Ha óvatosan szórakozunk, az már nem is szórakozás.

Egy ijedt őzike a ragadozók territóriumában és tömegében nem biztos, hogy a lehető legjobb programválasztás péntek éjszakára. Fogalmam sincs, ki lehet a barátnője, de vagy ő sem volt tudatában, hová is szól az a bizonyos meghívás, vagy éppen nem a legjobb barátnak járó érem akasztható a nyakába, ha volt olyan őrült, esetleg felelőtlen, hogy magányosan engedje el ezt a lányt oda, ahol ha nem tartozol senkihez, akkor kétséges az ép bőrrel kijutás. Szerencsés esetben csak néhány harapással tarkítva távozik, kevésbé szerencsés formában viszont... nos, hullazsákban. Az én számomra a vámpírlét nem jelent okvetlenül egyet a gyilkolással, de sajnálatos módon sokan vannak a berkeinkben, akik nem osztják ezt a véleményt, és valódi ragadozó módjára léteznek. Egy ilyen fiatal, és tapasztalatlan lányért pedig csakugyan kár lenne, ha valamely újság Kék hírek rovatában látnám viszont, és noha alig öt perccel ezelőttig meg sem fordult a fejemben gardedamot játszani, most valami azt súgja, jobb ha a társaságomban tölti az idejét. Egyrészt azért, hogy élve ússza meg ezt a bált, másrészt pedig egy mélységes zavarban lévő lány felvidítását mindig is szent kötelességemnek éreztem már emberként is, és ez vérszívó mivoltomban sem változott.
- Nos, akkor vegye úgy, hogy... hát, derült égből nem is, mert odakinn koromsötét éjszaka van, de mondjuk egy csillag az én személyemben küldött megmentőt önnek - mosolygok rá. - Az isten szerelmére, ne legyen már ilyen zavarban - nevetek. - Nézzen rám nyugodtan. Higgye el, jó fiú vagyok. Legalábbis jobb, mint itt a nagy többség. Erre akár meg is esküszöm - teszem a szívemre a kezemet. - És remélem szerény személyem most már elég okot szolgáltat arra, hogy maradjon. Pláne azért, mert még ki sem próbálta, milyen remekül csúszik a táncparkett néhány hevesebb mozdulatnál - nyújtom oda a karomat.
- Te jó ég, most komolyan urazni akar engem? - képedek el. - Az ilyesmit kizárólag az alkalmazottaimtól, és munkaidőben várom el. Hívjon Luciannek, ahogy mindenki más. Na jöjjön - vezetem a tánctérre. Pont elindul az új dal, a felénél körülbelül közelebb húzom magam Jade-t, fél karomat a derekára teszem, másikat a másik kezemmel tartom, így ropjuk, és ahogy látom nincs ellenére.
- Még hogy maga nem tud táncolni! - kiáltom vidáman, amikor a szám véget ér, és van alig néhány másodpercnyi pihenő a következőig. Ez azonban valami olyasmi, amit csak nagyon vad őrjöngéssel lehet levezetni, jobbnak látom ha ennek nem teszem ki Jade-t. - Mit szól egy italhoz, meg kissé nagyobb nyugalomhoz? - vetem fel a javaslatot, és amennyiben nincs ellenére, elkormányozom egy sarok felé, ahol a bárpultot állították fel.
- Két pohár pezsgőt, mondjuk... Armand de Brignac-ot. Remélem nincs ellene kifogása, ha megkóstolja - nézek Jade felé. - Tudja, a pezsgő olyan, mint egy hercegnő. Illő alázattal kell megközelíteni, és nem úgy vedelni - bökök a vállam felett hátrafelé, ahol valaki éppen ezt műveli - mint a legolcsóbb sört egy ír kocsmában. Egészségére - koccintom a poharamat az övének, mikor megkapjuk a kért italt. - Egyébként, csak hogy megnyugtassam, egyszer sem lépett a lábamra. Nem értem, miért nem bízik jobban saját magában, meg a képességeiben - mosolygok. - Na és, most meséljen nekem, feltéve persze, ha nem vagyok túl indiszkrét. A barátnője, aki meghívót kapott, talán bennfektes ezekben a körökben? És hogyhogy ma este parlagon hagyta önt?

Ha óvatosan szórakozunk, az már nem is szórakozás.

