A ház hatalmas volt, és én elvesztem benne. Meg a közelségétől is. Az ismeretlen vonások mögött számtalan ismerős árnyék született meg, és én csak sejtettem, hogy mindez nem csupán a véletlen, sokkal inkább a sors ármány kezének a vétke. Zavaromat egyszerű, és mások számára talán nevetségesnek ható locsogással oldom. Azt hiszem nem a legtökéletesebb bemutatkozás, már legalábbis ami a félmondatok, vagy az ostoba megjegyzések arányát illeti. Tökéletes ahogy megjelenik a lépcsőn lefelé haladva, még tökéletesebb az érintés, amikor a kezei közé helyezem a kezem és ez pontosan elég ahhoz, hogy valami különös és megmagyarázhatatlan, kissé talán disszonáns érzés járjon át. Ismerem, de mégsem, emlékeznem kellene, de nem tudok. Az agyam hátsó szegletében dörömböl a múlt, melynek vaskos falak állják útját. Én zavarban vagyok ő pedig tökéletesen, higgadtan és rendíthetetlenül néz engem, a vonásai semmit nem árulnak el. Talán csak a biztató mosolya az ami ad némi megnyugvást. És a bókja amire nem számítok, és még inkább és egyre reménytelenebbül igyekszem a zavaromat feldolgozni. Kell majd ehhez idő, alapvetően valóban nem vagyok ilyen, de a kisugárzása, a megjelenése egyszerűen erre ingerel. Meghunyászkodásra. Félek tőle? Nem tudom. Különös, de nem. Inkább kíváncsisággal vegyes távolságtartásnak nevezném. Az oka azonban ismeretlen.
Miközben beszél hozzám a tekintetem lassan a szájára vezetem. A megformált szavak sokkal inkább lekötik a figyelmem, semmint a mondanivalója, melyet távoli, nagyon messziről érkező öblös hangként érzékelek, és a szavak csak lassan és szinte betűről betűre állnak össze. Bólintok, majd a fejem rázom, majd megint bólintok, miközben zöld íriszeim továbbra is az ajkának mozgásának pihennek, és észrevétlen engedem, hogy a saját húsos, lassan cserepessé váló ajkaim elnyíljanak enyhén egymástól. Mire aztán felfogom a mondanivalóját a döbbenet lassan terpeszkedik el az arcomon, és az elnyúlt vonások sokkal inkább meglepettségről árulkodnak, semmint arról, hogy ez engem bármiért is visszavonulásra késztetne.
- Nem olvasok újságot. És televíziót sem nagyon nézek. Sajnos nem nagyon van rá időm.-anyám örökös kérései, vagy éppen a munkám, a kertem, vagy úgy alapvetően az erőm tökéletesítése veszi el a legtöbb időmet, és az élet mint olyan szépen lassan elsétál mellettem, én pedig hagyom. Hagytam idáig. Most azonban érzem, hogy a Babydollal való találkozásom mérföldkő, és talán végre ki kell nyitnom a szemeimet és látnom kell a világot, az életet úgy, ahogyan azelőtt még soha. Ennek első lépcsőfoka, hogy most itt vagyok, egy új munkalehetőség várományosaként, még akkor is, ha alapvetően ahhoz amire jelentkeztem még csak nyomokban sem értek. Biológus vagyok, nem közgazdász, de minden megtanulható, nem? Persze abba bele sem gondolok, mi történik, vagy mi történne, ha kiderül, hogy tulajdonképpen és igazából közöm sincs a meghirdetett pozícióhoz. De meg kellett próbálnom, tudnom kell, hogy képes vagyok rá vajon, hogy egyáltalán elinduljak egy másik úton? Egy másikon, amihez anyámnak alapvetően semmi köze.
- Mindazonáltal őszintén sajnálom ami történt, Mr….Nayareth.- a családnevén kellene szólítanom, így illik, én mégis az udvariassági formula mögé a keresztnevét teszem önkéntelenül, mégis érzem, hogy ajkaim közé csupán ez passzol. Így lassan, szinte suttogva kiejtve. Összerezzenek amikor a keze a hátamhoz ér, és egy másodpercig még várok, mielőtt elindulnék vele együtt, hogy helyet foglaljak a felkínált helyek egyikére.
- Rágós falat lennék.-mosolyodom el, és bár alapvetően nem tudom megmagyarázni honnan és miért ezt válaszoltam neki, de reménykedem benne, hogy nem a tiszteletlenséget látja majd benne sokkal inkább a zavarodottságom oldásának a szándékát.
