Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.


come, break me down - Harlen & Adele


Ember

Adele Crawford
Chatkép :
come, break me down - Harlen & Adele Tumblr_inline_ogjmjbC8Ai1sordey_500
Szerepkör :
üzleti szféra
play by :
Lyndsy Fonseca
Hozzászólásaim száma :
33
Pontjaim :
24
Pártállás :
  • Semleges

Őt keresem :
i don't need your games, game over
get me off this roller-coaster
come, break me down - Harlen & Adele 1sb2Arc
&&
we live and die by pretty lies
come, break me down - Harlen & Adele Jhkw9Ai
Kedvenc dal :
loving you is a losing game
Tartózkodási hely :
◖ Washington ◗
Korom :
36
Foglalkozásom :
◖ head of Crawford Industries ◗


Adele Crawford

Elküldésének ideje -- Kedd Okt. 20, 2020 9:10 am

do you really want me dead

or alive to torture for my sins

A szemöldökeimet összevonva figyeltem őt, próbáltam kiolvasni a tekintetből, hogy hol rejtette el a csapdát. Mark már biztonságban volt, de nem tudtam elhinni, hogy engem csak úgy elenged. Összeszorítottam az állkapcsom az egyértelmű utalás hallatán, de nem vettem magamra.
Szóval már csak ez várna rám? – kérdeztem vissza. – Ez lenne az egyetlen dolog, amit még tehetnél velem? – Ahogy hangosan kimondtam a kérdést, már éreztem, hogy ennek azért többféle értelmezési lehetősége is van, de nem adtam jelét, hogy nekem ez eszembe jutott volna. Így is épp elég gyengeségemet ismerte már. Nem adta viszont jelét, hogy meg akarna akadályozni az elindulásban, ezért tettem is egy lépést előre, de aztán a következő szavai megállítottak egy pillanatra. Elmosolyodtam; nem boldogan, inkább csak a beletörődés rezignáltságával, és egyébként is, megint igazam volt. – Tudtam, hogy nem engedsz el útravaló nélkül – jegyeztem meg, mielőtt folytattam volna az utamat az autó felé. Nem adtam meg neki azt az elégtételt, hogy kimutassam a félelmemet; tulajdonképpen nem is voltam igazán meglepve. Hetek, hónapok óta láttam és éreztem őt az árnyékomban, csak eddig mindenkinek meggyőződése volt, hogy szellemet látok... de én már tudtam, hogy ennél kézzel foghatóbb nem is lehetne. Ahogy azt is tudtam, hogy ha egyszer már járt a lakásomban, többé tényleg sehol nem vagyok biztonságban.
Útravaló ide vagy oda, még mindig nehezen akartam elhinni, hogy csak úgy elsétálhatok innen, pedig nem akadályozott meg semmivel, és amikor nem szálltam be azonnal a kocsiba, már-már tényleg meglepettnek tűnt. Egyértelmű választ persze ezúttal sem kaptam, de a mozdulat, ahogy leengedte a mellkasa elől a kezeit... azt mutatta, hogy készen áll bármire, ha ennyire ragaszkodom hozzá. Tudtam, hogy át kell adnom az irányítást a józan eszemnek: be kellett szállnom az autóba és el kellett mennem innen. Azonnal. Amíg még tényleg megtehettem.
Kétlem, hogy ezúttal újabb húsz évet váratnál magadra – kerültem ki én is az egyenes választ. Kinyitottam az ajtót és beültem a kormány mögé, de nem indultam el azonnal; a szélvédőn keresztül figyeltem az arcát néhány pillanatig. Már nem számítottam rá, hogy meggondolja magát és mégis a torkomnak esik, de a belsőmet újfent letaglózta az érzés, hogy itt van. Hogy él. Éppen ő...
Megráztam a fejem, csak hogy biztosan őrültnek tűnjek, aztán beindítottam az autót. Amíg láttam őt az ablakon vagy a visszapillantón keresztül, addig vissza-visszanéztem rá, de biztos voltam benne, hogy nem most láttam utoljára.

for Harlen

  Elég nyilvánvaló mértékben imádtam, köszönöm! Aztaaaaa  Cuki   


 

Vissza az elejére Go down
Boszorkány

Harlen C. Nichols
Chatkép :
come, break me down - Harlen & Adele Tumblr_inline_o1hoderxUR1qlt39u_250
Szerepkör :
washingtoni lakos
play by :
michiel huisman
Hozzászólásaim száma :
24
Pontjaim :
19
Pártállás :
  • Szimpatizáns

User név :
∆ buddy b.
Fő képességem :
look into my eyes and you'll find what you want
Őt keresem :
miss monster
Tartózkodási hely :
∆ washington
Korom :
39
Foglalkozásom :
∆ seriously?


Harlen C. Nichols

Elküldésének ideje -- Kedd Okt. 20, 2020 7:58 am

it's a never ending story
adele & harlen

Amikor a férfi beszállt az autójábam és elhajtott, Cheryl arcára megnyugvás költözött. Kicsit sem stimmelt össze azzal a lánnyal, akit én ismertem. Aki képes lett volna ölni... és az is lett volna a dolga. Ahhoz már inkább, aki az utolsó pillanatban meggondolta magát, és rám hagyta a meló mocskosabb részét. Az a lány talán tényleg képes lett volna könyörögni valaki más életéért. Milyen szerencse, hogy Ethan-nél ez nem fordult elő... bár, nem sok ideje lett volna rá. Ugyan szándékoztam vele nyílt lapokkal játszani, de azt nem terveztem elmondani neki, hogy mi is történt azon az estén. Hogy... valójában soha nem vált gyilkossá. Ez az én előkelő szerepem volt, és azóta is éltem vele. Ha kellett, ha nem. Egy pszichiáter rajtam gazdagodhatna meg, ha egyszer elkapnának. De hát az több okból sem lehetséges.
- Mondtam, hogy nem akarlak megölni, nem? Bármilyen furcsa... én betartom az ígéreteimet - vetettem a szemére, ismét felhánytorgatva a múltat. Ebben az elkorcsosult világban kivételnek éreztem magam, mikor rátaláltam. Végre nem éreztem magam egyedül. Nem voltam többé kóbor állat. Talán nem tudtam mindentől megvédeni, talán... előbb kellett volna cselekednem, de túl gyenge és kiszámítható voltam. Az eltűnése után azonban az indulat mindenem fölött átvette az uralmat. Kiirtott mindent, amit addig emberinek találtam magamban. Pedig valami mindig erősebb volt bennem, ha róla volt szó. Csak... szeretni akartam. Amiből ő végül nem kért. - Apropó. Én a helyedben elzárnám azokat a gyógyszereket a fiókodban. Nehogy illetéktelen kezekbe kerüljön - fűztem hozzá felemelt mutatóujjal, ezzel téve nyilvánvalóvá, hogy jártam a lakásában. Ez már alapvetően félelmet tudott kelteni az emberekben, hisz az otthonunk mindig egy privát kuckó volt. És ha valaki megsérti ezt a szentséget, hát... könnyen elveszítük a biztonságérzetünket. Hangom furcsa színbe fordult, egy pimasz vigyor játszott a szám szélén. A kelleténél jobban tetszett az, hogy így már tudtam, egy káros szenvedélye még mindig megmaradt. Az egyik kedvencem, habár én a keményebb cuccokhoz szoktam fiatalként. A gyógyszerek már egy fokkal... enyhített verziósak voltak.
Követtem a tekintetemmel, még mindig nem mozdulva. Nem csalódtam benne, hogy a menekülési ösztön nagyobb volt benne, mint a maradási. Ki maradt volna, ha engedélyt kap arra, hogy elmenjen? Talán emiatt nem hágott bennem magasabb fokozatra a csalódottság. Itt volt, azt tehettem vele, amit csak akartam. Elég volt ahhoz, hogy megijesszem, és rádöbbentsem, hogy kettőnk közül én még mindig nagyobb főnök vagyok.
Ő mégis megállt egy pillanatra, és visszafordult. Felvontam a szemöldökömet. Átkozott nő, mit nem ért abból, hogy mehet, amerre lát... - Tényleg el akarsz menni? - fordítottam meg a kérdést, leengedve a karjaimat a mellkasom elől. Ha őrzött még egy kicsit a józan eszéből, akkor egyértelmű volt a válasz. Azt viszont egyértelművé tettem  ma este, hogy ha el is megy, el is menekül... már a nyomában vagyok. Minden sarkon ott fogok állni, bárhová is megy.


  22  Szeri     || barb :copyright:
Vissza az elejére Go down
Ember

Adele Crawford
Chatkép :
come, break me down - Harlen & Adele Tumblr_inline_ogjmjbC8Ai1sordey_500
Szerepkör :
üzleti szféra
play by :
Lyndsy Fonseca
Hozzászólásaim száma :
33
Pontjaim :
24
Pártállás :
  • Semleges

Őt keresem :
i don't need your games, game over
get me off this roller-coaster
come, break me down - Harlen & Adele 1sb2Arc
&&
we live and die by pretty lies
come, break me down - Harlen & Adele Jhkw9Ai
Kedvenc dal :
loving you is a losing game
Tartózkodási hely :
◖ Washington ◗
Korom :
36
Foglalkozásom :
◖ head of Crawford Industries ◗


