A morally ambiguous supernatural being

Mint oly sokan azok közül, akik ma „számítanak valamit”, a történetem elején én is egy senki voltam. Milyen jól hangzik, hogy nemesi vér csordogál az ereimben, és hogy gyermekként mindennap az egy évvel fiatalabb öcsémmel játszottunk a rózsakertben, nem igaz? De a nap végén, amikor ő a márványfalakon belül hajtotta nyugovóra a fejét, addig nekem vissza kellett térnem a sárból vert cselédházba a csótányok közé. Ő a gróf örököse volt, én pusztán az eltitkolni kívánt fattya. Aztán egy nap Alberich játék közben eltört valamit, ami egy kisebb vagyonnal ért fel, és a vikomt rajta kapott minket. Alberich magát védve, - tegyük fel, hogy mit sem tudva arról, hogy mit tesz, - azt állította, hogy én tettem. Mondanom sem kell, hogy ezután a vikomt az üvegházban véresre vert. Az anyám elveszítette a konyhai munkáját és még aznap éjjel utcára kerültünk. Az ezt követő hetekben Bécs legmocskosabb arcával ismerkedhettünk meg, míg végül az adósok börtönében kötöttünk ki. „Legalább” volt tető a fejünk fölött. Tudod, Alberich később gyors halált halt egy penge végén, de anyám még hetekig lézengett az élők soraiban, miután egy kövér őr eltörte az állkapcsát. Amikor meghalt, engem kidobtak. A domboldalról lenéztem apám birtokának fényeire és bosszút esküdtem. Végül a bosszúból kísérlet lett, de erről később.
Amikor először találkoztam Vele, nem voltam több egy meggyötört utcakölyöknél, akinek az idő közben felfedezett mágiája annyira volt elég, hogy napi betevőhöz jusson anélkül, hogy agyonvernék a kikötőben. Három ember torkát vágta el egyetlen mozdulattal, hang nélkül, csak vért és halált hagyva maga után, míg én a hordók mögött megbújva figyeltem. Rosszkor voltam, rossz helyen… mint általában. Nem tudom, miben reménykedtem, amikor követtem Őt azon az éjszakán, de meglátott bennem valamit. Évszázadnyi különbséggel, de ő és én hasonló körülmények közül jöttünk. Veszélyes utcákon hagyva egy bizonytalan jövővel, gyilkosok szárnyai alá véve. Először egy tál meleg ételt osztott meg velem. Aztán idővel a mágiáját, a tudását, a tapasztalatát, a trükkjeit, az idejét, és a bizalmát. Olykor a titkait is. Akkoriban Stanislaw-nak hívta magát. A valódi nevét és korát még akkor sem árulta el, amikor az ágyába fogadott. Egyszerű kinézetű férfi volt, rövid fekete hajjal és sötétbarna szemekkel, ám a tekintete évszázadokról árulkodott, és fojtogató mértékű mágiáról.
Megtanított mindenre. Elfeledett, tiltott helyeket mutatott a világban, ahol az Üresség átszivárog a mi világunkba, akár a tengervíz a hajó oldalán lévő apró repedéseken át mélyen a gyomrába. Mindig éreztem a hívását.
Az Üresség egy egészen más dimenzió, megváltoztat. Végtelen és nincs sehol, örök és állandóan változó. Nem kifejezetten egy hely, inkább egy állapot. Az élet és halál küszöbe. Sziklák és köd, semmi más. Nincsenek az égen csillagok. Nincs ég.
Az első néhány találkozásom az Ürességgel nem ment zökkenőmentesen. Pontosan olyan volt, mint amilyennek Stanislaw évekkel előtte leírta. Egy hely, ahol fekete ködként tekeredik a torkodra a félelem és az őrület. Ám másokkal ellentétben, én képes voltam a hullámok alá nézni, a tenger mélyére. Már csak úszni kellett megtanulnom fuldokolás helyett.