Mindenki, legyen bár halandó vagy halhatatlan, tagadhatatlanul szereti a kihívásokat. Bizonyos egyéb irányú, de szükségszerű funkcióktól eltekintve ugyanis ezek éltetnek bennünket. Hogy kinek mi a személyre szóló megoldásra váró megmérettetése, egyénenként dől el: van akinek a vagyon, másoknak egy rég megálmodott munkahely, vagy a kiszemelt társ meghódítása a kitűzött cél. Ami engem illet, nem szokásom elaprózni magam - a listámon ilyen tekintetben minden egyes nő ott szerepel, mindegyikük vastag betűsen, kiemelve az első helyen. Nem teszek különbséget. Számomra a kényszer, hogy az ujjam köré tekerjem, elbűvöljem, elvarázsoljam őket, legalább olyan létfontosságú, mint az életben maradásomhoz szükséges étkezéseim. Csakhogy sajnálatos módon az ember egy idő elteltével rájön, hogy lassan nem marad a városban olyan nőnemű, aki még képes az újdonság varázsával kecsegtetni, és akivel akár korábbi, akár mostani életemben ne lett volna egy erotikával fűtött afférom. Mint példának okáért ezen a helyen, ezen a partin is ismerős arcok százait látom: ha nem torkolna fájdalmas és véres botrányba, akár az összes nő ruhájára rátűzhetnék egy címkét, "ő is megvolt" felirattal ellátva. Ennél fogva nagyon is felkelti az érdeklődésemet egy bájos ismeretlen, az pedig hogy szemmel láthatóan elveszettnek tűnik a tombolás és bűn itteni fergetegében, csak a hab a tortán. A terem két átellenes végében állva is kiszúrjuk egymást, mikor másodjára találkozik a tekintetünk felvillantok egy vigyort, de gyorsan rájövök, hogy alighanem idősebb Drakula mosolyoghatott ilyen negédesen az áldozataira, így hát jobbnak látom ha a távolból bazsalygás helyett a tettek mezejére lépek.
Az első néhány mondat amit váltunk olyan, mint kenőcs az égési sebre: nyugtató és balzsamos. Fel nem foghatom, hogy a fenébe tévedhetett egy ilyen ijedős őzike olyan helyre, ahol mind az erkölcs, mind a törvény nem csupán sutba van dobva, de még jó alaposan meg is van taposva. Ahogy először rám néz, azonnal el is kapja a tekintetét, mintha valami arcpirító dolgot látna, és számomra ez is újdonság. Ilyen esetekben a nők a legkevésbé sem így szoktak reagálni rám. Sokkal inkább jellemző a morális tartásukat, és a ruháikat lehámozni magukról, méghozzá egyidejűleg.
- Nem volt szép a barátnőjétől, ha csak simán itt hagyta önt egyedül. Bár ha esetleg halaszthatatlan dolga volt - kacsintok sokat sejtetően - ez esetben megbocsátható - jegyzem meg, és a terített asztal felé fordítom a tekintetem, mikor - vélhetően mélységes zavarában - az ételről kezd beszélni.
- Oh, meg tudom érteni. Tudja, magam is kimondottan mellpárti vagyok - kúszik ismét a szokásos vigyorom a képemre, aztán képzeletben fejbe vágom saját magam. Jaj Lucian az isten szerelmére, ez a lány már a most a küszöbén áll annak, hogy sikítva kimeneküljön innen, legalább az ilyen megjegyzésekkel fogd vissza magad!
- Mondja, ugye nem akar máris menni? - mondom ki az imént eszembe villant lehetőséget. - Kár lenne... úgy értem, a szórakozásra mindig ki kell használni a lehetőséget, Jade - végre tudom a nevét. Tetszik. Ráadásul illik a tulajdonosához. Drágakő. Igaz, annak a jelek szerint még csiszolatlan, de sebaj, teszünk róla hogy teljes fényében ragyogjon.
- Nos, akkor ha úgy áll a dolog, hogy a barátnője itt hagyta, engedje meg hogy a partnere legyek. Így legalább távol tarthatja magától a nálam jóval kellemetlenebb alakokat. Vannak néhányan, higgye el - teszem hozzá. - Vegye úgy, hogy egy személyes testőrségül ajánlkozom. Egyébként jobban jár, ha nem mond nemet a táncra. Kevésbé fog kilógni a tömegből. Na jöjjön - nyújtom oda a kezemet. - Ez egy jó dal . És egye fene, annyiszor léphet közben a lábamra, ahányszor akar - nevetek. - Ne féljen tőlem. Esküszöm, nincs oka rá.