Adele Crawford

Elküldésének ideje -- Hétf. Okt. 19, 2020 7:02 pm

do you really want me dead

or alive to torture for my sins

Valahol nevetségesen sorsszerű volt a gondolat, hogy a saját tragédiám okán akartam mindenáron menteni Mark életét, hiszen abból a tragédiából éppen az az ember próbált annak idején kimenteni, akinek most könyörögnöm kellett. Tudtam, hogy ő élvezi a helyzetet. Idejött, hogy bosszút álljon rajtam, és lám, szépen el is érte, hogy kizárólag azért ne boruljak térdre előtte, mert képtelen voltam megmozdulni... de akkor sem éreztem volna helyesnek, ha hagyom, hogy egy ártatlan emberen töltse ki mindazt a dühöt, amit én okoztam neki az imént.
Összeszorítottam az állkapcsomat a sóhaja hallatán; azt hittem, sikerült megint rosszat mondanom, de hiába vártam, nem ölte meg azon nyomban Markot a nyelvbotlásom miatt. Ki gondolta volna, hogy az embernek még könyörgés közben is óvatosan kell fogalmaznia, ha nem akar bajt? Agyrém volt az egész helyzet, de nem engedhettem, hogy elveszítsem a fejem. Ki kellett tartanom, meg kellett törnöm. Ezért is ígértem meg gondolkodás nélkül, amit kért tőlem; ő talán bele sem gondolt, hogy ezzel két legyet ütöttem egy csapásra. Markot és Danielt is megmentettem, feltéve, ha utóbbi képes lesz elfogadni, amit tenni készülök. Tudtam, hogy valami nagyon ütős szöveggel kell majd előállnom...
Belekapaszkodtam abba az egyetlen kis reménysugárba, hogy Edgar számára tényleg fontos, hogy betartsam az ígéretem, és végül úgy tűnt, így is van. Egy valóságos hegyoldal zuhant le a mellkasomról, amikor láttam, hogy Mark ismét levegőhöz jut, és nem próbálja lenyúzni a saját bőrét a nyakáról. Láttam a félelmet a szemeiben és azt is észrevettem, hogyan pillantott rám, mielőtt Edgar szavainak engedelmeskedve elindult volna az autójához. Csupán egy apró biccentéssel jeleztem neki, hogy jobb, ha valóban eltűnik – én már rég halott lettem volna, ha bántani akar. Annak azért örültem, hogy bár nem eredt futásnak, észrevehetően nem akarta megkockáztatni, hogy egy tizedmásodperccel is túllépje azt a bizonyos húsz másodpercet. Csak akkor szólaltam meg ismét, mikor Mark kocsijának a kerekei már a távolban nyikorogtak a garázs padlózatán. Vissza kellett terelnem magamra Edgar figyelmét, és csak remélni mertem, hogy ezúttal nem téved le ide még valaki.
Nem fejezte be a kérdésemre adott válaszát, és már éppen szólásra akartam nyitni a számat, amikor megláttam, hogyan izzik fel a tekintete, és a szavak a torkomra égtek. Nyelnem kellett egyet. Nevetni támadt kedvem, sírva nevetni, hogy éppen most játszott egy ártatlan ember életével miattam, és még mindig ilyen hatással tud lenni rám... nevetséges volt, komolyan.
A következő pillanatban azonban ahelyett, hogy folytatta volna, intett egyet, a testemet leláncoló láthatatlan béklyók pedig semmivé lettek. Meglepve, de egyben gyanakodva néztem rá, miközben megmozgattam a végtagjaimat; a lábfejem szinte teljesen elzsibbadt a mozdulatlanság miatt a magassarkúban, de azért még képes voltam járni. Amikor pedig azt mondta, szabadon távozhatok, már nem is próbáltam leplezni a gyanakvásomat.
Hol van a csapda? – tettem szóvá a kételkedésemet. – Ezek után csak úgy elengedsz? Semmi búcsúajándék, amin elgondolkozhatok otthon? – Nem gúnyolódtam vele, nem akartam még egyszer haragítani itt, ahol már az imént is a lehető legszerencsétlenebbül jöttem ki belőle, egyszerűen csak próbáltam kitalálni, mi a trükk. Nem értettem, miért engedne el ennyivel, de ha nem állított meg, lassú, kimért léptekkel elindultam az autóm felé. El kellett sétálnom mellette, és tényleg minden egyes lépésemnél arra számítottam, hogy a következő pillanatban akár szó szerint is belesétálhatok valami csapdába.
Ha viszont mégis eljutottam az autóig, kinyitottam, de a kezem megállt a kilincsen, és visszanéztem rá. Hihetetlennek tűnt a gondolat, hogy most csak úgy hazaenged. – Tényleg hagysz elmenni?

for Harlen

  Cuki    


 

Vissza az elejére Go down
Boszorkány

Harlen C. Nichols
Chatkép :
come, break me down - Harlen & Adele Tumblr_inline_o1hoderxUR1qlt39u_250
Szerepkör :
washingtoni lakos
play by :
michiel huisman
Hozzászólásaim száma :
24
Pontjaim :
19
Pártállás :
  • Szimpatizáns

User név :
∆ buddy b.
Fő képességem :
look into my eyes and you'll find what you want
Őt keresem :
miss monster
Tartózkodási hely :
∆ washington
Korom :
39
Foglalkozásom :
∆ seriously?


Harlen C. Nichols

Elküldésének ideje -- Hétf. Okt. 19, 2020 4:53 pm

it's a never ending story
adele & harlen

Próbáltam megerőltetni a memóriámat, de egyetlen alkalmat sem tudtam felidézni, mikor könyörögnie kellett nekem. Pedig nem voltam kevésbé makacs akkoriban, csupán... akkor még egy csónakban eveztünk. Úgy élt bennem a kettőnk közötti kötelék, mintha tegnap lett volna. Volt időm emlékezni, minden nap felidézni, hogy is juthattunk el idáig. Ez persze kevés volt ahhoz, hogy minden dühöm elmúljon. Talán éppen azért, mert túl erős köteléknek éreztem. Nem szentségteleníthette volna meg azzal, amit végül tett. - Túl sokszor akarták már megmondani, mit ne tegyek - sóhajtottam fel. Díszes példája voltam annak, mikor rossz kezekbe került az a bizonyos hatalom. Én élveztem minden pillanatát, és inkább azok lázadoztak, akik felkerültek arra a bizonyos halállistára. Na jó, ez csak egy gúnyos megnevezés. Nem vezettem listát róluk. Minden a fejemben volt. És Cheryl foglalta el az utolsó helyet rajta. A bosszú pedig már egy karnyújtásnyira volt tőlem. Alig egy kicsi választott el, de nem kapkodhatok el semmit. Az más malmára hajthatja a vizet. Ostobaság lenne.
Elég világos volt az alku ráeső része. Ha elfogadja, és hajlandó teljesíteni, én is képes vagyok tartani az adott szavamat - még ha nem is nézte ki belőlem. De régen sem szegtem meg az ígéreteimet. Ellentétben vele... kételkedni nekem lenne jogom. - Jó kislány - mondtam, ekkor már teljesen megnyerve a csatát. Habár nem hittem neki a szó szoros értelmében. Ma már nem létezett olyan kapcsolat, amit csak úgy meg lehetett szakítani. Ő pedig pontosan ezekben az apró momentumokban reménykedhetett. De Isten látta a lelkem, hogy megnyúzom a szőrös haverját, ha a véletlenen kívül bármilyen apropóból egymás mellé vergődnek.
Ránéztem a fickóra, aki szépen lassan abbahagyta a nyaka marcangolását. Tisztulni kezdett a tekintete, majd az ürességet felváltotta a félelem, amikor észrevett minket. - Ha eltűnsz húsz másodpercen belül, nem kezdem elölről - utaltam a telepatikus támadásomra, de nem kerülte el a figyelmemet, ahogy a távozása előtt kérdőn a nőre pillantott. Még ehhez is engedélyt kellett kérnie? Csak ülj be a kocsiba haver, és takarodj a picsába. Nem tűnik bonyolult feladatnak, hát még egy agyoniskolázott majomnak feltűnhetett volna, hogy nem kívánatos a jelenléte. Az pedig, hogy Cheryl-től várt megerősítést, emelte a napom fényét. Mekkora hatalom összpontosul az én Cherylem kezében. Esküszöm, majdnem büszke lettem. De csak majdnem.
Megráztam a fejem, majd ismét megkerestem Cheryl szemeit. - Ha elmondanám, miért cserébe engednélek el... - A lelki szemeim előtt már meg is jelent a meztelen teste, ahogyan engedi magát végigsimítani. Ezer és egy módon tudtam volna örömet okozni neki, ettől pedig egy másodperc alatt felizzott a vérem. Ismét. Nyavalyás boszorkány.
Legyintettem, minek következtében érezhette, hogy eltűnnek a láthatatlan láncok róla. Már nem tartottam foglyul. Amit akartam, elmondtam neki. És a férfi, aki besétált, elég jó alapot adott annak, amit így első alkalommal el akartam érni. Méghozzá hogy a szőrös haverja takarodjon ki az életéből. - Menj, ha akarsz. Végeztünk. Mára - tettem hozzá, miközben a karjaim összefonódtak a mellkasom előtt.


  22  Szeri     || barb :copyright:
Vissza az elejére Go down
Ember

Adele Crawford
Chatkép :
come, break me down - Harlen & Adele Tumblr_inline_ogjmjbC8Ai1sordey_500
Szerepkör :
üzleti szféra
play by :
Lyndsy Fonseca
Hozzászólásaim száma :
33
Pontjaim :
24
Pártállás :
  • Semleges

Őt keresem :
i don't need your games, game over
get me off this roller-coaster
come, break me down - Harlen & Adele 1sb2Arc
&&
we live and die by pretty lies
come, break me down - Harlen & Adele Jhkw9Ai
Kedvenc dal :
loving you is a losing game
Tartózkodási hely :
◖ Washington ◗
Korom :
36
Foglalkozásom :
◖ head of Crawford Industries ◗


Adele Crawford

Elküldésének ideje -- Hétf. Okt. 19, 2020 1:45 pm

do you really want me dead

or alive to torture for my sins

Mint például te? – fúrtam a pillantásom szürkészöld íriszeibe. Fogalmam sem volt, pontosan mennyire is akart az ellenségem lenni; kétségtelenül kis híján megölt – bár állítása szerint nem állt szándékában ténylegesen megölni –, most azonban mégsem adta semmi jelét annak, hogy ilyen szándékai lennének. Lefegyverzett, ő uralkodott a testem felett, feldühítettem... mégis ragaszkodott ahhoz, hogy nem megölni akar, hanem megbüntetni, de azt még mindig nem árulta el, hogyan. A láthatatlanság mondjuk egyértelmű volt nála, tekintve, hogy még a saját halálát is megrendezte, biztos ami biztos.
Végül azonban ahelyett, hogy ki tudtam volna szedni belőle a terveit, fordult a kocka, méghozzá úgy, hogy ismét ő álljon nyerésre; mintha csak az égiek is őt támogatták volna. Nem lett volna szabad senkinek arra járnia, főleg nem Marknak. Megfordult a fejemben, hogy ő talán pontosan tudta, hogy van még itt valaki, esetleg ő maga csalta le a garázsba éppen most, de nem mertem hangosan is kimondani... nem akartam neki ötleteket adni. A biztonsági őr még ott volt a portán, nem hiányzott, hogy a következő akadálynál meg őt használja fel ellenem.
Ne csináld ezt – könyörögtem neki kétségbeesve. Az elmém olyan zaklatottá vált a történtek miatt, hogy képes voltam ökölbe szorítani a kezeimet a lefegyverzése ellenére is. Nem lett volna muszáj megalázkodnom és könyörögnöm Mark miatt, a kapcsolatunk teljes mértékben semleges volt a cégen belül, de jól ismertem a családi hátterét – ahogy tulajdonképpen minden beosztottamét –, és képtelen lettem volna végignézni, hogy éppen ő bűnhődjön az én vélt vagy valós bűneim miatt. Biztos voltam benne, hogy ma is a lánya érdekében túlórázott, és ez lett volna a sors hálája? Nekem sosem volt rendes apám, annak a kislánynak megadatott egy, és éppen miattam veszítse el? Nem tehettem meg. Képtelen lettem volna rá.
Összeszorítottam a szemeimet, amikor bevitte a kegyelemdöfést, közölve, hogy még nagyjából mennyi ideje van hátra. Az állkapcsomat olyan erővel préseltem össze, hogy a fogaim szinte elroppantak egymáson, de tudtam, hogy egyetlen lehetőségem van. Meg kellett neki adnom, amire vágyik, teljes mértékben vissza kellett helyeznem a kezébe a gyeplőt, és még meg is kellett adnom magam. A vigyora és az elégedettsége persze visszatért, de ezúttal hagytam kedvére dagonyázni benne.
Kérlek – ismételtem kitartóan, nem törődve a gúnyolódásával. Marknak már tényleg csak percei lehettek hátra. – Megteszek bármit – fogadkoztam, és végig a szemébe néztem, hogy tudja, komolyan beszélek. Valamelyest megnyugvást jelentett, hogy ezután végre ő is megkomolyodott egy kicsit, bár nem kerülte el a figyelmem, hogy most már kínosan ügyelt a biztonságos távolság fenntartására. A kérése pedig mondhatni meg sem lepett; ha találgatnom kellett volna, ez lett volna az én tippem is. – Rendben – vágtam rá, tudtam, hogy talán túl gyorsan is, de ő is tudta, hogy nem igazán hagyott nekem választást. – Engedd el őt és megteszem. Minden kapcsolatot megszakítok vele, ígérem. – Egy gyors pillantással felmértem, hogy biztosan van-e még miért ígéretet tennem. – Ha megkíméled az életét, nem ismerem többé – ígértem visszanézve rá. Azt neki is tudnia kellett, hogy ez nem feltétlenül lesz ilyen egyszerű, hiszen Danielnek is lehet hozzá egy-két szava, de azt meg tudtam ígérni, hogy én a magam részéről megteszek minden tőlem telhetőt. Tudva, hogy Edgar itt van, nem is esett igazán nehezemre. Danielnek távol kellett maradnia tőlem és ettől az egésztől.
A feszültségem mégsem apadt egészen addig a pillanatig, míg végre el nem eresztette Markot. Nem bíztam benne, csak akkor lélegeztem fel, ha végre Mark is megtehette ezt a maga részéről, de még akkor sem nyugodtam meg teljesen. Tudtam, hogy csak akkor leszek nyugodt, ha beszáll az autójába és épségben elhagyja ezt az átkozott garázst. Nem mertem hozzászólni, féltem, hogy Edgar túl sokat képzelne bele, így mindössze a pillantásommal próbáltam felmérni, mekkora károkat szenvedhetett.
Most már elengeded? – kérdeztem óvatosan. Én is tudtam, hogy a jelenléte kockázatot jelentett Edgarra nézve; látta őt, és megtette vele azt, amit. Fogalmam sem volt, képes-e az emlékekkel játszadozni, mint például a vámpírok, de neki is be kellett tartania az alku rá eső részét. Ha azt akarta, hogy betartsam az ígéretem, így vagy úgy, de hagynia kellett, hogy épségben távozzon. Addig nem nyugodtam meg, amíg ez meg nem történt.
És én? – szólaltam meg, ha Markot már biztonságban tudhattam. Még mindig ott álltam előtte lefegyverezve, kiszolgáltatva neki. – Ahhoz mit kell tennem, hogy engem elengedj? – Én is tudtam, hogy a kérdés képletesen is érthető. Bár nem voltak kétségeim afelől, hogy ettől a pillanattól kezdve folyamatos megkeserítője lesz az életemnek, azt azért értékelni tudtam volna, ha képes lettem volna megmozdulni.

