Szanaszét hagyta nyomait a lakásban. Könnyeket felejtett a padlón, a párnán, a kanapé tövében, a sötét sarkokban, a bárszekrényben, Vegyész – laikus számára túlságosan idegen – szerekkel pakolt kis üvegcséiben, zacskókban, tányérokon, a pulton, a polcok élén, a takarók szövetszálai közt. Aztán ezek elpárologtak, megnehezült tőlük a levegő, pedig újra, meg újra érezte – többnyire akkor, amikor elkezdett kijózanodni, vagy épp tetőfokára hágott a részegsége –, hogy mindjárt megfullad, és ezért rendre a nyitott ablakhoz menekült megkönnyebbülésért, ahol a tűzlépcső rácsai közt minduntalan megkísértette egy másfajta mélység, egy másfajta megkönnyebbülés ígérete. Persze mindig ráébredt, hogy gyengeség volna, és bár sosem gondolta, hogy bárkit meg kellene vetni azért, ha elviselhetetlenül nehéznek ítéli az életet, morbid lett volna, ha ő maga, akinek sosem nehezedett a vállára különösebb teher, az első pofonnál eldobja a sajátját. - Ivan - elismétli, mintha erre volna szükség, hogy memorizálja, a hangja mégsem tükröz különösebb érdeklődést, fakó, mint a szürke karikák a szemei alatt - nem emlékszem - vallja meg őszintén a virágok rendezgetése közben, mielőtt alsó ajkára harapna. Arra sem emlékszik, mikor volt utoljára éhes, nem hogy arra, mikor nem volt túl fáradt, hogy engedjen a gyomra unszolásának. - A Nymph-ben dolgoztál akkor, gondolom. Mit? - És valami azt diktálja, hogy tegye hozzá, ha szabad érdeklődnöm, de a fásultság elnyomja benne a belenevelt udvariasság csekély maradékát is. Inkább vizet enged neked a csapból, majd elmélázva támaszkodik meg a pult élén. Oldalra billenő fejjel fürkészi a vonásaid, mintha legalábbis fejtörést okoznának neki az ötleteid. - El kellene mennem a bárba, hívtak valami miatt, amit meg kellene nézni, de Marj ma nem ér rá, én meg - lebiggyeszti az ajkát, a homlokát ráncolja, majd megvonja a vállát látszólag érdektelenül - nem akarok egyedül odamenni. És azt hiszem, éhes is vagyok.
Csak néz téged, mintha így ismeretlenül szeretné eldönteni, hogy amit lát az a valóság-e: nem lehet, hogy csak egy jól kreált illúzió vagy? Egy váz, amit a primer életösztönök tartanak életben? Nem lehet, hogy annyit sírtál, annyira fájt, hogy inkább az ürességet választottad, ami most meg bezzeg úgy kong benned, hogy a falakról ver visszhangot, sötét árnyékokként ül meg a sarkokban és ragadozóként les préda után. Ha már téged szétcincált, ha apró cafatokra tépett a gyász, miért is ne ugorna rá valaki másra? Miért is ne keresne új áldozatot akit úgy kibelezhet, mint ahogyan veled tette: élsz, de megtörtél a súlya alatt. A szolgájává tett, a leghűségesebb barátjává és amíg te odaadóan osztoztál rajta mindeneden, ő pofátlan módon kihasznált. Ezen persze nem csodálkozik, törékeny alkatnak tűnsz, lágynak és kecsesnek, mégis hogyan bírhatnál el ekkora sújt a válladon? Mégis miért kellene elbírnod ekkora sújt a válladon? Egy pillanatra habozik ahogyan utánad néz, nem biztos benne, hogy fel van minderre készülve de talán már igazán késő visszatáncolnia: belép a lakásba, egy kicsit állottnak érzi a levegőt, egy kicsit hűvösnek és egy kicsit olyannak, mint ahonnan mindenképpen hiányzik valami. Nem akar gondolatmenetekbe bocsátkozni, hogy vajon mi okozhatja a hiányt, tudja, hiszen rá is rátelepszik, inkább csak becsukja maga mögött az ajtót és utánad lépked. - A víz jó lesz, köszönöm. - Hosszan néz téged, némán bámul. - Ivan Murray. - Mutatkozik be illedelmesen és miközben a pohárért nyúl, egyszerűen nem tudja levenni rólad a szemét. Látja benned Titant és ettől egészen megzavarodik. - Mikor ettél utoljára Opal? - Ismer téged, persze nem úgy ahogyan az ember a barátait ismeri, inkább csak mendemondákból tudja a nevedet, történetekből emlékszik rád, amiket meséltek neki. Még mindig roppant furcsának találja, hogy hús-vér ember vagy: mindeddig csak a képzeletében éltél és habár ott is szőke hajad volt és hosszú szempilláid, valahogyan mégis csak élőbb voltál. - Ha megfürödnél vagy csak ülnél a kanapén én nagyon szívesen kitakarítok vagy rendet rakok vagy tudom, hogy nem ismerjük egymást de szívesen meghallgatlak esetleg ülök itt veled csendben. Nem igazán kellene egyedül lenned azt hiszem. - Nem akar tolakodónak tűnni és nem is akarja, hogy azt hidd túl sokat képzel magáról, de sejti mit érezhetsz legbelül, hogy milyen mértékben mosódnak össze körülötted az éjjelek és a nappalok és bármennyire is tudja, hogy nem kellene, azért mégis csak megsajnál.
