now you know

Megmasszíroztam az orrnyergemet és próbáltam figyelmen kívül hagyni Riley folyamatos dumálását. A fiatal járőr olyan volt, mint egy rozoga rádió, amit nem tudsz kikapcsolni: folyamatosan beszélt, csak mondta és mondta a magáét, látszólag totál hidegen hagyta, hogy egyáltalán figyelek-e rá. Igyekeztem nem figyelni, de az órák hossza óta tartó duruzsolása kezdett olyan végtelenül idegesítőnek tűnni, mint Jackson létezése.
Azt hittem így, hogy szabadnapot vett ki az a kis mitugrász, lesz legalább egy nyugalmas nappali műszakom, de ez a Riley fogta az összes ebbéli reményemet és lehúzta a vécén.
Mondjuk azt legalább sikerült megbeszélnem Richardsonnal, hogy elmehessek arra a híres-hírhedt illegális halloween-i bulira szaglászni egy kicsit. Egyedül.
– Hé, figyelj, Riley, mi lenne, ha... – Igen, kezdtem elveszíteni a türelmemet, de a járőrautó rádiója mintha csak erre a pillanatra várt volna: recsegve életre kelt, a diszpécser pedig közölte, hogy civil bejelentés alapján egy körözött gyanúsítottat látni véltek két saroknyira a pozíciónktól. – Ne! – csattantam fel, mikor Riley majdnem bekapcsolta a szirénát. – Mi csak biztosítunk. Semmit nem csinálunk addig, amíg a nyomozók ide nem érnek. – Összeszorítottam az állkapcsomat; voltam már a másik oldalon, és két kezem nem lenne elég megszámolni, hány esetben tettek nekünk keresztbe, mikor a járőrök villogva-vijjogva megindultak a célpont felé, ezzel gondosan el is ijesztve őket. – Maradj nyugton – utasítottam, miközben sebességbe tettem az autót és elindultam.
A szomszédság biztos takarásában álltunk meg, várva a nyomozókat és az erősítést. Amikor megérkeztek az autók, kiszálltam, de egyelőre megálltam a saját kocsink mellett. Biccentéssel üdvözöltem a csapatot, várva az utasítást. Nolan ment az ajtóhoz, aki bár a legfrissebb hús volt a gyilkosságiaknál, nem kevésbé bizonyult rátermettnek a feladatokra. Steve halála után valószínűleg én kerültem volna össze Normannel, de látva Nolan hozzáértését, cseppet sem bántam meg az akkori döntésemet.
A csali nem jött be; az első lövések hangjára rögtön a fegyveremért nyúltam, de egyelőre nem tettem semmi mást, látva, hogy Nolan kézben tartja a helyzetet.
– Maradj a kocsiban! – szóltam rá Riley-ra, amikor láttam, hogy ki akar szállni.
Tekintetem a házra szegeztem; mi nem mentünk hátra Normanékkel, hanem elöl maradtunk, de miután Nolan berúgta az ajtót és egy rövid hatásszünet után újabb lövések dördültek, futólépésben a veranda felé indultam. Az erőm segítségével elmozdítottam a zárakat a hátrahagyott járőrautóban, hogy Riley ne tudjon kiszállni – túl zöldfülű volt még ahhoz, hogy velünk jöjjön. Hátamat a bejárati ajtó mögött vetettem a falnak, és nem is annyira hallgatóztam, mint inkább behunytam a szemem, és hagytam, hogy a mágiám átjárja az egész házat. Másodpercek alatt pontosan tudtam, hány fegyveres van odabent és hol helyezkednek el.
Amikor Nolan és a fickó az emelet felé vetették magukat, én is behatoltam a házba, első mozdulatommal elkapva az egyik ajtó mögül éppen kiforduló alak fegyvert tartó csuklóját és kicsavarva a kezéből a pisztolyt. Norman egyik embere épp felénk tartott, ezért jobbára a karjaiba löktem a semlegesített fickót, hogy gondoskodjon róla, miközben én Nolanék után eredtem. Az emeleten is voltak még ketten rajtuk kívül, és ezt ő nem biztos, hogy tudta.
Nem szólítottam meg, mert nem akartam elterelni a figyelmét, inkább az erőmmel összpontosítottam: minden rendszeresített fegyver összetételét kívülről fújtam már, így pontosan el tudtam különíteni, hol van. Vagyis hol vannak egy másik fegyveressel. Ahogy felértem a lépcsőn és követtem a fém vonzását, az egy szobába vezetett, ahol Nolan már semlegesített valakit – vagy a gyanúsítottat, vagy nem –, és ahogy megfordult, hogy a maradék keresésére induljon, épp találkozott a pillantásunk. Biccentettem neki, hogy tiszta a terep, viszont ahogy egy lépés tett előre, megéreztem.
Egy idegen fegyver közeledett nekem balról, alighanem valamiféle takarásból, mert Nolan nem vette észre.
– Jobbra! – kiáltottam rá figyelmeztetően, de már késő volt.
Éreztem az elsütőbillentyű mozgását, éreztem az energiát, ami a lövedéket megindította. Nem gondolkoztam: bal kezemmel elengedtem a saját fegyveremet, felemeltem, majd tenyérrel előre tartva hagytam, hogy a mágia dolgozzon helyettem. A hullám, ami előtört a tenyeremből, puszta mágneses hullám volt, nem borított fel senkit és semmit, ellenben eltérített és magával ragadott mindent, ami fém – a támadó fegyvere tehetetlenül repült neki az ablaknak, majd át az üvegen, a kilőtt lövedék pedig Nolan helyett a falba fúródott.
Érzékeltem egy nagyobb fém tárgyat valahol a takarásban, azt egy jól irányzott mozdulattal ahhoz a helyhez vágtam, ahol az imént a fegyveres éreztem; a koppanó hang és a padlón elterülő test puffanása elárulta, hogy jól céloztam.
Nolanre néztem, de nem szóltam semmit a nyilvánvaló történtekről. Hivatalosan nem is használhattam volna az erőmet, a legtöbben nem tudták, hogy boszorkány vagyok, de azt hiszem, amikor az egyik kolléga élete forog kockán, igazán lehet kivételt tenni.
– Van még egy fegyveres a folyosón – mondtam inkább közelebb lépve, kissé fojtott hangon. – Nem érzem, hogy mozogna. Semlegesítetted, vagy bujkál? Ő a gyanúsított?