szerepkör

Dübörgött a zene, épp csak a basszus nem hallatszott ki belőle, azon a ponton meg inkább tűnt zajnak, mint akármi másnak, mégis ütemesen vertem a lábamat rá, miközben előttem – mármint közvetlenül előttem, de tőlem akár lehettek volna fényév távolságra is - két tag a semmiről beszélt. Néha rám néztek, én hümmögtem, aztán meg csak legyintettek, mert se ők, se én nem tudom napok óta, hogy pontosan hol is járok.
- Bevett valami gombafélét – mondta az egyik tag egy harmadiknak, aki épp akkor lépett be a szobába, és valamit kérdezett rólam. Aztán kicsit aggódva közelebb lépett, kérdezett még valamit, nem hallottam, mit, az a másik tag meg csak megrázta a fejét, és sóhajtott, mielőtt valami olyasmit mondott, hogy – Ne is törődj vele.
A harmadik tag leült mellém, az arcomba mosolygott, a hajamba túrt, én meg összefüggéstelenül visszavigyorogtam rá.
- Helló – köszöntem.
- Szia – köszönt vissza, mielőtt elfordult volna tőlem, és akkor ránézett az előbbi tagra, és kérdezett megint valamit – aha, aha, szóval úgy fest, ez itt csak kérdezgetni tud –, és aztán rengeteg idő eltelt, mire megint felfogtam bármit is. Innentől pedig jogos a kérdés, hogy mi a fenének én adom elő ezt a történetet, ha egyszer, hát, ugye, nem is vagyok képes előadni. (De tényleg? Minek? Nem lehetne, csak most az egyszer nem lehetne, hogy az agyamat kikapcsolhassam, és senki ne várjon tőlem semmit, pláne nem történeteket?)
A tekintetem már hosszú-hosszú percek óta a falnak szögeztem (volt ott valami festmény vagy poszter: élénk színek, valami madárszerű forma, de nem egészen hasonlított madárra sem), miközben a tudatomat mind egyre erősebben kapargatta a felismerés, hogy a lány itt velem szemben az abortusza miatt sír (és ha már itt járunk, bármelyik általános madárleírás illik rá – na nem a lányra, arra képre), és hogy a szobára valami mély, gyászszerű érzés telepedett. Mikor senki nem mer megszólalni, senki nem tud semmi bíztatót sem mondani, de senki nem is akar ilyen kussban sem ülni. (De ha jobban belegondolok, lehetne az ott akár egy sárkány is, annak is vannak szárnyai, nem?) És ebbe, ebbe a nyomorult csendbe nyögtem bele (a csend persze relatív fogalom, még mindig ott volt a háttérben a basszus nélküli zene, ami, ha a lábam rugózását nézzük, akkor tulajdonképpen ütem nélküli is), hogy „azért csak-csak jobb így”, mire hat szempár végtelen felháborodással rám meredt, én pedig belekezdtem, hogy „hát, úgy értem”, de addigra közel mindegy volt, hogy értem, meg én sem egészen döntöttem el, hogy úgy értem-e inkább, hogy „jobb neked igazából gyerek nélkül”, vagy hogy… nem, várj csak, ugyanezt mondtam volna, csak valami egész más hangsúllyal.
A harmadik tag rövidesen kirobogott a szobából, a másik pedig ment utána. Maradt a zene és hogy egyikünk sem tud mondani semmit.
Aztán egy ponton nem volt többé zene sem.

- Igaz, amit mondott?
- Mire gondolsz?
- Hogy a tiéd lett volna a gyerek.
- Talán.