Ha óvatosan szórakozunk, az már nem is szórakozás.

Gyűlölöm a bálokat, mármint azokat, amelyeken jól fésült okostojás férfiak fényezik magukat, olyan nők társaságában, akik egy átlagember fizetésének sokszorosát költik botoxra meg kozmetikusra, hogy a minőségen aluli megjelenésük ne égesse ki senki retináját - ez alól a manőver alól csak a fajtám tagjai kivételek, mert ha van valami jó a halhatatlanságban, akkor az nem más, mint az örök ifjúság. Feltéve persze, ha valaki nem kilencven évesen lépett az átváltozás útjára, mert az - ahogy mondani szokták - szopás. Szóval ha egy átlagos bálról lenne szó pezsgővel, vonósnégyessel és határtalan sznob önimádattal, akkor ma este be sem tettem volna ide a lábamat. De persze az ilyen események csak ritkán fordulnak elő, szerintem alig néhányan lézengenek itt olyanok, akik nem voltak tisztában azzal, hogy ez a mai este semmi másról nem fog szólni, csak hangos és szinte a véredényekben lüktető zenéről, töménytelen mennyiségű italról, őrjöngésről, szexről, na és persze a hozzám hasonlóak számára könnyedén elérhető, mégis roppant diszkrét étkezésről. Ezt tekintve pedig azt mondhatom, hogy a lehető legjobb helyen vagyok: létezhet egyáltalán a hedonizmusnak bármely válfaja nélkülem?
Ezen teória mentén haladva gátlástalanul veszem ki a részemet a mai parti minden szegmenséből - az étkezést kivéve - és a sokadik whisky elmossa még a legminimálisabb erkölcsi normáimat is. Hány lányt csókoltam meg az elmúlt két órában? Számolni sem lennék képes. Gyanítom, hogy ez a nap felkerül a "best of" listámra. Amikor pedig a DJ újabb felvételt indít el, már semmi sem foghat vissza attól, hogy ne olvadjak bele a félhomályban táncolni kezdők tömegébe, miközben a két partnerem jóvoltából hol egy fenék, hol két feszes, kőkemény mell simult a testemnek. Tény, hogy egy ilyen buli alkalmával kevés, vagy szinte semmilyen teret nem szokás adni az erkölcsöknek, valahogy mégsem érzem helyénvalónak, hogy itt a parkett közepén dugjam meg bármelyiket, vagy akár mindkettőt. Ráadásul a szőke jobban bejön... de ha elérkezik a hajnal és oszlani kezd a nép, majd megkeresem, és a lakosztályomba invitálom. Ott akár már a liftben is nekieshetek, ráadásul a szobámban ott vannak azok a fantáziamozdító fém bilincsek... na persze nem kizárt, hogy mire elérkezik a fájront, ő már valaki mással lesz elfoglalva. Bánja a fene. Tisztában vagyok vele, hogy akkor sem maradnék egyedül - sosem okozott gondot megszerezni az éppen aktuális szórakozópartneremet. Mármint a takarók és párnák közöttit.
Érzékelem, hogy a tánc és az alkohol felülmúlhatatlan kettőse felkorbácsolja az érzékeimet, a hátamon verejték folyik végig, itt az ideje egy rövid szünetnek, és egy újabb whiskynek - a kijózanodás egyelőre várat magára, még legalább hajnalig. Vámpír vagyok, így jóval nagyobb mennyiségre van szükségem ahhoz, hogy kiüssem magam, bár jelen esetben nem szándékozom "forog velem a terem" jelleggel kiütni magam, jóval szimpatikusabb a kellemes oldottság állapota.
Elvonulok hát a parkett túlsó végére, leemelek közben egy mellettem elhaladó pincér tálcájáról egy poharat, a fene tudja mivel töltve - ahogy az első korty után rájövök, tequilával. Nem épp a kedvencem, de megteszi. Hátamhoz kellemesen ér hozzá a kintről belengedező hűvös levegő, és ekkor pillantásom összekapcsolódik valaki más tekintetével - azt azonnal megállapítom, hogy gyönyörű nő, de csak a harmadik alkalom után szánom rá magam a cselekvésre. Némi erőfeszítéssel töröm át a táncoló tömeget, és a lány mellé érve azonnal bevetem a már jól bevált receptemet, a százwattos mosolyomat, ami csak még jobban kiszélesedik a válasza hallatán.