for Harlen

  Cuki    


 

Vissza az elejére Go down
Boszorkány

Harlen C. Nichols
Chatkép :
come, break me down - Harlen & Adele Tumblr_inline_o1hoderxUR1qlt39u_250
Szerepkör :
washingtoni lakos
play by :
michiel huisman
Hozzászólásaim száma :
24
Pontjaim :
19
Pártállás :
  • Szimpatizáns

User név :
∆ buddy b.
Fő képességem :
look into my eyes and you'll find what you want
Őt keresem :
miss monster
Tartózkodási hely :
∆ washington
Korom :
39
Foglalkozásom :
∆ seriously?


Harlen C. Nichols

Elküldésének ideje -- Hétf. Okt. 19, 2020 7:58 am

it's a never ending story
adele & harlen

Mintha elfelejtette volna, mennyire veszélyes vagyok, mikor feldühítenek. Nem egyszer látta azt, amikor a szüleim próbáltak elbánni velem, szemtanúja volt annak, ahogy az apám lekever egy büdös nagy pofont, vagy éppen anyám próbál belefojtani a verbális agresszióba. Akkoriba túl gyenge voltam. Nem cselekedtem rögtön. De megérte megvárni azt a pár évet, míg el tudtam bánni velük. A szó szoros értelmében semmilyen tisztességet nem hagytam nekik vagy bennük. Cheryl tényleg ezt a sorsot akarja? Ezt a dühöt ráadásul húsz teljes év táplálta, hol keseredettséggel, hol fájdalommal keveredve, de semmi esélyem nem volt arra, hogy csak úgy kilábalok belőle. Történnie kellett valaminek, hogy elfelejtsem. Talán még én sem tudtam a gyógyír tökéletes receptjét. De az első hozzávalót végre teljesen a magamének tudtam. Ezt a pokolfajzat nőt.
- A látható ellenségeknél van egy nagyobb ellenlábas. A láthatatlan - válaszoltam rébuszokban a kérdésére. Továbbra sem nyugodott meg a vérem, hisz a kis vérfarkas haverja csak a jéghegy csúcsa volt. Maga a tény, hogy létezett a kis borzos, még nem adott okot arra, hogy felforrjon a vérem. Nem szokásom kis fellángolások miatt embert ölni - vagy de? -, jobban bosszantott az, hogy tudtam, hozzáér Cherylhez, és ha valamit utáltam, az az volt, ha azt fogdossák, ami az enyém. Ilyen, ha irigy és féltékeny kutyaként nősz fel, mert a szüleid csak dekortárgyként kezeltek. Majd világra jön az a bizonyos nem tervezett gyerek, aki hirtelen minden világ középpontja lesz. Én pedig még annyit sem jelentettem utána, mint előtte. Mindent féltettem, amire valaha rátettem a kezem. Cheryl is közéjük tartozott.
Mikor besétált a férfi, és rápillantottam Cheryl arcára, tudtam, hogy nyertem. Megint. Talán több gyenge pontját ismertem, mint ő maga, és az, hogy teljesen befeszült a váratlan harmadiktól, bizonyította, hogy akadnak még itt kiaknázatlan lehetőségek. Például az, ha valaki jelent neki valamit. Mint ez az aktatáskás sajtkukac. De hiába éreztem újra diadalt, a vérem képtelen volt megnyugodni. Felbosszantott, egy olyan új szintet mutatott meg számomra is a nyughatatlanság láthatatlan fokozatain, amit eddig még én sem ismertem. A pokolba kerülök emiatt a nő miatt. - Meggondolatlan, buta kislány - ráztam a fejem, közben egy kicsit sem sajnálva a történteket. Mióta az eszemet tudom, a dühből táplálkoztam. Ez vitt végig egy csomó rögös úton, ez vezetett a kábítószerekhez, és ez vezetett Cherylhez is. Kevés olyan időszak volt az életemben, amire szívesen emlékeztem, de a közös kalandjaink mindig ilyenek voltak. Jó mélyen őriztem, mint valami kis titkot, amihez senki nem férhet hozzá. Csak ő és én. A mi titkaink. - Nagyjából két perc, és halálra marja magát - tettem egyértelművé, majd elléptem mellőle, de az ő szorításából sem engedtem. Annak idején még nem volt ekkora hatalmam, eltörpült mindenkié mellett. Talán a szerek miatt sem tudtam őket annyira gyakorolni, de mikor a helyzet úgy kívánta, már képes voltam bogarat ültetni Cheryl fülébe. Sokat kellett gyakorolnom, még többet tanulnom, de volt rá időm.
Az állam alá csúsztattam az ujjaimat, mintha gondolkodnék, közben az a nemrég eltűnő vigyor ismét kezdett éledezni. Mindig ez van, ha érzem, hogy nyerésre állok. Most ismerte be. Ez pedig akkora elégedettséget pumpált a vadul kalapáló szívembe, mintha egy két évtizedes álom vált volna valóra. - Tényleg? Csak ennyi kellett, Adele? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Lehet, előbb kellett volna bedobnom egy harmadikat ebbe a játékba, és már régen az lenne, amit én akarnék. - Nyugi, az első randin soha nem vagyok telhetetlen - sóhajtottam drámaian, mintha valami nagy áldozatot kellene hoznom, közben hüvelykujjammal megdörzsölgettem a szemöldökömet. Mintha nagyon gondolkodnék a megfelelő áron. De már régen tudtam, mit akarok. Egy pillanatig sem kellett gondolkodnom rajta. - Azt akarom, hogy megszakíts minden kapcsolatot a borzoskával. Cserébe a sajtkukac megmenekül - intettem a fickó irányába, akinek vörösségtől égett a nyaka. Közel járt ahhoz a bizonyos réteghez, hogy már vér folyjon. - Semmi titkos találka. Semmi titkos légyott. Nem ismered többé - sétáltam vissza elé, ám ekkor már nem értem hozzá, kitartóan felvettem egy húsz centis távolságot. Komoly voltam, talán ilyen határozottságot még sosem látott tőlem. - Elég fair ajánlat ez... egy életért cserébe.- Ahhoz mérten főleg, hogy sosem alkudoztam senki kedvéért. De itt most kivételt tettem.


  22  Szeri     || barb :copyright:
Vissza az elejére Go down
Ember

Adele Crawford
Chatkép :
come, break me down - Harlen & Adele Tumblr_inline_ogjmjbC8Ai1sordey_500
Szerepkör :
üzleti szféra
play by :
Lyndsy Fonseca
Hozzászólásaim száma :
33
Pontjaim :
24
Pártállás :
  • Semleges

Őt keresem :
i don't need your games, game over
get me off this roller-coaster
come, break me down - Harlen & Adele 1sb2Arc
&&
we live and die by pretty lies
come, break me down - Harlen & Adele Jhkw9Ai
Kedvenc dal :
loving you is a losing game
Tartózkodási hely :
◖ Washington ◗
Korom :
36
Foglalkozásom :
◖ head of Crawford Industries ◗


