan, aminek nincs saját áramellátása, ha esetleg Washingtonban – érted, a csicskagyász Washingtonban, az Amerikai Egyesült Államok fővárosban – ne lenne biztosítva az áramellátás?)
Szóval jobb híján kijöttem Nancyhez a nappaliba – a három közül a legkevésbé fényesbe –, és a telefonomat nyomkodom vele szemben – amíg még van rajta töltés, bár szépen megkértem, hogy próbáljon még nem lemerülni egy ideig –, és egészen addig nem szóltam hozzá, amíg ő sem szólt hozzám. (Ez elég sokáig tartott.)
Aztán viszont lemerült a telefonom. (Pedig tényleg nagyon szépen megkértem, hogy egy ideig még ne csinálja!)
És akkor felnéztem Nancyre, aki ugyanúgy lehetett tizenhárom, mint negyvenéves, és azt mondtam, hogy:
– Szóval...
És ebben a pillanatban belépett JJ, és abbahagytam azt a megkezdett semmit is, amit amúgy eddig mondtam volna.
Szóval felnézek JJ-re, és bár gyanúsan nem nekem szólt a kérdés, kifakadok.
– SEMMI sincs rendben, mert ebben a csicskagyász Washingtonban nincs áram. Miért nincs külön áramellátása a penthouse-otoknak? Nincs rá pénzetek?

HatszázhuszonHÁROM alakalommal Nancy.
Hatszázhuszonhárom alkalommal lőtted el ezt a szar semmi dumát, ami az első pár alkalommal tök simán működött – türelmes vagyok, úgy gondoltam, mint minden valamire való CSÁVÓ, hogy ha annyira bánt valami, majd csak előrukkolsz vele –, de ma, így a hatszázhuszonHARMADIK esetet követően elkezdtem kicsit aggódni. Annyira persze még nem, hogy megkérdezzem hatszázhuszonnegyedszer is, csak megvontam a vállam, és tüntetőleg elmentem itthonról elintézni valami nagyon fontos dolgot.
Kit hülyítek?
Marj hívott tigrisnézőbe, mert úgy vélte – egyébként teljes joggal, szerintem ráguglizott –, hogy Korea mégiscsak közelebb van Indiához, meg Kínához, mint az Amerikai Egyesült Államok, hát valószínűleg jobban értek az arra őshonos állatok tartásához, mint ő. Ha lett volna esze – ne várjunk tőle ENNYIRE sokat, akinek olyan jól áll a flitteres crop-top, mint neki, annak illik az ilyesmit elnézni –, akkor persze arra is rájön, hogy:
1: nem Koreában nőttem fel, azért beszélem ilyen szépen az angolt (a koreait bezzeg töröm, a nyelvet, nem egy másik koreait)
2: Ázsiában nem ért mindenki a tigrisekhez
3: Ázsiában nincs mindenkinek tigrise otthon (nekünk, vagyis a nagyszüleimnek speciel van, de sosem engedték, hogy etessem, vagy almoljam, bungyurgatni is csak akkor lehetett, amikor ott volt a gondozója, akárcsak a hiénákat, az aligátort, meg az elefántokat, pedig utóbbiak tök szelídek ám)
4: erre miért nem guglizott rá?

Úgyhogy igazából semmi annyira izgalmas nem történt a délután, ami elvonhatta a figyelmem rólad, meg a nyomorult semmidről, szóval nagy levegőt veszek, és lehúzom a kártyám, az ajtó meg magától nyílik, és
hat-száz-huszon-kibaszott-három ---
Ha most azért ültök ilyen a nappaliban ilyen bájosan, mert az új barátnődnek bezzeg elmondtad, megszakad a szívem. Ugye nem akarod, hogy megszakadjon a szívem, Nancica?
- Öh, sziasztok - minden rendben? (Nem, nincs az az isten, hogy megkérdezzem!) Mert egyébként, ha minden rendben lenne, miért ülnétek itt édeskettesben beszélgetve. Jó, tippelem, hogy beszéltetek – mert bejöttem, és abbahagytátok, ha ugyan volt mit abbahagyni -, és nem egymást csodáltátok romantikusba’, amíg távol voltam, ami egyébként valahol megmagyarázhatná, miért vált a gyermekkori barátnőm/csajom/akármim/BIZALMASOM furcsán távolságtartóvá, és szokatlanul gondterheltté, én is gondterhelt lennék, ha tizenhárom évesnek látszó tizenhat évesekhez vonzódnék, de így, hogy tizenhárom évesnek tűnő huszonegy évesekhez vonzódom, sokkal jobb a helyzet, ugyebár.
Lehet, hogy ezért érzem magam különösen mostanában? (Már nem azért, mert valami, mintha elindult volna bennem, aminek Nancy van a másik oldalán – és amit csak triggerel a tény, hogy valami amúgy kurvára nincs ám rendben, nem azért kérdezgetem, mert kreténségemben nem veszem észre -, hanem mert igenis zavarban vagyok a kamaszlányunk társaságában – itt tegyük tisztába, nem igazából a lányunk, és még csak nem is tudok úgy nézni rá, amikor nem épp az én zabpelyhem tolja barbár módon reggelire –, hanem azért, mert --- eh, épp most vezettem le!)
Lehet, hogy gondterhelt vagyok?
Lehet, hogy ez egy teszt, lehet, hogy teszteltek, lehet, hogy ---
- ...minden rendben? - AHJ, JJ, miről volt szó az előbb?