- Távol álljon tőlem a személyeskedés - figyelem a szemeit, amik először az enyémet pásztázzák, az arcom minden centijével egyetemben. Ó bébi, és még ha tovább is fürkésznél! - de van olyan sejtésem, hogy nem sűrűn jár efféle helyekre, ugye? - támaszkodom fél kézzel hanyagul az asztalra. - Elveszettnek tűnik, ami itt nem biztos, hogy életbiztosítás. Ne aggódjon - hunyorítok rá jókedvűen - ez csak amolyan szólás volt - na ja, ha tényleg nem tudja hová esett be, nem biztos hogy azzal kéne kezdenem, hogy felhívom a figyelmét a tényre, hogy nem lenne rossz ötlet ha senkit nem engedne a szép ívű nyaka közelébe. - Tudja, általában az ilyen partik közönsége néhány arctól eltekintve állandó, és a belépés meghívóköteles. Ha viszont ön anélkül jött be, és ráadásul nem valaki partnereként, akkor ön minimum varázsló - teszem hozzá. Nocsak. A gondolat szöget üt a fejembe. Lehet hogy jó nyomon járok, és a titokzatos hölgy rendelkezik bűverővel? Talán mágiahasználó? Na nem afféle Harry Potter formában...
Amikor viszont másodszor is megszólal - az első néhány félénken elrebegett szót tekintve ez szinte csoda - kimondottan tetszik a hangja. Mint a hegedűszó, gordonka, lágy és kedves, dallamos. A nyári este jut róla eszembe, amikor a levegő megtelik valami elmondhatatlanul édes illattal.
- Mondja, mindig ilyen félénk férfiak társaságában? - kérdezem kedvesen. - Vagy egyszerűen én ijesztettem meg? Remélem nem, higgye el, kedves fickó vagyok - igyekszem bátorságot önteni bele. - Nos, ha a rákot nem kedveli, akkor mit? A táncot esetleg? - intek a parkett felé. Igaz, nemrég azt éreztem, hogy kell némi pihenő, de amennyiben a válasz igen, gyorsan változtatok az álláspontomon. - Ó, egyébként a nevem Lucian. Ha már ennyire zavarba jön tőlem, úgy illik, ha legalább tudja, hogy kitől - nevetem el magam.

Ha óvatosan szórakozunk, az már nem is szórakozás.

A szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közöny. A művészet ellentéte nem a csúnyaság, hanem a közöny. A hit ellentéte nem eretnekség, hanem közöny. És az élet ellentéte nem a halál, hanem a közöny. Nos, azt megállapíthatom, hogy az itt összegyűlt népeket sem a halál hétköznapi fajtája, sem a közöny nem fenyegeti - az önfeledt tobzódás olyan fajtája zajlik itt, amelyre legutoljára talán csak a Poe-féle Vörös halál álarcában került említésre. Az éjszakai élet császárainak persze nem kell semmiféle apropó a hedonista, holnappal nem törődő tomboláshoz, a mai este mégis elnevezést kapott: bál. Ha az ember meghallja ezt a szót, gyönyörű ruhák jutnak az eszébe, a férfiak karján tánc közben keringő nők, lágy zene, ragyogó fények. A valóság azonban jelenleg köszönő viszonyban sem áll az elképzeléssel. Ugyan, van egyáltalán olyan, aki ennek még bedől? Igazából már messziről hallani, hogy itt mértéktartó szórakozás helyett őrjöngés zajlik, és belépve ez a sejtés bizonyosságá válik, bár csak keveseknek adatik meg a részvétel lehetősége. Azok számára viszont, akik a kiválasztottak belső körébe tartoznak, ez a mai éjszaka az állandó, és minduntalan megújuló gyönyör forrásaként szolgál: patakokban folyik az ital, a terem hátsó részében egy DJ dobhártyaszaggatóan hangos zenéjének ütemére dobbannak a lábak, olcsó kurvák és drága luxusprostik - és nem csupán nők - kelletik magukat a magányosan érkezőknek, a sejtelmes sötétben pedig, amelyet csak finoman világít meg a lámpák színes fénye, bárkinek alkalma nyílik egy kiadós étkezésre - mármint persze, ha épp a vérszívókhoz tartozik - mert vörös karszalaggal ellátott résztvevők jelzik, hogy kik azok, akik nem csak tisztában vannak a fajtám létezésével, de két lábon járó vérbank gyanánt állnak rendelkezésre ezen az éjszakán. Végeredményben ez a parti olyan, mint bármely este a Manorban, csak nagyjából köbre emelve - a különbség mindösszesen a résztvevők létszámán, és az összetételén áll. A Manorban a minden estés tombolás ugyanis javarészt embereknek szól, a hétköznapi élet apró fogaskerekeinek, akik szeretnék kissé kiengedni magukból az őket néha csaknem szétvető gőzt, és szerintem a legnagyobb részüknek fogalma sincs arról, hogy nem csupán élnek más lények is a városban, hanem arról sem, hogy a Manor tulajdonosa is ezek közé tartozik. Itt viszont kimondottan felvillanyozó a lehetőség, hogy sutba dobhatom az óvatosságot, amellyel minden étkezésem folyamán el kell járnom, és ha érzek is valamiféle enyhe csalódottságot az egyedül annak tudható be, hogy fogalmam sem volt róla, hogy terített svédasztalhoz is járulhatnék, ha úri kedvem így akarná, így egy készséges, és finoman szólva is illuminált hölgyből táplálkoztam jó órával indulás előtt.