Kényelmesen foglalok helyet, a lábaimat egymáson keresztbe téve, de srégan magam alá húzva. Noha egy egyszerű zöld ceruza szoknyát viselek, hozzá illő selyem blúzzal, abszolút mértékben sokkal inkább konzervatívnak tűnök, semmit kitárulkozónak. A célom sokkal inkább az, hogy nem az adottságaim miatt figyeljen fel rám a jövendő munkáltatóm sokkal inkább azért amit a személyiségemből megmutatok. Az már engem is meglep, hogy engem mégis képes a külseje, a kisugárzása másodpercek alatt rabul ejteni.
- Nos valóban. Szerettem volna valami újat, valami merőben mást csinálni. Valamit, amiben sokkal inkább megmutathatom ki vagyok, hogy valójában mire vagyok képes. Biztosíthatom, hogy a hűségem és a ragaszkodásom ahhoz, akinek azt megadom végtelen és megmásíthatatlan. Nem szoktam a szavamat adni akármikor és akárkinek, Mr Nayareth. De ha megteszem, akkor az örökre szól. Én őszintén szól….-ekkor érkezik a kérdése a gyógynövényeket illetően, és sikeresen belém fojtja a szót. Egy percig csak dermedten nézek rá, majd szelíd mosollyal bólintok. Még a szemeimet is lesütöm pár másodpercre, és csak aztán nézek vissza rá.
- Igen Mr Nayareth. Nagyon szeretem őket. Szívesen foglalkozom velük. Hiszem, hogy a természet mindenre ad orvosságot és gyógyírt, csak nekünk tudnunk kell hol keressük, és melyek azok amelyek összeillenek. Olyan ez mint valami különös kirakó….vannak elemek amelyek összepasszolnak. Növények, amelyek együtt hatékonyak, és különös dolgokra képesek. Olyan vegyületek, amelyeket a természet kizárólag úgy alkotott meg, hogy egymás nélkül gyengék legyenek, de együtt mindennél erősebbek. Csak néha….tudja...ezek a növények nem egy helyen nőnek. Fel kell hát kutatni őket.- szevedéllyel beszélek a munkámról vagy arról ami érdekel, amivel eddig foglalkoztam. Egészen belefeledkezem, belepirulok, majd felpillantok rá, és félbeszakítom magam, amikor felém nyújt egy pohár bort.
- Nekem igen. De vajon magának is, Mr Nayareth?-veszem el a poharat a kezéből és nézek a szemeibe, egészen addig, amíg a pohár pereme az ajkamhoz nem ér, és egy apró kortyot engedek meg magamnak, hogy zamatoljam a felkínált italt. Mennyei ambrózia. Megtisztelve érzem magam, hogy ilyen igazán minőségi bort töltött nekem.
- Úgy hírlik maga gyógyászattal foglalkozik. Legalábbis ezt hallottam. Én pedig hiszek abban, hogy az emberek lelkéhez úgy juthatunk el, ha a test tiszta és egészséges. Hiszek abban, hogy mindenkinek van lelke….tudja….még akkor is ha sokan mélyre száműzik és nem akarnak róla tudomást venni. Én….-kortyoltam megint a borból, és erősen fogtam két kézzel a poharat, mint a gyerekek a kakaós bögrét szokták.
-....nézze Mr Nayareth….be kell magának vallanom valamit. Én nem vagyok közgazdász, még csak minimálisan sem konyítok a könyveléshez. De szeretnék valami mást csinálni, valamit egyedül, úgy igazán. Valami fontosat.-magyarázom neki továbbra is lelkesen, szinte átszellemülten, és érzem, hogy most volt az a pillanat amikor színt kell vallanom. Nem később. Most. Ha el akar küldeni, vagy esetleg más büntetést szán nekem a hazugságomért, elfogadom. Ha azonban meghallgat, akkor talán valami különös dolog születhet abból, hogy én most idejöttem. Miközben beszélek, nézem őt.
A múlt ködös gomolygásából megjelenik az arca. Látomásként születik meg.Vértől ázott, én mégis nyújtom a kezem felé, hogy letöröljem, hogy ujjbegyeimmel tisztára simogassam, minden vérfoltot letörölve róla.
“Nem haragszom Nayareth, ugye te sem rám? Nem kell ezt tenned, csak engedj közelebb, segítek.” De csak a fejét rázza, önelégült, ravasz mosollyal mér végig, keze véres lenyomatot hagy a hófehér ruhámon, majd magához ölel, hogy fél másodpercen belül eltaszítson.
“Ne hagyj itt!” ...könyörgöm, de végül mégis hátat fordít nekem, és magamra maradok. Dohos pinceszagban keveredik a bortól nehéz levegő a saját sóhajtásom párájával.