- Szia - épp csak átszűri ajkai közt, halkan, rekedten, azt gondolhatnád a sírástól – sokat sírt, az első napokban nagyon sokat, mostanra javult a helyzet kicsit, nem a rémítő üresség, egyszerűen csak elapadtak a könnyei –, valójában csak nem szólt senkihez legalább tizenkét órája – lehet, hogy volt az huszonnégy is, de úgy fest az időérzékét is elveszítette –, hát kicsit olyan érzés, mintha újratanulná a kommunikáció ezen formáját. A csokorért nyúl, de egy pillanatra sem veszi le rólad a tekintetét. Ráérősen mér végig, a kérdésedre szórakozottan bólint, majd egyszerűen hátat fordít, és magadra hagy a nyitott ajtóban. Életrevaló srácnak tűnsz, bízik benne, hogy megoldod. - Megkínálhatlak valamivel? - Remek vendéglátóhoz méltón érdeklődik, csak utólag gondol igazán bele, hát megtorpan, fancsali arccal fordul vissza, lebiggyeszti az ajkait, aztán megrázogatja a kezében tartott üveget, meg az alján maradt két korty piát. - Igazából kaja nem nagyon akad, vízzel, vagy alkohollal tudlak kiszolgálni - közli, megvonja a vállát, illedelmesen megvárja a választ, mielőtt elbillegne a konyhába. Útközben lehúzza azt a kevéske vodkát, a csaphoz érve kiöblíti az üveget, vizet tölt bele, a pultra teszi, és végtelen gondossággal kezdi el beletűzögetni a csokorból kicsent virágokat. - Ne haragudj, ha már mondtad, nem vagyok a legjobb passzban. Hogy hívnak? - Mert abban a kótyagos tudata ellenére is teljesen biztos, hogy te igenis tudod a nevét. Micsoda szerencse, hogy neki – egyelőre legalábbis úgy tűnik –, egy ideig nem kell bemutatkozásra pazarolni azt a csekélyke lélekerejét.
Kényszerszabadságra került és habár mindig azon panaszkodott, hogy nem tud kivenni egy hétvégét sem, igazán sosem vágyott erre: a Nymph szinte már a sejtjeibe ette magát, az otthonává vált, az egyetlen hellyé ahol jól érezte magát, sosem hitte volna, hogy igazán meg tud kedvelni helyeket, az élete nagy részében utazgatott és menekült, a Nymphet mégis megkedvelte - ezen a ponton persze biztos abban, hogy nem Nicole miatt kedveli, de valójában Ivan kevés dolgot kedvel úgy, mint A NŐT, így csupa nagybetűkkel, méz illattal és álomszerű pillanatokkal, de ha jobban belegondol már rég elhagyta volna a várost, kifosztotta volna a kasszát és vissza sem nézett volna, ha nem ismeri meg Őt - és most, hogy nincs lehetősége szabadidejében is betérni, hogy igyon egy pohárral vagy a többi táncossal cseverésszen, esetleg nevessen, üresnek érzi magát, ha megütnéd, nekilöknéd valaminek, visszhangot verne benne a hiány. Mimitől tud rólad, ahogyan nagyon sok mindenről Mimitől tud: Titan eltűnése olyan dolgokat rázott meg benne, amikről nem is sejtette, hogy léteznek. Titkon várost épített magában, malter helyett pénzt használt a falazásra, de becsempészett oda titkokat, ismerősöket, kedves gesztusokat, fénylő szempárokat, nevetéseket, meghatározó pillanatokat és most utcák roskadnak össze a hír hallatán, Ivan szoros kis keze is megremegett, de kivételesen nem a húsos dollárokat sajnálja, nem őket gyászolja igazán. Titan mégis csak a főnöke volt, a megmentője, a barátja. És sosem látja többé. Sokáig gondolkozott, hogy eljöjjön-e vagy most kellene szednie minden cuccát és köddé válni: de nem tudná itt hagyni Nicolet. És Nicolet mégis csak a Nymphnek köszönheti, Titannak, milyen kár, hogy neki sosem tudja meghálálni. Megremeg a lélegzete ahogyan megnyomja a csengőt, még mindig nem biztos benne, hogy tényleg el kellett-e jönnie, nem is tudja, hogy mire számítson, a mellkasa már így is szorít, vajon elfér-e még több gyász benne vagy nem marad semmi csak az üresség, az a kongó, néma üresség: Titan koporsója. - Szia. - Összerezzen ahogyan ajtót nyitsz, mintha másra számított volna. - Ezt a csokrot, öhmm... Titannak hoztam. - Nehezen találja a szavakat, pedig úgy gondolja ezzel sosem volt igazán gonja - Együtt dolgoztunk, és... bejöhetek? - Megköszörüli a torkát, a hangja karcossá válik a látványod miatt: üvölt rólad a vesztesség, a hiány, a fájdalom, rajta pedig nincs fülvédő, hogy ne hasson rá, hogy kikerülje vagy kivédje mindezt.