Adele Crawford

Elküldésének ideje -- Vas. Okt. 18, 2020 11:09 pm

do you really want me dead

or alive to torture for my sins

Természetesen még a legapróbb nyomot sem hagyta rajta a pofon; megmozgatta az állkapcsát, a szemeiben megvillant valami, de semmi jelét nem adta annak, hogy különösebben meghatotta volna a dolog. Nem is számítottam rá, leginkább azért csináltam, hogy nekem jól essen, és szükségem is volt a pofon emlékére, amikor ő kezdett el játszadozni velem.
Tudtam, hogy vannak képességei, minden bizonnyal boszorkánynak született, de erről akkoriban még szinte semmit nem tudtam. Még csak a szárnyait próbálgatta, semmi komolyat nem vitt véghez, mégsem kellett túl sokat gondolkoznom, hogy ő okozta-e a bénultságomat. Volt ideje fejlődni, és biztos voltam benne, hogy készen állt akár a teljes eszköztárát is felhasználni ellenem, ha épp úgy tartotta kedve. Ugyanilyen biztos voltam viszont abban, hogy a közelségére adott reakciómat nem ő idézte elő bennem; nem tudtam, hogy őt vagy magamat gyűlöltem-e jobban miatta, de a testem ösztönösen reagált rá, mintha ő nem értené, miért kellene elnyomni a hozzá fűződő emlékeket.
Mégsem ment bele teljesen a játékba. Nem játszott a kezemre, hiába tudtam, hogy ő is érzi azt, amit én, hagyta, hogy csupán a lélegzetünk égesse a másik ajkait, amikor annyira közel hajoltam hozzá, amennyire a testem még képes volt mozogni. Ideje volt elővennem a saját fegyveremet és jól megforgatni benne, ne higgye azt, hogy itt csak neki van hatalma. Túl jó sejtéseket adott a gyenge pontjairól, és ahogy beszélni kezdtem, egyre biztosabb lehettem benne, hogy jó helyen tapogatózok. Nem szólalt meg, de ilyen közelről remek rálátásom nyílt a megfeszülő állkapcsára, a halántékán lüktető érre, a szemei villogására. A láthatatlan béklyók mintha még feszesebben tartották volna a végtagjaimat, és tudtam, hogy talán túl messzire megyek, de azok után, amiket tett, átkozottul jól esett újra és újra megforgatni benne a kést.
Túl sok? – mosolyodtam el lassan, mikor végre hangot is adott a nemtetszésének. Éreztem, hogy túlfeszítem a húrt, de mi veszítenivalóm volt? Mozdulni sem tudtam, egyértelmű volt, hogy azt tesz velem, amit csak akar; akkor már én is lehettem kegyetlen. Amikor egyértelmű utalást tett Danielre, egy pillanatra aggodalom villant a szememben, de gyorsan rendeztem a vonásaimat. Daniel tud magára vigyázni; nem kívántam, hogy szembe kelljen néznie Edgarral... vagy Harlennel, de ezek szerint mégis tudott róla, így valószínűleg nem rajtam múlt, hogy erre sor kerül-e. És egyébként is túl nagy elégtételt jelentett, hogy végre sikerült letörölnöm azt az idegesítő vigyort az arcáról. – Ha tudsz róla, miért vagy ilyen dühös? – kérdeztem egyszerűen, felvonva a szemöldökömet.
Nem voltam felkészülve a léptek hangjára. Már senkinem nem szabadott volna bent lennie, főleg nem most, főleg nem így... Képtelen voltam leplezni a rémületemet, és bár a fejemet képtelen voltam megmozdítani, a tekintetemet próbáltam az érkező irányába fordítani. Azonnal felismertem, a szívem pedig ennek hatására először szinte megállt, aztán vadul kezdett verni a mellkasomban. Mark Lyons volt az, frissen kinevezett vezető a beszerzési főosztályon, férj és két gyermek apja, a kislánya súlyos beteg. Nem, nem, nem, nem, nem... Ne most, ne őt...
Tágra nyílt szemekkel meredtem Edgarra, szerettem volna vadul megrázni a fejem, de még mindig képtelen voltam megmozdulni.
Kérlek ne... – suttogtam, de már hallottam is az aktatáska puffanását a földön. Tudtam, hogy ezúttal ismét gyengeséget fogok mutatni, de nem volt választásom. Nem dühíthettem tovább, mert nem rajtam vezette le a haragját, nem tehettem úgy, mintha nem számítana Mark élete, mert gondolkodás nélkül végzett volna vele. Azt kellett megadnom neki, amire eddig is vágyott. – Ne csináld ezt! – nyögtem rémülten, mikor láttam, hogyan kaparja a saját nyakát Mark, mintha próbálna eltüntetni egy fojtogató béklyót, ami nincs is ott. – Neki semmi köze ehhez az egészhez, te is tudod – folytattam kétségbeesve, könyörgő pillantásom a szemeibe fúrva. Ha tehettem volna, a kezeit is megragadtam volna, de még mindig dermedten és tehetetlenül álltam ott. – Csak fel akartalak dühíteni – vágtam rá gondolkodás nélkül, sutba dobva mindent, amiért eddig a pillanatig küzdöttem. Most már igenis volt veszítenivaló; nem könyörögtem volna mások életéért, de ha valaki, hát Mark biztosan nem érdemelte meg, hogy meghaljon ezért. Miattam. – Tudod, hogy nem gondoltam komolyan. Csak azért mondtam, hogy dühös legyél, hogy rám legyél dühös – magyaráztam, kétségbeesett pillantást vetve a szenvedő férfire. – Ne rajta töltsd ki a mérged, kérlek! Nem tehet semmiről, nem érdemli meg... – Éreztem, hogy a mellkasom összeszorul. Egy kislánynak igazi apa adatott meg, és most miattam fogja elveszíteni.
Mit akarsz? – néztem újra Edgarra. – Mit akarsz tőlem? Kérj bármit és megteszem, csak engedd el! – fogadkoztam, bár tudtam, hogy megint hatalmas kockázatot vállalok. Nem tehettem mást. – Kérlek, Edgar – suttogtam. Megkapta amit akart. Könyörögtem neki és felajánlottam mindent, amit csak akarhat... de még így sem voltam biztos benne, hogy meg tudom menteni Mark életét.

for Harlen

  Cuki    


 

Vissza az elejére Go down
Boszorkány

Harlen C. Nichols
Chatkép :
come, break me down - Harlen & Adele Tumblr_inline_o1hoderxUR1qlt39u_250
Szerepkör :
washingtoni lakos
play by :
michiel huisman
Hozzászólásaim száma :
24
Pontjaim :
19
Pártállás :
  • Szimpatizáns

User név :
∆ buddy b.
Fő képességem :
look into my eyes and you'll find what you want
Őt keresem :
miss monster
Tartózkodási hely :
∆ washington
Korom :
39
Foglalkozásom :
∆ seriously?


Harlen C. Nichols

Elküldésének ideje -- Vas. Okt. 18, 2020 5:02 pm

it's a never ending story
adele & harlen

És megtörtént. Elcsattant az a bizonyos pofon, amit reméltem. Ezek szerint elérkeztem a keményen felfestett határvonalhoz, ami után már minden szót meg kellett volna gondolnom. De az annyira nem én lettem volna... a szavakat sosem gondoltam végig. A tetteket már annál inkább, hisz szerettem mindig két lépéssel előrébb lenni, mint a másik. Jelen esetben Cheryl. Bár nem kellett sokat feszengenem érte. Már egy pár éve rendesen lehagytam őt ilyen téren, mikor elhitettem vele és mindenki mással is, hogy halott vagyok.
Megmozgattam a számat, éreztem tenyerének nyomát az arcomon. Éreztem a pozsgást a bőröm alatt. Nyilván ő is tudta, hogy ezzel nem tör le. Fizikai fájdalom... ugyan már. Ennél keményebb fából faragtak minket. Őt is, engem is.
Egy pillanat alatt változott a helyzet, maga a hangulat. Taktikát váltott. A próbálkozás határozottan elismerésre méltó, én pedig nem is fukarkodtam, ha jutalmazásról esett szó. Minden követ meg kellett magában mozgatnia ahhoz, hogy fegyvert találhasson ellenem. Erős voltam, a viselkedésem pedig minden helyzetben domináns maradt. Nem tudott csak úgy elpusztítani, ahogyan nem is tudott olyan mély sebet ejteni a szívemen. Azon a szíven, amit egyszer már összetört. Mint valami régi családi ereklyét. Fontos volt egy ideig, aztán... annyira mégsem.
- Nem csinálok... semmit - suttogtam a világ legegyszerűbb szavait, mégis nehéz lélegzetételek közepette. Libabőrössé vált a kezeim alatt, amitől még izgalmasabb lett az egész helyzet. Annyi mindent megtehettem volna vele... és ezek zömébe még ő is beleegyezett volna. A régi szép idők emlékére - ahogy mondani szokás. Tagadhatatlan volt az a feszültség, amit leplezni próbált előttem, mégsem volt rá képes. Tudtam, hogy ő is érzi. Éreznie kellett.
Ahogy arcunk alig pár centis távolságba került, nem mozdultam. A mosoly szépen elpárolgott az arcomról, arra figyeltem, amit mond. És amit tesz. Furcsa volt a szavainak és tetteinek ellentmondása, és úgy tűnt, immár megtalálta azt a bizonyos fegyvert. Eljött a játék kegyetlen része. Bőrének illatát magamba szívva csóváltam meg lassan a fejem. Egy mozdulat, ennyi kellett volna, hogy nemes egyszerűséggel eltörjem a nyakát. De még folytatni akartam. Ő volt a kisegér. Én pedig a macska, akinek el kellett kapnia ezt a nyamvadt rágcsálót... egyre nehezebbé vált a légzés. Lovagolt azon a fegyveren, amit talált ellenem. Tudta, hogy nem bírom elviselni a gondolatát sem annak, hogy az eltelt húsz évben bárki is hozzáért. Hozzá. Néhány ér megfeszült a nyakamban, de még mindig nem mozdultam. Álltam, érezve, hogy elönt a tehetetlen düh. Ébredezni kezdett a legrosszabb énem, amelyikkel ő még nem is találkozott. Sosem szolgált rá, hogy elő kelljen csalogatnom a jelenlétében. - Elég! - bukott ki belőlem, egy másodpercre elveszítve a kontrollt. A düh pírokat varázsolt az arcomra, közben továbbra is láncon tartottam. Nem engedtem, hogy megmozduljon. Csak akarta az igazi, mocskos játékot... hát legyen. Kapja meg, amit akar. - Csak nem a szőrös barátodról beszélsz? - Valójában nem is kérdés volt. Már előtte is felfedtem, hogy napok, hetek óta figyelem... pont a bundás haverja kerülte volna el a figyelmemet? Ettől megint vigyorogni tudtam volna, hisz ismét előkerült egy fegyver vele szemben. De már felbosszantott. Nem jött a vigyor. Helyette csak egy szívtelen, kegyetlen vicsor.
Éppen ekkor hallottam meg a lépteket. Egy aktatáskás fickó jelent meg a lépcső alján, hogy a saját autója felé vegye az irányt. Ó, szerencsétlen.  Nem is tudja, mibe sétál bele. A híradóban az lesz a szalagcím: rosszkor volt. Rossz helyen. - Szerinted mi lesz az utolsó kívánsága? - kérdeztem Chelry fülébe súgva, majd a megtorpanó fickóra gondoltam, aki a következő pillanatban elejtette az aktatáskáját, és a torkához kapott. Láthatatlan szörnyeket nem tudtam kreálni, hogy csak úgy megtámadják. De azt el tudtam érni, hogy megfojtsa saját magát. - Mesélj. Hányan és hogyan szerettek? Hányan váltották valóra az álmaidat? - billent oldalra a fejem, de belül széjjel feszültem. Ekkor már visszafordíthatatlan volt a helyzet. Bármit is mondana, a férfi szenvedni fog. Rajta múlik, hogy mennyire.