Megrázom a fejem, és a jelenben vagyok a mondandóm közepén szünetet tartva, aztán leteszem a poharat magam elé, és hátradőlök, próbálva valamiféle kényelmesebb testtartást felvenni.
- Haragszik rám?- nézek rá, a szavaim csendesen koppannak előtte. Félek, hogy elküld. Félek, hogy megteszi, ahogy megtette korábban. Megtette korábban?




 

Babydoll két napja elzárkózik előlem.Újra. Pedig már a bizalmába fogadott, kétszer is beengedett az emlékei közé, és úgy jártam benne, mintha egy apró kis filmszelet lenne, amelyet kizárólag nekem vetítenek le. Egyre hosszabb töredékek voltak, és a Mama szerint erősödöm, már nem csupán régi emlékeket vagyok képes a felszínre hozni, hanem meg is tudom őket ott tartani egy ideig. Hogy aztán újra elvesszenek, mint a köd a horizont felett egy szürke és csillagtalan éjjelen.
De mire fel az erő, ha nem vagyok azt képes önállóan birtokolni? Nem is tudom, hogy egyáltalán mihez kezdjek vele? Egyáltalán mit akarok kezdeni az életemmel? Harminc éves vagyok, tulajdonképpen akár végre a saját lábamra is állhatnék, de a Mama nem ereszt: “Hiszen itt a legjobb neked velünk, sweetheart. Ez az otthonod. A koven a családod.” Valóban így van? Néha kételkedem mindenkiben és mindenben ami eddig olyan biztos volt a számomra. Babydoll emlékei olyan tiszták és olyan lehetetlenül valóságosak, amelyeknek én is a részese vagyok. Általa visszakaptam valamit olyan évekből, amire nem is emlékeztem korábban. De mi közünk van egymáshoz? És mi közöm ahhoz az ismeretlen férfihoz, aki egykor elküldött, elengedett? A rabja voltam? Vagy önszántamból voltam azon a helyen? A papírlap a fiókom mélyén lapul az első este óta, hogy Babydoll felfedte az emlékeket, és minden este lefekvés előtt elolvasom. Tudni akarom miért fontos, miért érzem szüntelen, hogy általa talán tudnám, hogy miért érzem ezt a hatalmas űrt magamban, mintha kiszakítottak volna onnan valamit, mintha mindig keresni akarnám, de sosem találom. Tulajdonképpen még azt sem tudom mit kell keresnem. Vagy nagyon is tudom, csak még magam sem fogom fel. Talán a végzet keze vezérel.
Pár napja döntöttem: el kell innen mennem. Szükségem van a térre, a szabadság minimális illúziójára, hogy végre magam mögött hagyjam a kertet, amelyet tizenöt éves korom óta gondozok, az egyetlen olyan elfoglaltságom, amelyben a lelkem is benne van. Minden növénynek külön története van, mindegyik mesél valamiről, amire nem emlékszem, de a növények igen. Talán azért is ültettem őket, hogy segítsenek majd az emlékezésben. Üresség van bennem a régmúltról. Ha egyszer megfejtem a kertemet, talán megtalálom a kulcsot önmagamhoz is.
A Mama nem értette miért akarok egy vadidegennek dolgozni. Én nem értettem, hogy ő miért nem érti, hogy jelenleg ez az amit szeretnék. Végül beleegyezett. Nem igazán tehetett volna mást, mert bár az emlékeim között képes volt kutakodni, de az akaratom felett csak részben. Csak azért hagytam neki eddig is bármit, mert ő az anyám, és mert mindig is hittem, hogy engedelmességgel tartozom neki. De most, hogy rést találtam a múltam felé vezető út sötétjében, most, hogy talán reményem van arra, hogy megtudom ki vagyok, most valami egészen különös és megmagyarázhatatlan érzés járt át: végre hinni kezdtem önmagamban. A saját erőmben, amit én irányítok, és nem az anyám.
Nem botanikusként lett volna rám szükség, de nem is bántam. Valami egészen mással foglalkozom majd, és ez számomra igazán nagy kihívás. Nem árultam el a bemutatkozó levelemben, hogy én tulajdonképpen nem értek az égvilágon semmit a gazdasághoz. Mégis kellett az állás. Nem tudom miért. Mintha egy láthatatlan kéz ölelte volna át a vállamat és vezetett egészen a házig, ahova a találkozót beszéltük meg. Különösnek találtam, hogy a férfi az otthonában fogad, de azt mondta, ez a jelenlegi helyzetben sokkal inkább kényszer szülte szükség, semmint bevett gyakorlat. Elfogadtam a magyarázatot, és nem volt ellenvetésem. Nekem igazán nem probléma ha az otthonában találkozunk.
