szerepkör

Nagyjából a születésem pillanatában eldőlt a jövőm. Az apám tudta, életerős fiú gyerek vagyok, úgy kell, hogy felnőjek, hogy tudjam mi vár rám. Végül is... maximum meghalok, mi más történhetne?-gondolhattam volna tizennyolc évesen. És most itt vagyok. Túléltem az átváltozást. Szenvedtem, minden telihold borzalmas volt, de akkor nem gondoltam, hogy pár év és az életem fenekestől felfordul. Persze jöttek-mentek az évek, a teliholdak,  munkák, a nők…És próbáltam vaknak tűnni, ahogy egyre múltak azok a bizonyos évek.
Minden azon az estén történt. A húgom élettelen testére nézek. A harapásom nyomára, amiből lassan bugyog a vér, eláztatva ruháját, s tócsában gyűlik össze körülötte. A fejemben lüktetett az adrenalin, ahogy húgom élettelen testét nézem, orrommal meg-megbököm, hátha kinyitja a szemét. Éreztem a halál szagát. Körüllengte, elkapta és bele kellett törődnöm, a húgom élettel, mocskos, zúzódásoktól torz arca lesz az utolsó, ami az emlékeim közé ég. Nem a mosolya, a pimasz megjegyzései. A szenvedés, a keserű igazság, hogy képtelen voltam megmenteni.
A vonyítás felhangzik, a Hold egyre kevésbé világít az égen. A ruhájánál fogva elvonszolom az úttestről, elindulok vele a többiek felé. Mire újra emberi alakot öltök, már csak a hideg, nyirkos tapintású, puha bőr az, ami rá emlékeztet. Tekintete a hajnali eget kémleli.
-Vincent!-parancsoló hang. Ez épp elég. Ellépek Sophia mellől. Apám arcán torz rémület siklik át. És ekkor valami összerakja bennem a képet. Ha ő itt van, Lay-nek is itt kell valahol lenni. Rohanni kezdek. Emlékezni próbálok a szagokra, merre éreztem. Azt a fura elegyet, mintha a farkas maga is járt volna Lay közelében.
Kéttömbnyire Sophia-tól megtalálom Lay-t. A földön, véresen, zúzódásokkal teli, szinte élettelenül fekszik. Leguggolok mellé, elkiáltom magam, mivel a többiek fejében is hasonló gyorsasággal állhatott össze a történet. A húgom és ő elválaszthatatlanok voltak, és bár Rob figyelmeztetett rá, hogy a forrófejűségük mellé néha társul némi engedetlenség, ma este kiléptem az örök védőangyal szerepéből. Nem voltam mögöttük, Rob-al nem hülyültünk csak azért a közelükbe, hogy szem előtt tartsuk őket. Joseph d'Aurevilly tehet mindenről. De én is. És a lelkiismeretem az egyetlen, amivel ha tükörbe fogok nézni, nekem kell számolnom, nem másnak. És apám... Ezen az este meg se fordul a fejemben, hol az ő lelkiismerete. A falkáé. Ahogy Lay mellett térdelek, törkeny testét felemelem, megpillantom a harapást, minden világossá válik. Lehet, hogy egy esélyt ellöktem, hogy a húgomon a harapásom nem segített, talán nem is segíthetett, ellenben csak rontott, itt volt Ő. Vele talán rendbe hozhattam mindent. Akkor először éreztem azt, hogy a szívem megkeményedik, és ahogy felemeltem, ölbe véve, s elindultam vele a többiek felé, kimondtam a néma imát, hogy legalább ő él. És ekkor mintha egy csillag suhant volna át a korahajnali égen. A húgom békére lelt...
…Éjszaka újra és újra végigjátszódik a fejemben ez a képsor. Közeledik ismét egy telihold és a szemem alatti karikákat bámulva reggel a tükörben, rájövök, hogy újra meg fog viccelni a maga abszurd módján az elmém. Az ajtóm felől jövő ideges kopogtatás zajára mégis összerezzenek. Mintha újra, ha csak egy másodpercig is, de átsuhanna a fegyver dördülésének hangja a szobán. Apám halála alig egy hónapja átrendezte az életem. Anyám nem tudta feldolgozni a húgom halálát és bár a faterom mindig is azzal próbált nyugtatni, hogy én csak segíteni akartam Sophian, tudtam, hogy nem csak magát vádolja, hanem engem is. De ahelyett, hogy büntetne, inkább kilépett ebből az ördögi körből és én mégsem tudtam ezért hibáztatni egy percig se.
-Mi a…-nézek végig Lay-en,mikor az ajtót kinyitva kócos, véres, szakadt ruhás alak mögé a reggeli kávém hiánya ellenére is tudok személyt társítani. Elkapom a karját és berántom az ajtón, remélve, hogy senkinek nem füllik ma reggel a foga ahhoz, hogy a verandám lesse. Ha mégis… hamarosan úgy is kiderül. A következő probléma az életem margójára. Ahogy végigmérem, eszembe jut Rob tegnap esti szövege, amikor a törzshelyünkön piáltunk.
-Ismerd be, hogy adnád.-biccentett akkor Lay felé. Lecsaptam a labdát azzal, hogy sokkal inkább olyan, mintha a húgom lenne. Ja... leszámítva azon alkalmakat, amikor túl közelkerültem hozzáés semmi másra nem tudtam koncentrálni csak vörös ajkaira. Mély morgást folytok magamba.
-Ha jól gondolom ez nem a te véred.-mormogom és mellkasom előtt karba font kézzel várom válaszát.