  22  Szeri     || barb :copyright:
Vissza az elejére Go down
Ember

Adele Crawford
Chatkép :
come, break me down - Harlen & Adele Tumblr_inline_ogjmjbC8Ai1sordey_500
Szerepkör :
üzleti szféra
play by :
Lyndsy Fonseca
Hozzászólásaim száma :
33
Pontjaim :
24
Pártállás :
  • Semleges

Őt keresem :
i don't need your games, game over
get me off this roller-coaster
come, break me down - Harlen & Adele 1sb2Arc
&&
we live and die by pretty lies
come, break me down - Harlen & Adele Jhkw9Ai
Kedvenc dal :
loving you is a losing game
Tartózkodási hely :
◖ Washington ◗
Korom :
36
Foglalkozásom :
◖ head of Crawford Industries ◗


Adele Crawford

Elküldésének ideje -- Vas. Okt. 18, 2020 12:09 pm

do you really want me dead

or alive to torture for my sins

Nem gondolkoztam. Még szinte be sem tudta fejezni a kérdést, a „hibaszázalék” szó végén már emelkedett a kezem, hogy aztán a tenyerem keményen csattanjon az arcán. Tudtam, hogy ez vajmi kevés ahhoz, hogy eltántorítsa őt bármitől, de nekem azért átkozottul jól esett az érzés és az azt kísérő hang is; ez volt a legkevesebb, amit megérdemelt, ha így beszélt rólam. Az életemről. Éreztem, hogy kezdi elérni a célját, biztos voltam benne, hogy ki akar forgatni magamból, és az elmémen lassan eluralkodni készülő tehetetlen düh ékes bizonyítéka volt annak, hogy még mindig nyerésre áll. Valahogy muszáj volt megküzdenem vele, de egyelőre nem találtam rést a pajzsán, legfeljebb próbálkozni tudtam, hol tudok ütéseket bevinni.
Kedves gondolat, hogy azt hiszed, van bármi más, amivel megtörhetnél – görbült hűvös mosolyra a szám sarka. Eddig sikerült felkorbácsolnom a dühét azzal, ha értéktelennek állítottam be a szememnek, olyannak, mintha nem is emlékeznék a közös időkre; egyedül ebbe tudtam kapaszkodni. – Úgy gondolod, van számomra értékesebb dolog a saját életemnél? Adele életénél? – Felvont szemöldökkel figyeltem őt, de minden erőmre szükség volt, hogy ne tudjon kizökkenteni azzal az állandó, magabiztos vigyorgásával. Átkozottul jól csinálta, tényleg elhittem, hogy legalább tíz lépéssel előttem jár, de nem adhattam fel ilyen könnyen. – Pedig te tudod a legjobban, mit meg nem tennék azért, hogy mentsem a bőröm – tettem hozzá halkan. Kegyetlen voltam és hazug, úgy állítottam be a dolgokat, mintha annak idején azért tűntem volna el, hogy elmeneküljek... előle is. De tudnom kellett, ha ez a gyenge a pontja, ha mi voltunk a gyenge pontja.
Harlen – mosolyodtam el lassan, ízlelgetve a szót, az új nevét. Nem lepett meg, hogy más nevet használ, az sem lepett volna meg, ha ez nem az első álneve. – Illik hozzád – jegyeztem meg, de nem fűztem hozzá magyarázatot; egyébként sem erre koncentráltam már. Ahogy odalépett hozzám, furcsa érzés kerített hatalmába, a tehetetlenségnek egy egészen más fajtája, mint amit addig éreztem. Nem a frusztráló düh okozta, hanem olyan, mint amikor az ember fáradt és ólomsúlyúnak érzi az összes végtagját. Meg akartam mozdítani a kezem, de képtelen voltam rá. – Mit csinálsz? – suttogtam gyanakodva, a hangomba visszaköltözött némi félelem. Gyűlöltem, hogy erősebb nálam, gyűlöltem, hogy nagyobb hatalma van felettem. Gyűlöltem, hogy amikor a fülemhez hajolt, bizseregni kezdett a bőröm a lélegzete csiklandozásától. Gyűlöltem, hogy felgyorsult a légzésem, ahogy az ujjai épp csak a nyakamhoz értek, és libabőrös lettem, amikor éreztem, hogy mély levegőt vesz. Gyűlöltem, hogy nem tudtam elrejteni előle mindezt, de kényszerítettem magam, hogy odafigyeljek a szavaira. Hogy felhasználhassam őket ellene.
Féltékeny vagy? – suttogtam, és még csak meg sem kellett erőltetnem magam, hogy a hangom kicsit rekedtebb legyen a szokásosnál, megtette nekem ezt a szívességet magától is. Hagytam magam elveszni a szemeiben, mert pont erre volt szükségem ahhoz, amire készültem. Képtelen voltam igazán megmozdítani a testem, de elég közel volt már ahhoz, hogy a fejem kissé előre biccentve az övéhez simíthassam az ajkaimat. Tényleg meg akartam csókolni, amiért egyszerre gyűlöltem őt és saját magamat is, de tudnom kellett felhasználni ezt az érzést... főleg akkor, ha befejezte helyettem a mozdulatot és tényleg megcsókolt, mert a két énem között ingázni kezdett olyan lenni, mintha felültem volna egy rohadt érzelmi hullámvasútra.
Ki kellett használnom, hogy nyilvánvalóan mégsem tudott mindent. Fogalma sem volt róla, hogy Gary apám helyett apám volt, hogy mindent tudott rólam, mégsem ítélt el, hogy a lányaként szeretett, és csak azért vett feleségül, hogy rám hagyhassa a céget, amit a léhűtő gyerekei tönkretettek volna. Úgy tűnt, Danielről sem tudott, ami már csak azért is jó hír volt, mert így nem kellett azon aggódnom, vajon ő életben van-e még.
Tényleg azt hiszed, hogy a férjem volt a legnagyobb vetélytársad? – szólaltam meg aztán, szándékosan nem húzódva el tőle. Megengedtem magamnak egy kegyetlen mosolyt. – Szerinted húsz év alatt az a férfi tudta feledtetni velem az emlékedet, aki az apám lehetett volna? – Szándékosan fogalmaztam úgy, ahogy, azt akartam, hogy elfeledettnek érezze magát. Hogy ne tudja, hányszor gondoltam rá. – Adele gyönyörű és befolyásos, minden ujjamra juthatott valaki, amikor csak akartam. A férfiak szeretik a hatalommal bíró nőket, mert szentül hiszik, hogy nem tudunk mit kezdeni vele, és így majd ők uralkodhatnak helyettünk. Rajtunk. – Az utolsó szót már sejtelmes mosollyal tettem hozzá, és rohadtul utáltam, hogy közben nem tudom megsimogatni az arcát. Az lett volna az igazi. – Honnan is tudhatnád, hányan és hogyan szerettek, Harlen? – suttogtam, orromat szinte az övének nyomva, hacsak nem lépett azóta hátrébb. – Hogy ki milyen álmomat váltotta valóra? – Azt akartam, hogy ez legyen a gyenge pontja. Azt akartam, hogy gyűlölje a gondolatot és szenvedjen miatta.

for Harlen

  Cuki    


 

Vissza az elejére Go down
Boszorkány

Harlen C. Nichols
Chatkép :
come, break me down - Harlen & Adele Tumblr_inline_o1hoderxUR1qlt39u_250
Szerepkör :
washingtoni lakos
play by :
michiel huisman
Hozzászólásaim száma :
24
Pontjaim :
19
Pártállás :
  • Szimpatizáns

User név :
∆ buddy b.
Fő képességem :
look into my eyes and you'll find what you want
Őt keresem :
miss monster
Tartózkodási hely :
∆ washington
Korom :
39
Foglalkozásom :
∆ seriously?


Harlen C. Nichols

Elküldésének ideje -- Szomb. Okt. 17, 2020 11:12 pm

it's a never ending story
adele & harlen

Elnevettem magam. Nem tudtam magamba fojtani, képtelen voltam rá. Csak vigyorogtam, mint aki eszét vesztette. - Akkor ne viselkedj Cheryl-ként - adtam neki egyszerű utasítást, ha már kikérte magának. Nekem ő Cheryl volt. És volt egy olyan sanda gyanúm, hogy a közeljövőben az is marad. Nem volt más opció. Úgy tűnt, én sikeresen küzdöttem le az éledező dühöm első akadályát. Ő csak most kezdett bepipulni. És egy mérges nő mond ostoba dolgokat. Ennél már csak egy dologhoz értettek jobban: ostobaságokat csinálni. Valahol mélyen reménykedtem abban, hogy idő előtt eljön az az ostoba tett. Nekem támad. Felpofoz. Vagy bármi, amivel újabb adrenalint dob elém. Engem ez éltetett, nem tudta elvenni tőlem csak úgy. Kevés volt ahhoz. Régen is. Most is. - Minden munkánál előfordul némi hibaszázalék... vagy nem? - billent oldalra a fejem. Vajon ő így tervezte az életét, mikor férjhez ment egy öreg faszhoz? Inkább az tűnt hibák sorozatának, miután életében először ráköszöntött a szerencse. De még a pénzzel sem tudná tisztára mosni a múltját. Ahhoz több kellett. És tudtam, hogy nem tisztelték őt annyian, mint ahogyan ő azt szerette volna. Elvégre csak egy... fiatal, szerencsés fruska volt. Az öregember özvegye. Talán nem is én voltam a legveszélyesebb ellensége.

- Te nagyon hiszel abban, hogy bosszút állni csak úgy lehet, ha megöllek, ugye? - ingattam a fejemet. Mennyi időbe fog nekem telni, hogy ezt kiverjem a butuska agyából... legalább annyiba, mint tönkretenni az életét. És mikor ott marad egyedül, előttem térdelve, könyörögve azért, hogy ez csak egy kibaszott álom legyen, már tudni fogja, hogy a a bosszú közel sem egyenlő a nagybetűs halállal. Az a Vég. Semmit nem jelentett önmagában. Sőt, megváltásként is értelmezhettem volna. És miért akarnám én megváltani őt, mikor elintéznivalóm van vele? Sok időbe fog telni. - Tényleg ez a legtöbb, amit kinézel belőlem? Hogy elsétálok az újságokig, és két napra híressé teszlek? - vontam fel a szemöldökömet. Már fájt a szám a vigyorgástól. Sötétben tapogatózott. Vagy csak én fejlődtem ennyit az évek alatt; megtanultam egy-két trükköt. Blöffölni például mindenkinél jobban tudtam. Ahogyan méltó büntetéseket kitalálni is elég kézenfekvő feladat volt. - Engedd el ezt a dolgot. A megölést is, meg a sajtót is. Csak elvonja a figyelmed - tettem még hozzá. A cél az volt, hogy elbizonytalanítsam. Mindenben, amiben eddig hitt. Mindenben, amit eddig biztosnak érzett. Érezze azt, amit én éreztem, mikor láttam, hogy csattan a csuklóján a bilincs. Mikor minden álmomat egy sötét sikátorba száműzte, ő pedig inkább aludt egy kivert priccsen, mint a karjaim között... bárhol a világon. Ő és én a világ ellen... végül csak én voltam a világ ellen.
Ismét tettem felé egy lépést. - Egyébként... a nevem Harlen - mondtam, bár némileg megkésve a friss bemutatkozással. Közben szabadjára engedtem a képességemet; ahogyan aznap este rá tudtam venni, hogy azt higgye, Ethan megölése az ő bűne, úgy most is bármit megtehettem volna vele. Például azt, hogy ne mozduljon. Dermedjen meg, legyen kiszolgáltatott. Az én kiszolgáltatottam. Láttam, hogy keze mozdulni próbált, mikor mellé értem ismét. Ezek szerint még mindig működött a képességem. A telepátia nagy áldás. Olykor nagy átok. - És mondd, szeretted azt a vén fószert? Ő tudta, hogy ki vagy valójában? - kérdeztem a füléhez hajolva, oda súgva a szavakat. - Elmesélhetted neki az álmaidat úgy, mint nekem? - löktem odébb egy tincset a nyaka hajlatából. Ahogy beszívtam az illatát, lüktetni kezdett a vérem. - Szeretett úgy, ahogyan én? - Még közelebb hajoltam. - Vagy döntött úgy hanyatt a konyhapulton, ahogyan én? Úgy, hogy az ő nevét ordítsd? - Kezdtem túl messzire menni. Már magamon is éreztem. Amennyire gyűlöltem, éppen annyira kívántam ezt a szörnyeteget. Az én szörnyetegemet.   


