Say you come around when the lights get low
I'm not gonna think 'bout the morning after When you make me move, baby, nice and slow

Nem akartalak meglátogatni. Nem volt tervben.  Az volt tervben, hogy elkapom a fiatal kiválasztottat és leszálltom Letának, majd veszek egy fürdőt, megiszok egy pohár bort – értsd: egy üveg  bort – rendelek valami kaját,  dobok egyet egy dobókockával a kapott számhoz hozzáadok tizenkettőt, kijön egy szám és a vele egyező sorszámú illetőt a névjegyzékemben felhívom, hogy jöjjön át estére.  Vagy átmegyek Willhez, esetleg felhívom Leet, hogy van-e kedve megenni egy hamburgert esetleg rácsörgök Felixre de végül mindet elvetettem.

A kiválasztott fiatal volt,  éppen betöltötte a tizenhatot és fogalma se volt róla, hogy milyen erő birtokában van. Könnyű volt becserkészni, a hormonjai ezerrel tomboltak, a ruhám pont annyira volt rövid, hogy felkeltse a figyelmét a klubban – egyedül a farkas haverjával nem számoltam, de még Ő is csak egy kölyök volt. Igen, már csak volt – még hallom a fájdalmas vonyítást, ahogy a golyó eltalálja az átváltozás közepén, elérve, hogy egy félig ember-félig farkas alakban maradjon, ahol nem múlik el az átváltozás okozta fájdalom és mivel még se az emberi lényét, se a farkast nem tudta tökéletesen uralni így könnyűszerrel végeztem vele.  Feladat letudva. Leta boldog. Mindenki boldog.

Csak én vagyok üres. Ugyan egy kicsit elszomorít a tény, hogy a farkas vére beleivódott az egyik kedvenc felsőm szövetébe és valószínűleg a kukában végzi majd, de ezenfelül mást nem igazán éreztem. Őszintén szólva nem igazán éreztem az éhségen kívül semmit az utóbbi időben.

Talán ezért is vagyok most itt – kivételesen tényleg nem kihasználni akarlak vagy valamilyen információt kiszedni belőled. Macskaként surranok be a bárod ajtaján, úgy lépkedve, mintha az enyém lenne az egész helyiség, hátra ahol sejtem, hogy vagy – mert egyébként hol máshol lennél ilyen későn? Közben elemelek egy-egy poharat a pultból, meg egy üveg bort a pult alól és egy bontót. Nem veszel észre én meg nem ismerlek meg, ahogy magadról elfeledkezve eggyé válsz a zenével , csak figyellek a résnyire nyitott ajtó mögül mígnem úgy döntök ideje megzavarni.

Belenevetek az ölelésedbe, nem számítok arra, hogy a nyakamba kötsz ki – ilyen gyorsan – aztán a nevetésem egy gúnyos mosollyá változik, amikor látom, hogy realizálod, hogy ki is vagyok. Ejnye Birdie, hát így köszöntünk egy régi ismerőst? Egy régi ismerőst, akivel az ágyad is megosztottad?

- Nem bántásképp, de szerintem az énekes karriert azt felejtsd el – még mindig nem mozdulok csak körbenézek az irodádban, szemügyre veszem a dobozokat, az asztalodon heverő papírokat végül Téged. A szétzilált hajad, ahogy a testtartásodban újból megjelenik a távolságtartás. Nem veszem magamra, nem tehetsz róla, hogy így reagálsz.