Egy hölgy nyitott ajtót, kellemes, melegséget sugárzó, mégis távolságtartóan udvarias mosollyal, és Miss Goode-ként mutatkozott be. A hatalmas ház szinte magába szippantott, és elvarázsoltan, ide-oda forgatva a fejem követtem Miss Goode-t, aki előzékenyen vezetett a fogadó részre. Egy lépcsősor tekergett lefelé az emeletről, én pedig kíváncsian, félrebillenő fejjel, néztem, amint a tetején megjelenik egy fekete öltönyös alak, majd lassú, ragadozó macskák járásának finomságával elindul lefelé. A tekintetem nem eresztette, végigkövettem a mozgását amit megérkezett elém. A torkomba gombóccá vált gyűlt a megilletődöttség, amikor megjelent előttem és a kezét nyújtotta felém.
- Faith….mármint igen, én vagyok Miss Arizona. Bár ez így kimondva kicsit olyan mintha egy teljes megye szépségversenyét nyertem volna meg….Miss Arizona….elnézést.- ha zavarban vagyok hajlamos vagyok butaságokat fecsegni, néha olyan dolgokat, amiknek az adott helyzethez semmi közük. A keze felém nyúlt én pedig szintén odaadtam a sajátomat. Egy másodpercre a szavai nyomán különös érzésem támadt. Mintha ezt az érintést ismerném, ennek a kéznek a bársonyos hűvösét egyszer már éreztem volna magamon. Nem a kezemen.
- Nem tudom. Talán a hajam színe teszi. Ez az ami általában megragadja az embereket. Az is elképzelhető, hogy én loptam el maga elől az utolsó kosarat a szupermarketben….mármint….ha szokott járni szupermarketben….úgy értem….nem értem sehogy.- ráztam meg a fejem és haraptam be a számat, a fogaim a következő másodpercben fájdalmasan szorítottak rá az alsó ajkamra, a szemeim elkerekedtek, amikor kimondta a nevét.
- Nayareth….- ismételtem suttogva, mintha olyasmit hallottam volna, amelyet eddig csupán egyszer….akkor is a saját számból, ott Babydoll emlékei között a dombtetőn azon a különös nyári éjjelen. Ki tudja melyik évben. Megköszörültem a torkom, és talán még egy apró mosolyra is futotta, amikor ránéztem és bólintottam. Bár azt nem tudom mire, aztán megráztam a fejem.
- Igen….mármint nem, nem jelent problémát. Ne haragudjon, alapvetően nem vagyok ennyire szétszórt, tényleg. Csak egy kicsit zavarba hoz ez a nagy ház - néztem sietősen körbe, mintegy jelezve ezzel a mozdulattal is, hogy nem igazán vagyok az ekkora terekhez hozzászokva.
- Meg maga is…- szaladt ki a számon, aztán rádöbbenve, hogy mit mondtam, hogy a gondolataim, amelyek felett uralkodnom kellene, és normál helyzetben ezt nem is szokásom másképp, most hirtelen önálló életet élnek, és kimondom amit gondolok, a szám elé kaptam a kezem. Majd hagytam lecsúszni és bocsánatkérően néztem rá.
- Mármint...nem gondoltam, hogy a vállalat igazgatója fog elbeszélgetni velem….miért akart személyesen interjúztatni?- érdeklődtem őszintén, és vártam, hogy maradunk itt, vagy esetleg máshova megyünk.Sóhajtottam egy nagyot, lehajtottam a fejem, és a temérdek vörös tincs közül jó pár hullott élő fátyolként az arcom elé, majd onnan lentről pislogtam fel rá. Kicsit el is voltak kenődve a vonásaim, ciccentem is egy aprót, amikor megkérdeztem.
- Rosszul nyitottam, igaz?  Gondolom egy határozottabb embert keres erre a pozícióra, és biztosíthatom, hogy alapvetően az is vagyok. Normál körülmények között. Nem mintha ez ne lenne az….jesszus!- szisszentem megint, mert rájöttem, hogy ahelyett, hogy menteném a helyzetet még inkább belezavarodom. Kiegyenesedtem, és határozottan néztem rá. Igyekeztem az lenni, de a vonásai, az arca, ahogy nézett mintha élénk, erőteljes képként láttam volna magam előtt ahogy közelebb lép hozzám. A távolság sokkal kevesebb mint ami most van közöttünk. Ujjait érzem a hajam közé futni, a parfümjének illata szinte már veszedelmes közelről szalad be a bőröm alá, az orromon át az elmémet tölti ki. Összerezzentem. Az előbbi kép eleven volt. Mintha már megtörtént volna….mi a fene történik?