  22  Szeri     || barb :copyright:
Vissza az elejére Go down
Ember

Adele Crawford
Chatkép :
come, break me down - Harlen & Adele Tumblr_inline_ogjmjbC8Ai1sordey_500
Szerepkör :
üzleti szféra
play by :
Lyndsy Fonseca
Hozzászólásaim száma :
33
Pontjaim :
24
Pártállás :
  • Semleges

Őt keresem :
i don't need your games, game over
get me off this roller-coaster
come, break me down - Harlen & Adele 1sb2Arc
&&
we live and die by pretty lies
come, break me down - Harlen & Adele Jhkw9Ai
Kedvenc dal :
loving you is a losing game
Tartózkodási hely :
◖ Washington ◗
Korom :
36
Foglalkozásom :
◖ head of Crawford Industries ◗


Adele Crawford

Elküldésének ideje -- Szomb. Okt. 17, 2020 12:39 pm

do you really want me dead

or alive to torture for my sins

Tudtam, hogy ez a gyengeségem újabb jele, de a világ teljesen megváltozott arra a néhány átszellemült másodpercre. Tudtam, hogy ezzel pontosan azt adom meg neki, amit akar, de azokban a másodpercekben már nem Adele voltam, hanem Cheryl, aki minden kétségbeesését és fájdalmát közölni próbálta a csókkal és azzal, ahogy a haját és a felsőjét markolta. Ezüst tálcán kínáltam neki a győzelmet azzal, hogy elárultam, sosem felejtettem el őt. Minket. Volt idő, amikor ő volt a világom közepe, és nem voltam biztos benne, hogy fel voltam készülve a pillanatra, amikor újra látom; nem csak azért, mert egymaga képviselte a múltat, ami elől menekültem, hanem azért is, ami most történt.
Fogalmam sem volt, mit kellene kezdenem vele. Mit tesz az ember azzal, aki egymaga egy szörnyű tettre emlékezteti, amit soha nem tudott megbocsátani magának? Menekül előle, ahogy én is tettem. De mit tesz az ember azzal, aki egyszer az egyedüli volt a világon, aki szerette, és akit szeretett? Az egyetlen olyan emberrel, aki igazán ismeri? Tudtam, hogy Ethan emléke sosem hagy majd nyugodni, hogy minden éjjel megjelenik majd az álmaimban a kép, ahogy ujjaim a vékony kis nyakára kulcsolódnak, de ettől még nem lettem jó ember. Messze nem. Magamnál sokkal rosszabb embereket segítettem a törekvéseikben és még csak nem is érdekelt különösebben. Adele jégkirálynő volt, aki mindentől és mindenkitől függetlenítette magát, de közben mindig a jó oldalra osztotta a kártyáit.
A gondolatmenet úgy szakadt meg, mint ahogy a pillanat is tovatűnt, és velük együtt tört össze az a bizonyos jégkirálynő álarc is, amikor az ujjai megtalálták a heget a mellkasomon. Hiába mélyesztettem viszont a fogaimat az alsóajkába és löktem el magamtól, az ajkán vöröslő apró seb vajmi kevés elégtétel volt ahhoz képest, amit éreztem, mikor megláttam az elégedett vigyorát. Ő volt. Végig igazam volt, és mindenki, aki bolondnak nevezett, mert egy halott ember árnyékát képzeltem a sarkamba, tévedett.
Ne nevezz Cherylnek – csattantam fel, pedig most mindennél jobban hasonlítottam rá. Pont ezért voltam olyan zaklatott... vagy legalábbis ezért is. Cheryl gyenge volt. Nem akartam többé gyenge lenni, azután nem, amit itt felépítettem. – Milyen nemes és lovagias tőled, hogy a saját kezeddel próbáltál meg megölni – vetettem oda cinikusan. A csók és az ambivalens érzéseim emléke végleg odalett, látva azt az elégedett csillogást a szemeiben, ahogy a lövés helyét figyelte. Remek emlékeztetőt kaptam arról, hogy miért van itt. Hogy miért lehet itt. Csak akkor szaladt ráncba a homlokom, amikor azt állította, pontosan úgy tervezte, ahogy történt is, azaz valamiért nem akarta, hogy meghaljak. – Tényleg? – kérdeztem vissza, megpróbáltam leplezni, hogy mégis sikerült összezavarnia. Ha nem akart megölni, akkor mégis mit akar még tőlem? – Talán te voltál a sebész is, aki összefoltozott, hogy véletlenül se vérezzek el a műtőasztalon? – A kezeim ökölbe szorultak és megremegtek, mérhetetlenül dühített, hogy képes ilyen elégedettséggel az arcomba vágni, hogy szándékosan a halál szélére sodort. Nem hiszek a magabiztosságának, ő sem tudhatta biztosan, hogy sikerül-e megmenteniük az orvosoknak; talán nem lőtte keresztül a szívemet, hogy azonnal megöljön, de az a golyó szép kis pusztítást végzett odabent. Nem játszhatott istent, nem az én életemmel.
Gyűlölet kezdte mardosni a lelkemet, ahogy a szemeibe néztem. Játszott és még csak meg sem próbálta leplezni. Játszott velem, az életemmel... azért, hogy neki jobb legyen. Már nyoma sem volt bennem az iménti bizonytalan érzéseknek, ennek a férfinek nem sok köze volt ahhoz az emberhez, aki köré egy egész világot építettem fel annak idején. Talán mégsem volt akkora hiba meghozni azt a bizonyos döntést akkor.
Nem – vágtam rá azonnal. Mindenképpen el akartam rontani ezt az átkozott játékot. – Nem érdekel, miért tetted. A fejedben biztosan van valami logikusnak tűnő magyarázat, amit szívesen megosztanál velem – böktem a homloka irányába, aztán megráztam a fejem –, de én rohadtul nem vagyok rá kíváncsi. Majdnem megöltél, és akármit is mondasz, nem tudod elhitetni velem, hogy teljes mértékben élet és halál ura voltál akkor. – Élénken néztem a szemeibe, mindannak ellenére, amin éppen keresztülmentem. Ő volt a legféltetebb és a legfélelmetesebb emlékem egyben, és ez az egész kicsit olyan volt, mintha a lényem egy darabját zúzta volna porrá. És még mindig nem voltak világosak előttem a szándékai. – Inkább azt áruld el végre, miért vagy itt – sziszegtem, téve egy lépést felé. A kulcscsomó valahol a földön hevert a táskámmal és a paprika spray-vel együtt, de hát állítása szerint egyébként sem volt mitől tartanom. – Azt mondod, akkor nem akartál megölni, de mi van most? – folytattam, újabbat lépve felé. – Cherylt akartad? Megkaptad. Itt vagyok. Hogyan tovább, Edgar? – Az utolsó szót már szinte az arcába suttogtam; a nevet, amit egykor aranyba foglaltam volna, ha lett volna egy fityingem is, a nevet, amiről úgy sejtettem, már rég a háta mögött hagyta ő is. A nevet, amiben biztos voltam, hogy a végzetem lesz, csak az volt a kérdés, mikor. Magam is meglepődtem rajta, milyen könnyedén levetettem magamról Adele hűvös higgadtságát. – Tönkre akarsz tenni, ahogy én is tönkretettem mindent? – találgattam, de nem mozdultam el, hacsak ő nem tett ellene valamit. – Eddig csak nekem szántál kedves kis emlékeztetőket, de holnap elmész az összes napilaphoz, hogy leleplezz és lerombolj mindent, amit felépítettem? Az elégtétel lenne? – Elfintorodtam, ahogy elképzeltem a lehetséges következményeket. Logikus célnak tűnt volna, és meglehetősen színesek voltak a végkimeneteli lehetőségek. – Van egy-két ember a közelemben, aki elég rosszul viseli, ha hülyének nézik őket és a képükbe hazudnak. Ez mondjuk kifejezetten kellemetlen lesz, ha nagyon ragaszkodsz a saját kezed bemocskolásához. – Furcsa érzés volt nem zsigeri félelmet érezni a halál gondolatától, de talán ezt is neki köszönhettem. Egyelőre azt sem tudtam, a mai estét túlélem-e, így Bastien bosszúja is kissé távoli gondolatnak tűnt.

for Harlen

  Cuki    


 

Vissza az elejére Go down
Boszorkány

Harlen C. Nichols
Chatkép :
come, break me down - Harlen & Adele Tumblr_inline_o1hoderxUR1qlt39u_250
Szerepkör :
washingtoni lakos
play by :
michiel huisman
Hozzászólásaim száma :
24
Pontjaim :
19
Pártállás :
  • Szimpatizáns

User név :
∆ buddy b.
Fő képességem :
look into my eyes and you'll find what you want
Őt keresem :
miss monster
Tartózkodási hely :
∆ washington
Korom :
39
Foglalkozásom :
∆ seriously?