- Nem látogathatom meg csak úgy egy régi ismerősömet? – oldalra billentem a fejem és még mindig csak méregetlek – Gondoltam megihatnánk egy pohár bort – emelem fel a borod meg a két poharat – Éppen erre jártam – és most kivételesen tényleg semmi szándékosság nem volt benne, bár biztos vagyok benne, hogy ezt nem hiszed el. Megindulok feléd, a poharakat az asztalra rakom nem igazán törődve azzal, hogy milyen papírokat lökök félre, hogy esetleg azokat épp most rendezted sorba.  Nem törődök azzal sem, hogy esetleg kiszúrod a vérfoltot a bőrdzsekim alatt a felsőmön, talán illett volna átöltöznöm, de mint mondtam nem szándékoztam idejönni. Csak úgy megtörtént.  Előveszem a dugóhúzót és fel is bontom a bort majd töltök a poharakba, mindezt csendben, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog az irodádban, Neked.
- Valaki mást vártál? Abból, ahogy a nyakamba omlottál muszáj rákérdeznem – átnyújtom az egyik poharat – Vagy esetleg már mindenkit így üdvözölsz, aki éjszaka meglátogat? – magamhoz veszem a másik poharat és egy pillanatra elgondolkozva fürkészem az arcodat, hogy mire is koccintsunk – A viszontlátás örömére – mondom végül és óvatosan hozzáérintem az poharamat a tiédhez. Nem hiszem, hogy Te bármi örömöt is lelsz most ebben.

Say you come around when the lights get low
I'm not gonna think 'bout the morning after When you make me move, baby, nice and slow

A papírtorony túlságosan fehér volt. Át kell váltania újrahasznosított papírra, tudja ő is, vagy digitalizálni mindent. De ki tudja, hányan törnék fel az összes accountját, hányan akarnának keresztbetenni neki. Nem kockáztathatott.  Nem mintha nem szokott volna már hozzá az állandó készenléthez, az emberek elveszítéséhez, a bizalmatlansághoz. Egyszerűen csak kezdte megunni. Csak egyszer szeretett volna óvatlan lenni és kockára tenni mindent.
A hold ezüstös fénye a saját árnyékát vetette az előtte heverő papírra. Az óra hajnal egyet ütött. Halovány led izzós lámpa volt az egyetlen társa, még alkholt se hozott most magának. Hetek óta nem tudott aludni, nem úgy ahogy szeretett volna. Órákat ült a raktárban, leltározva, vagy akár csak lehunyt szemekkel, a székben hátradőlve, elpilledve. Aláírja az utolsó papírt is, mielőtt lekapcsolná a lámpát.

A JBL-ből halkan szól valami basszus, lábai ritmusra járnak, ahogy akaratlanul is hangosabbra veszi. A szék hátragurul a lendülettől, ahogy felpattan, nekiütközve egy fadoboznak. Az egész raktár fadobozokból áll, úgy ugrál közöttük, teljesen elfelejtve, hogy ki is ő, és hogyan kellene viselkednie. Laza konytba fogott haja kiugrik a hajgumiból, rendezetlen hullámokban hullva a vállára, csak hogy egy újabb ugrás után a levegőben kössön ki újra. Idejét nem tudja, mikor engedett ki ilyen hangokat a torkán, felszabadult és boldog nevetéssikolyok, teljesen fals énekhangok szakadnak fel belőle, érzelmek, amiket elfojtott oly régóta.
Irányérzékét teljesen elveszti, gondolkodás nélkül nyúl az ajtó irányába, mikor nyílik, nem is figyeli ki lép be rajta, hiszen a ilyen időben keresi akkor biztos ismeri. És ismeri, az illat az orrába költözik, az ismerős test hozzá simul, az ugrálás abbamarad, csak a hosszú szőke hajba temeti magát, egy pillanatra gondolva csak azt, bárcsak más lenne.

A dal elhallgat. A pillanat megtörik, a pókerálarc visszakerül. Az asztal szélének támaszkodik, két kezére támasztva testsúlyát. Pillantása végigfut a vékony testen, emlékképeket villantva agyába. Egy halk, gondterhelt sóhaj hagyja el ajkait, nem néz fel, a papírokat rendezgeti fél kézzel. – Nem tudok mit adni most neked Alabama. – Végre felnéz, lökve magán az asztalra ülve. – Mit csinálsz itt ilyenkor?