A kezdetekben csak a repedéseken tudtam átlépni, vöröslő fonalat magam után húzva, hogy vissza is találjak az élők közé. Ma már elég lehunynom a szemeimet, a tudatom elhagyja a testemet, és e kettőt szétválasztva bárhova eljuthatok. Bárki előtt képes vagyok megjelenni, álom formájában és a fizikai világban is. Mindent látok. Időt, vágyakat, tudást.
Az évek, évtizedek alatt a fattyúból warlock lett. Stanislaw a bosszúvágyamat sosem táplálta, de tudta, hogy egy nap vissza fogok térni a gyökereimhez. Apámat akkorra már elvitte valami nyavalya, de Alberich nagyon is életben volt. Annyi idős lehetett a fia, mint mi, amikor legutoljára játszottunk együtt. Minden hatalmam megvolt ahhoz, hogy Bécsbe visszatérve elvágjam a torkukat és a vérükkel fessem vörösre a fehérrózsakertet. De ahogy a féltestvérem, úgy a majd’ két évtized alatt én is változtam. Már nem az a fiú voltam, aki azon a borús éjszakán bosszút esküdött. Az Ürességen keresztül ismertem azonban Alberich minden ellenségét. Az egyikük a néhai szeretője volt. Őt választottam, mert nála jobban senki nem gyűlölte az újdonsült grófot. A nő hatalmat és befolyást kapott tőlem. Érdeklődve figyeltem, hogy mit kezd az ölébe hullott erővel. Hogy mire képes az emberi természet, amikor az elnyomott megkapja a lehetőséget, hogy elnyomó legyen, de azt a lehetőséget épp úgy arra is felhasználhatja, hogy jobbá tegye a világot.
A kiszámíthatatlan és filantróp döntések mindig szórakoztatnak és lenyűgöznek. De Breanna-ról egyik sem volt elmondható. Először saját magát tette érinthetetlenné, majd az orvvadászai utolértek mindenkit, aki valaha ártott neki. A féltestvéremet hagyta a végére, azt akarta, hogy mire szembe kerülnek rettegjen tőle, és a fiának sem kegyelmezett. Akkor még elég fiatal voltam ahhoz, hogy bele akarjak avatkozni. Úgy éreztem, van egy határ, amit senki nem léphet át. A fiú csak egy gyerek volt, az unokaöcsém.
Stanislaw az utamat állta. Az Ürességbe lökött. Ő, aki hosszú élete során annyi vért kiontott, hogy azon egy rabszolgaszállító bárka is elúszna, öregségére behódolt a természet semlegességének. Minden áron a fejembe akarta verni, hogy a hatalmam ritka és nagy felelősséggel jár. Hogy nem állhatok meg félúton. Vagy teljesen semleges maradok, vagy nem avatkozom bele a történelem lefolyásába, nincs köztes megoldás. Nincs olyan, hogy egyik kezemmel adok, a másikkal elveszek. Vagy adok, vagy elveszek. Véleményem szerint Bastien sem más, mint Breanna volt. Ő is csak egy ember, aki hatalmat kapott a kezébe.
Évtizedekkel később, a pápai bulla kiadása után Stanislaw és Breanna is máglyán végezte. Az évszázad végére nem maradt senki és semmi, ami az eredeti életemhez kötött volna, akik bármilyen módon az utamhoz kötődtek, amíg a fiúból warlock lett. Minden rokonom halott. A mesterem halott. Még Breanna is halott. Kis híján én is ott hagytam a fogamat azokban az időkben. A 15. századot egy egészen más Ichabod hagyta hátra, mint aki beleszületett.
Idővel elég erős és tapasztalt lettem ahhoz, hogy kitépjek egy darabot a lelkemből és kőbe zárjam egy omladozó szigeten az Ürességben. Halhatatlanná tettem magam. Aki meg akar ölni, annak előbb az Ürességbe kell bemerészkednie, ahol az idő megszűnik létezni, ő pedig könnyen elfelejtheti, hogy valaha ki volt és honnan jött.