Harlen C. Nichols

Elküldésének ideje -- Szomb. Okt. 17, 2020 7:38 am

it's a never ending story
adele & harlen

- Volt más választásod - feleltem. Ennél jóval nehezebb volt neki, mégis elkötelezetten hittem abban, hogy én mindent megteremtettem neki. Ki tudja, milyen boldogan élhettünk volna, ha akkor este nem adja fel magát... az egész sztori más véget érhetett volna. Az pedig, hogy nem sajnálkoztam a sárgában töltött évek miatt, javarészt ennek volt köszönhető. A csalódásnak. A dühnek. Neki kellett a legjobban tudnia, hogy milyen gyűlöletben élni. Olyan undorban, mikor már a családodon kívül néha saját magad vált ki belőled hányingert. Egyedül Ethan vérének kellett volna a kezén száradnia. A többi nekem lett volna elégtétel. Bár végül... az is lett. Az apám és az anyám is. És ki tudja, hány volt még soron. Egy idő után már nem számoltam. Amúgy is túl kegyesnek éreztem azt a módot, ahogy megöltem az apámat. Azok fényében, hogy tudtam, mit művelt Cheryllel. Képes lettem volna megnyúzni élve, csak hogy még maradjon benne egy kis élet ahhoz, hogy végignézze, ahogyan a vérével festem ki hőn szeretett pincéjét. Még élénken élt bennem egy ködös, esős este emléke, mikor rájöttem, hogy mit művelnek odalenn. Cheryl sikolya átszakította a zárakat, a falakat... anyám pedig az utamat állta, majd bezárt a dolgozószobába, miután telenyomott nyugtatóval. Akkor kellett volna megölnöm. Mindkettőt. Másnap a reggelizőasztalnál ültek, mikor észhez tértem. Akkor én vesztettem. Gyenge voltam. De végül is... az nevet, aki utoljára nevet, nem?
A csókban nem volt semmi finomkodás. Olyan intenzíven olvadt bele, mintha neki jutott volna eszébe ily' módon letámadni. Miközben nem eresztettem a haját, ő is utat talált az enyémbe. Nem finomkodott, éppen annyira szorította meg a tincseket, ahogyan én az övéit. Sokan azt mondták, lehetséges a megbocsájtás. Az is, hogy egyszerűen csak továbblépünk... de őket tényleg ennyire nem érdekelte a múlt? Miért kellett volna továbblépnem, mikor még kicsit sem volt lezárva ez a történet? És még én sem tudtam, hogyan kellene végződnie.
Amint kitapintottam a golyó összeforrott nyomát, a mézédes csók vérrel vegyült. Szemernyi kétségem sem volt, hogy leszűrte a következtetéseit. Mondjuk nem volt nehéz. Ettől pedig a harapása ellenére is vigyor rajzolódott az arcomra. - Áucs - nyúltam az alsó ajkamhoz, és láttam, hogy az ujjamon vöröslik a vérem. Még mindig heves. Sőt, azt kellett mondanom, a rövid találkozásunk során most láttam benne először Cherylt. És nem ezt a... névtelen szépségkirálynőt. A jelmezét még arra sem méltattam, hogy a nevét megtanuljam, nem még használjam. - Helló, Cheryl. Csak sikerült azt a nyuszit kiugrasztani a bokorból, nem? - vontam fel a szemöldökömet. Tagadhatatlanul ez volt a szándékom, és nem tudtam nem somolyogni rajta. Majd megköszörültem a torkom, és megvontam a vállaimat. - A kérdésedre válaszolva. Igen. És nem. Nem költök bérgyilkosokra, mikor én is meg tudok fogni egy fegyvert - billent oldalra a fejem, tekintetemmel még mindig azt a pontot fürkészve, ahol végül eltaláltam. Volt min - vagy éppen kin - gyakorolnom, és már legalább annyira jól kezeltem egy fegyvert, mint egy zsaru, tíz éves kiképző után. - Ki mondta, hogy sikertelen volt? Élsz, nem? Én ezt nem nevezném sikertelennek - tettem hozzá, szándékosan borzolva a kedélyeit, megfordítva az egész sztorit. Elvégre eddig abban a hitben élhetett, hogy valami haragosa szándékosan meg akarta ölni. És csak véletlenül vétette el. - Az én sztorimban nincsenek véletlenek, Cheryl - tettem hozzá, ezzel kétséget sem hagyva neki affelől, hogy az életben maradása nem egy baklövésnek volt köszönhető. Elvétettem. Szándékosan. Alig egy pár centire. Éppen annyira, hogy tudjam, a zseniális orvosok képesek lesznek megmenteni. Immár készen voltam. Félig. Feléledt benne a régi Cheryl, láttam szemeiben megvillanni azt, aki iránt akkora dühöt és tehetetlenséget éreztem. - Ah. Most meg fogod kérdezni, hogy miért tettem - forgattam meg a szemeimet a lövésre utalva, ám a játékosság nem tűnt el a testbeszédemből. Én álltam nyerésre, ő pedig nem tudott fordítani. Annyira igyekezett, mégis nálam volt az osztó szerepe. És ha minden úgy végződik, ahogy elképzeltem, akkor ma este úgy távozik innen, hogy teljesen összezavarodott. És elbizonytalanodott.  


  22  Szeri     || barb :copyright:
Vissza az elejére Go down
Ember

Adele Crawford
Chatkép :
come, break me down - Harlen & Adele Tumblr_inline_ogjmjbC8Ai1sordey_500
Szerepkör :
üzleti szféra
play by :
Lyndsy Fonseca
Hozzászólásaim száma :
33
Pontjaim :
24
Pártállás :
  • Semleges

Őt keresem :
i don't need your games, game over
get me off this roller-coaster
come, break me down - Harlen & Adele 1sb2Arc
&&
we live and die by pretty lies
come, break me down - Harlen & Adele Jhkw9Ai
Kedvenc dal :
loving you is a losing game
Tartózkodási hely :
◖ Washington ◗
Korom :
36
Foglalkozásom :
◖ head of Crawford Industries ◗


Adele Crawford

Elküldésének ideje -- Szomb. Okt. 17, 2020 12:11 am

do you really want me dead

or alive to torture for my sins

Megfeszült az állam a válasza hallatán, túl egyszerűen rázta le magáról, amit fals módon sugallani akartam felé. Pontosan tudta, hogy ő van nyeregben, és nem érezte úgy, hogy ezt bizonygatnia kellene. Egyértelmű volt, hogy régóta készül erre a pillanatra, veszélyes volt és megingathatatlan... csakhogy én sem most másztam le a falvédőről. Volt idő, amikor egymást ismertük a legjobban, és bár kockázatos volt ebből kiindulni – hiszen eltelt húsz év –, ez volt tulajdonképpen az egyetlen lehetőségem. Kétélűvé tenni a fegyvert, amit képletesen már most is a torkomhoz szorított.
Még akkor is, ha ehhez a semmiből kellett újra összeraknom magam belülről.
Ó, nem, nem is álmodnék erről – hallattam rövid, halk és örömtelen nevetést. – Pont elég év telt el ahhoz, hogy tudjam, nem esik meg rajtam a szíved – ütöttem tovább a vasat, pedig egyértelműen éreztem a hangján, hogy kezdem kibillenteni az egyensúlyából. A célom persze pont ez volt, de azt nem tudtam, életbiztosításnak mennyire lesz jó a dolog.
Aztán kimondott két egyszerű szót, amiben benne volt minden. Végre eltűnt a jeges nyugalom álarca és felszínre engedte az érzést, a gyűlöletét, a dühöt, a csalódottságot, mindent, amit kiváltottam azzal az egyszerű, gyenge döntéssel annak idején. Igaza volt; tönkretettem mindent, de nem adhattam meg neki azt az elégtételt, hogy ezt beismerjem. Nem, ha azóta is vadászott rám. Nem, ha néhány hete megpróbált megölni. Megszólalni mégis képtelen voltam, mert azzal elárultam volna magam.
Nem kerülte el a figyelmem, hogy abbahagyta a járkálást, és bár egyelőre nem adta más jelét, hogy sikerült volna kibillentenem abból az állapotból, amit annyira eltökélten meg akart őrizni, úgy éreztem, jó úton haladok. Még ha meg is érezte, hogy tettetem a fene nagy magabiztosságomat, azt tudnia kellett, hogy nem leszek egyszerű eset. Sosem voltam.
Mintha...? – kérdeztem vissza ösztönösen. Mivel kaphatna nagyobb elégtételt, mint azzal, ha a saját kezével végez az árulóval?
Aztán, mintha csak a kérdésemet akarta volna megválaszolni, hirtelen minden megváltozott. Szinte a levegőben is éreztem, de a szemeiben láttam igazán: a zöldesszürke íriszek elsötétültek, mielőtt még megmozdult volna, és egy részem visszarepült az időben, pont olyan hirtelenséggel, mint ahogy ő mozdult. Az egyik pillanatban még jó néhány lépésnyire állt tőlem, a következőben viszont már ott volt az orrom előtt, elég közel ahhoz, hogy érezzem a teste melegét, az illatát, a lélegzetét az arcomon. Ujjai követelőzőn túrtak a hajamba és tartották a fejem éppen megfelelő szögben ahhoz, hogy a száját durván az enyémre szorítsa. A kulcsokat tartó kezemet lefogta, a másik azokban szabadon maradt; felemeltem és a vállánál a felsőjébe markoltam vele, mintha magam sem tudnám eldönteni, hogy ellökni vagy közelebb rántani akarom-e. Nem is tudtam. Ajkaim megadón nyíltak el, bár a csókunkban nem volt semmi gyengédség vagy szépség. Durva volt és követelőző, akaratos és elkeseredett, hosszú éveken át éltetett düh, gyűlölet, kétségbeesés és fájdalom táplálta. Amikor a másik kezem is szabaddá vált, a kulcsok már nem voltak benne, de nem tudtam, hogy én ejtettem el, vagy ő vette el őket; ujjaim a hajába markoltak, szándékosan okozva neki fájdalmat. Neki is.
Csak akkor józanodtam ki, amikor megtalálta, amit keresett, de akkor ismét elemi erővel rúgta ki a lábaim alól a talajt. Ekkor már biztos voltam benne, hogy ellökni akarom: erősen az alsóajkába haraptam, míg meg nem éreztem a vére fémes ízét a számban, aztán mindkét kezemmel erőteljesen eltaszítottam magamtól. A szemeim szikrákat szórtak, főleg, amikor láttam rajta, hogy pontosan ez volt a célja. Megint ő nyert.
Te voltál – sziszegtem ökölbe szoruló kezekkel. – Megpróbáltál megölni... vagy csak felbéreltél valakit, hogy végezze el helyetted a piszkos munkát?! – A fogaim között préseltem át a szavakat, én is elkezdtem megváltozni. A kezdeti döbbenet helyét átvette valami más, megint kezdtem úgy érezni magam, mint Cheryl, aki tele van haraggal és csalódottsággal. – Te gyáva féreg, csak azután mersz szembe kerülni velem, hogy az első próbálkozásod sikertelen volt? Idejöttél befejezni, amit elkezdtél, és még le is tagadod a szándékaidat? – Ezúttal már nem a színészkedés vezérelt, ahogy nekitámadtam a szavaimmal; magabiztosságot nem nyertem, hiszen azzal Cheryl sem rendelkezett soha, de ahhoz mindig is jól értettem, hogy a negatív érzéseimet a világ ellen fordítsam. – Úgy tűnik, te is sokat változtál az évek alatt. Régen ennél egyenesebb voltál – közöltem vele rezzenéstelen tekintettel. Már nem féltem. Tudtam, hogy ha nem akarja, nem kerülök ki innen élve, talán ezért is éreztem már feleslegesnek az álarcot, amit tizenkét éven át szépítgettem magamon.

for Harlen

  Cuki    


 

Vissza az elejére Go down
Boszorkány

Harlen C. Nichols
Chatkép :
come, break me down - Harlen & Adele Tumblr_inline_o1hoderxUR1qlt39u_250
Szerepkör :
washingtoni lakos
play by :
michiel huisman
Hozzászólásaim száma :
24
Pontjaim :
19
Pártállás :
  • Szimpatizáns

User név :
∆ buddy b.
Fő képességem :
look into my eyes and you'll find what you want
Őt keresem :
miss monster
Tartózkodási hely :
∆ washington
Korom :
39
Foglalkozásom :
∆ seriously?


