Az ő világnézetében tulajdonképpen nincs is szükség bátorságra, elég, ha színleli az ember. Senki nem tudja megmondani a különbséget. Márpedig ő remek színész. Tudja, hogy hatoljon az ember bőre alá.
Okos, kár, hogy a diszfunkcionális családi háttere miatt, legalább ennyire ostoba is. Nem fél kockázatot vállalni, és meg van róla győződve, hogyha Ben egy nap nem lesz ott, hogy kihúzza a szarból, akkor kiássa majd magát. Valahol igaza van, hisz mindig sikerült. Ha nem lenne ilyen szívós, a tizennégyet sem élte volna meg.
Mindig hálás lesz Benedictnek, amiért megtanította férfinak lenni. Felnőttnek lenni. Visszaadta neki a hatalmat az élete felett. Hiába járt a húszas éveiben, előtte hiába vette Luke a tollnélküli szárnyai alá, akkoriban sem volt több, mint az a teljesen összezavart és elbizonytalanított gyerek, akit bántottak, aki újabb és újabb réteget pakolt magára, hogy attól nagyobbnak tűnjön. A Ben iránti hűsége persze nem Ben iránti elvakultságot jelent, ahhoz túl konok és raplis. Kifejezi a nemtetszését, ha úgy gondolja. Vannak előtte titkai, feszegeti a határokat.
Állandóan kattog valamin, az önmarcangolást pedig jellemzően agresszió formájában kapja meg a külvilág. Csak egy kis szeretetre és törődésre lenne szüksége. Ez látszik abból is, amit a vámpírlét kiélezett jellemvonásai előhoztak belőle. Bármelyik ember bőrét feltépné a véréért, az emberek rosszak. De a légynek sem tudna ártani. Mármint szó szerint. Ha bogarat talál odabent, kiviszi ahelyett, hogy lecsapná. Ha pók van a zuhanyzóban, kiviszi, mielőtt megengedné a vizet. Az aranyos alakú csirke nuggijairól pedig végleg lemondott, és húst csak akkor eszik, ha valamelyik emberből véletlenül lecsúszik a torkán egy darabka harapás közben.