Így hát ennek okán kihagyom bármely magát kellető és készséges szépség megkóstolását, helyette inkább az italpult választékát kóstolom végig. A sokadik tequila és whisky után már sikerül tökéletesen elengednem magam ahhoz, hogy ne gondoljak semmi másra, csak az itt és most vezérelvére, és a felfokozott hangulattól hajtva inkább a táncolók közé vegyülök. Azt hiszem önhittség és dicsekvés nélkül is elmondhatom, hogy noha gazdagok százaival van telve a terem, és meglehetősen jó vágású egyedek alkotják az itt jelenlévők tetemes hányadát, azonnal tapadnak rám a nők. Ezúttal hárman is. Gruppen a táncparketten... nem is rossz. Bár az ágyban jobban kedvelem, de hangulatfokozónak ez is tökéletesen megteszi.
Órák telnek el, és az ital, meg az előtte elszívott fű tökéletesen felpörgetnek annyira, hogy ruhám kissé rendezetlenné váljon, hajamból néhány tincs izzadtan tapadjon a homlokomba - csak a partnerek cserélődnek körülöttem, bár okom így sem lehet panaszra.
- Hölgyeim, bocsássanak meg, de szükségem van egy kis pihenőre - szólalok meg végül az egyik dal végeztével. - Remélem, sőt nagyon bízom benne, hogy kellemesebb körülmények között is folytathatjuk - súgom még bele az egyik szőke fülébe, aztán megállok a terem végében, a teraszra nyíló ajtónál. A zakómat már régen levettem, és a kintről jövő hűvösebb levegő kellemesen hűsíti izzadt tagjaimat - még jó, hogy halhatatlan lévén nem vihet el a tüdőgyulladás.
Lekapok az egyik tálcáról egy poharat, nem is törődöm a tartalmával: csak ártson, ez a jelszavam. Most van időm kissé körbenézni a tömegben, és a svédasztalok mellett ekkor megpillantok egy fiatal lányt. Kissé tanácstalanul nézelődik, mint aki véletlenül zuhant be a terembe, és most azon töri a fejét, hogyan és miért került ide. Találkozik a pillantásunk, rámosolygok, mire úgy kapja le rólam a tekintetét, mintha valami arcpirító dolgot látna rajtam. De csak rövid ideig: tekintete újra és újra felém vándorol, a harmadik alkalommal pedig úgy döntök, ideje a tettek mezejére lépnem.
Áttöröm magam a táncolók tömegén, ami annyira nem könnyű, és kissé időigényes feladat, majd megállok a lány mellett. Nem visel piros karszalagot, ergo nem az önként felajánlkozók táborába tartozik.
- Remek este, nem? - kérdezem tőle megnyerő mosollyal az arcomon. - Jobb nem is lehetne a hangulat, és természetesen pazar a menü - kapok be könnyed mozdulattal egy falatka rákos szendvicset. - Mondja, hogy lehet hogy ilyen gyönyörű nő petrezselymet árul az asztaloknál, ahelyett hogy rajongókkal körülvéve táncolna a parkatten? - érdeklődöm. Tényleg kíváncsi vagyok, ki lehet a titokzatos ismeretlen. Eddig még sosem láttam, pedig az efféle mulatságok alkalmával általában megszokott arcok vesznek körül.