A szeméhez nyúl, kidörgöli belőle az álmot. Összeszorul a torka – ezúttal is vészesen kevés időt kap, mielőtt megtörténne –, máskor a szegcsontja alatt ég, a gyomra rándul görcsbe, a derekában lobban fájdalomként, a mellkasába szúr, olykor úgy érzi el kellene mennie egy komolyabb kivizsgálásra, mert talán túlhajtja a testét. Még alig huszonöt – pont annyi, mint az ikertestvére, amikor eltűnt –, nem kellene emiatt aggódnia, ha ébredés után nem mindjárt a konyhába indulna csókot váltani a vodkás üveggel, mielőtt meglátogatná a mosdót. A tükörképével napok óta csak futólag találkozott. A tenyerébe bámul inkább, az ujjait vizsgálgatja, szépen gyógyul a Nymph öltözőjében szerzett sebe, de nem olyan gyorsan, mint várta, mintha Titan magával vitt volna valamit belőle – a másik felét, azt a felét, ami nem volt kifejezetten jobb, de legalább értelmet adott a létezésének, fényt a sötétebb pillanatokban, mert érte kellett tovább mennie, és most itt van, fejében a szöveggel, amit a lebaszására írt, amiért mindezt eltitkolta előle, amiért illegális szarságokba keveredett, amiért nem kereste, és már nincs kinek elmondani -, mintha a gyász lassan elkoptatná az életerejét, mintha --- Bugyiban és Vegyész egyik oversized pólójában, félig teli – innen fentről amúgy inkább féléig üresnek látszik, és nem biztos benne, hogy van utánpótlás a bárszekrényben, felöltözni viszont semmi kedve, patthelyzet – üveggel a kezében néz körül a lakásban, amit Esme és Kocka takarít olykor, mert neki nincs hozzá ereje. Néha Mimi is beugrik, sütit hoz, meg kávét, mintha valami különös kényszer dolgozna benne, hogy életben tartsa azokat, akik érintettek a Nymph ügyében - vagy egyszerűen csak sajnálja, nem tud mit kezdeni a gyászával, a felszabadult idejével, tök mindegy –, Zach Smith egyszer jött vele. Valószínűleg utoljára. Lehet, hogy nem kellett volna szemérmetlenül flörtölnie vele, de hát --- Valamivel neki is szórakoztatnia kell magát! Mert nyilván nem elég ez az egész, Oakley sem tolta haza a képét egy ideje – pedig biztosan meglepődött volna, hogy a szőke prosti a szobáját bérli -, ő meg csak nem hívhatta fel a Zubkov családot, hogy a hogyléte felől érdeklődjön. Aztán két nappal ezelőtt végre felmerészkedett a twitterre, ott találta a polgármester sajtóközleményére mutató linket, és világosodott meg. Majd omlott össze. Marj persze tök jófej volt, amikor összevakarta, meg akkor is, amikor felajánlotta a segítségét a klub felújításában – az anyagira annyira nem szorult rá, az apja a történtek után szeretet helyett pénzzel, és végtelen szabadsággal próbálta kárpótolni –, de mégsem tölthette vele minden napját, hogy a munkálatokkal, a színek kiválasztásával, a bútorok megrendelésével terelje el a figyelmét. Magától meg nem állt neki. Nem öltözött fel, és nem ment el a helyszínre. Úgy kerüli a bárt egyelőre, mint Titan szobáját. A csengetésre úgy kapja fel a fejét, mintha mákonyos álomból ébredne. Mezítláb lopakodik át a nappalin, és gondolkodás nélkül tárja szélesre előtted az ajtót.
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