Harlen C. Nichols

Elküldésének ideje -- Pént. Okt. 16, 2020 7:24 pm

it's a never ending story
adele & harlen

- Nem érdekel az öcsém halála. De ezt nálad jobban senki nem tudhatja - vettem oda foghegyről. Habár a kelleténél jobban szórakoztatott a helyzet, hisz a kezemben volt az irányítás, mégis utáltam, ha valaki kiszámíthatatlan. Ő pedig nem tudni, mit fog tenni. Azon kívül, hogy lefúj paprikaspray-vel. Vagy amiért matatott a táskájában... - És remélem, nem várod el tőlem, hogy megessen rajtad a szívem a börtönben töltött évek miatt. - Ekkor már nem volt kedves a hangom. Felesleges lett volna belekezdenem a magyarázatba. Ő tette saját magával. Nekem köszönhetően bármilyen börtönt megúszott volna - főleg ha tényleg ő öli meg Ethant. Miután rám hárult ez a kellemetlen feladat, még így is állni akartam a szavam. Csak mi ketten, együtt. Még a poklot is mennyországként éltük volna meg. Ehelyett ő feltartott kezekkel kivonult, megadta magát... és nekem mit kellett volna tennem? Az arculcsapás kegyetlen érzés, hát még ha el is árulnak közben. Egy egész kibaszott mennyországot kínáltam neki. Ez megért volna egy kis... lelkiismeret-furdalást. Vagy nem? Fura lett volna, ha azt mondja, hogy egyik napról a másikra megtért. Egyáltalán nem úgy ismertem. - Mindent tönkretettél - koccantak össze a fogaim. Nem is sejtettem, hogy amikor végre sikerül majd vele szembeállnom, kitörik majd belőlem ez a mélységes csalódás és düh. Máshogy képzeltem el. Csak néha elkanyarodva a tárgyilagosság jeges mezejéről. Ehhez képest a leghevesebb viharokba rángatott bele. Gyűlöltem. Megfogalmazni sem lehetne, hogy mennyire, amiért megtette ezt velem. Magával. Kettőnkkel.
Nem érdekelt, hogy mivel próbált meg hadonászni. Nem féltettem az életemet, és kevés volt ő ahhoz, hogy bármi kárt tegyen bennem. - Lazíts kicsit - intettem le. Persze kihúzta magát, mint valami magabiztos bombázó. Ebből csak az egyik volt igaz. Ő is érezhette, hogy én vagyok nyeregben. Talán ezért játszotta meg magát.
Ismét nagy levegőt vettem, majd megnyaltam alsó ajkam. Tekintetemmel nem eresztettem, és ekkor már nagyjából egy perce nem járkáltam fel és le. - Ha megölnélek, közel sem kapnék akkora elégtételt - mondtam könnyedén, mintha csak az időjárásról beszéltem volna. Akkor játsszunk tisztán. Miért hazudnék? Legalább tényleg lelazul egy kicsit, ha tudja, hogy nem készülök kifilézni. Feltéve, ha nem kezd el szándékosan bosszantani.
Egy pillanatra sem szakítottam meg a szemkontaktust, közben magamban már éreztem eluralkodni azt a régi ént, akit eddig gondosan elnyomtam. Nem volt szükségem egy drogos fiatal belső hangjára, ahogy megpróbál védelmező érveket sorakoztatni. Elpusztítottam őt is, ahogyan mindenkit, aki az utamba próbált állni. Hát nem szóltam semmit. Helyette megindultam felé. Olyan lendülettel, hogy ha az ő szemével láthattam volna magam, szinte biztos lettem volna benne, hogy suhantam. A következő pillanatban a tarkójára csúszott a kezem, onnan mélyen a hajába, és olyan mohósággal tapadtam ajkaira, mint egy szomjazó, aki egy évet kóborolt a kietlen sivatagban. Nem voltam szentimentális típus, most sem enyhültem meg egy pillanatig sem. Ahogy ajkaim szétfeszítették a száját, és nyelvemmel megkerestem az övét, egy másodpercre sem bizonytalanodtam el. Sok volt a rovásán. Az enyémen is. De ez még nekem is kijárt. Szabad kezemmel egy másodpercig leszorítottam azt a kezét, amely bármikor készen állt volna nekem támadni, majd ugyanezen a vonalon haladva kerestem a pontot, ahol tudtam, hogy eltalálta az a bizonyos golyó...  


  22  Szeri     || barb :copyright:
Vissza az elejére Go down
Ember

Adele Crawford
Chatkép :
come, break me down - Harlen & Adele Tumblr_inline_ogjmjbC8Ai1sordey_500
Szerepkör :
üzleti szféra
play by :
Lyndsy Fonseca
Hozzászólásaim száma :
33
Pontjaim :
24
Pártállás :
  • Semleges

Őt keresem :
i don't need your games, game over
get me off this roller-coaster
come, break me down - Harlen & Adele 1sb2Arc
&&
we live and die by pretty lies
come, break me down - Harlen & Adele Jhkw9Ai
Kedvenc dal :
loving you is a losing game
Tartózkodási hely :
◖ Washington ◗
Korom :
36
Foglalkozásom :
◖ head of Crawford Industries ◗


Adele Crawford

Elküldésének ideje -- Pént. Okt. 16, 2020 5:03 pm

do you really want me dead

or alive to torture for my sins

A kezdeti döbbenet elemi erővel taglózta le a testem és az elmém egyaránt – ahogy a végtagjaim szó szerint megdermedtek, úgy váltam képtelenné a racionális gondolkodásra is. A szemeim Edgar szürkészöld íriszeinek fogságába estek, kitartóan meredt rám, szótlanul és mozdulatlanul, vigyorogva, mintha ő maga is érezné – és élvezné –, ahogy lerohannak az emlékek. Álmokban és rémálmokban visszatérő emlékek voltak ezek, olyasmik, amik különböző módokon égették fájdalommal a szívemet.
Igen, a gyilkosság emléke mindmáig kísért, de ezirányú a gyengeségemet már akkor bizonyítottam, amikor az eskünk ellenére képtelen voltam megbirkózni a tudattal és feladtam magam, sutba dobva mindent, amiért fogadkoztunk egymásnak. Elárultam őt, pedig a mai napig jól emlékszem arra is, milyen érzés volt, amikor egymás menedékei voltunk, és ő volt nekem az egyetlen mentsvár, ahogy én neki.
Persze, hogy értette, mire gondolok; nagyot nyelve vettem tudomásul, amitől tulajdonképpen egész életemben féltem, hogy a bosszú jogán azóta próbált megtalálni, amióta nem találkoztunk. A szabadulásom után megfordult a fejemben, hogy megkeresem, még úgy is, hogy nem voltam biztos benne, mire számíthatok. A történtek ellenére sem tudtam elengedni és kizárni őt, de meggyőztek, hogy mindenkinek így lesz a legjobb... vagy legalábbis nekem biztosan. Önző módon követtem az iránymutatásukat, és talán tényleg könnyebb lett, de Edgar mondhatni sosem hagyott nyugodni. Még a halála után sem, és ekkor már kezdtem érteni, miért.
Megrándult a szám, amikor a folytatólagos családi tragédiákat hozta szóba, mert mindenről tudtam; azt leszámítva persze, hogy ő mégsem volt a kiirtott család része. Ez pedig egész más képet festett a dolgokról.
Az emlékek forgatagból az rántott ki, amikor megmozdult – ösztönösen léptem egyet hátra, és csodák csodájára sikerült is megállnom a két lábamon, pedig nem felém indult el, ahogy számítottam volna rá. Márpedig az, hogy nem vett célba, hanem csak ráérős, mégis határozott léptekkel járkálni kezdett, csak még tovább borzolta az idegeimet. Húsz éve volt készülni erre a pillanatra.
A tekintete újra megtalált, a kérdést pedig visszafordította, de én akkor is álltam a tekintetét, ha fogalmam sem volt, megélem-e még a másnapot. Az agyam lázasan járt, az esélyeimet latolgattam, és akaratlanul is elgondolkoztam rajta, hogy ő állhatott-e a gyilkossági kísérlet mögött is. Az orvosok azt mondták a puszta szerencsén múlt az életem, de... de.
Nem tudom – feleltem őszintén, igyekezve összeszedettnek tűnni. Nem voltam biztos benne, melyik a jobb stratégia, és kockázatos döntést hoztam. – Feltételezem nem Ethanért akart bosszút állni – folytattam merészen, mintha az elmúlt húsz évben elfelejtettem volna, hogy az az este éppen kettőnkről szólt, nem pedig az öccséről. Vagy legalábbis kellett volna szólnia. – Az egész tinédzserkoromat börtönben töltöttem miatta, ez talán elég büntetés. – Szilárdan álltam a tekintetét, még akkor is, ha tudtam, veszélyes játékba kezdtem bele. – Egyszer sem említettem meg a neved. Még az ügyvédemnek sem. És te még csak egy levelet sem küldtél nekem. Nyolc év alatt egyet sem. – Ujjaimat szorosabban fonom a kulcscsomó köré. Félig-meddig visszafordítottam felé a fegyvert, jóformán őt neveztem árulónak, pedig tudtam, hogy nem igaz.
Az árulás az a pillanat volt, amikor feladtam magam, ezzel tönkretéve a közös terveinket és megszegve az esküt... őt pedig csak azért hagytam ki belőle, mert szerettem.
Szóval miért vagy itt, Edgar? – szegtem fel az állam. Tudtam, hogy magabiztosnak tűnök, pedig belül az összeomlás szélén álltam, de bátran akartam szembenézni a halállal, ha ez volt a célja. Ha valóban ő próbált megleckéztetni legutóbb, érthető volt, hogy szemtől szemben akarja megbosszulni az árulásomat. – Azt állítod, kerestél... hát most megtaláltál. Mi a következő lépés? Meg akarsz büntetni? – Tettem felé egy lépést, a szemeimet nem szakítottam el az övéitől. – Akkor mire vársz?

for Harlen

  Cuki    


 

Vissza az elejére Go down
Boszorkány

Harlen C. Nichols
Chatkép :
come, break me down - Harlen & Adele Tumblr_inline_o1hoderxUR1qlt39u_250
Szerepkör :
washingtoni lakos
play by :
michiel huisman
Hozzászólásaim száma :
24
Pontjaim :
19
Pártállás :
  • Szimpatizáns

User név :
∆ buddy b.
Fő képességem :
look into my eyes and you'll find what you want
Őt keresem :
miss monster
Tartózkodási hely :
∆ washington
Korom :
39
Foglalkozásom :
∆ seriously?


Harlen C. Nichols

Elküldésének ideje -- Csüt. Okt. 15, 2020 5:34 pm

it's a never ending story
adele & harlen

Álmok. Pontosan azokon gázolt át az árulásával. Ki tudja, talán képes lettem volna leállni, miután tényleg mindenki megfizet azért, amit vele, vagy éppen velem tettek. Ez egy olyan világ volt, amit végül sosem tapasztalhattunk meg, de nem azért, mert én időközben meggondoltam volna magam. Az az ő hobbija, én kitartottam a végsőkig. Éppen erre gondoltam akkor is, mikor elvágtam a szüleim torkát, anyám fehér gyöngysora pedig ezer darabjában hullott a földre. Családi ereklyeként őrizte az apám, aztán a házasságkötésük után ez volt az ajándék... vagy mi. Annyira nem érdekelt a családi história, és én magam is inkább már letagadnám, hogy egykor vágytam ezen emberek szeretetére. Vétek lett volna szülőknek csúfolni őket. Nem voltak azok... bár Ethan szempontjából talán máshogy festett a kép. De minek boncolgatni a múltat?
Meg sem mozdultam, elmélyedtem a tekintetében, közben az az átkozott vigyor csak nem kotródott az arcom sarkából. Ő kicsit sem örült, a döbbenettől földbe gyökeredzett mindkét lába. Helyes. Pontosan ezt szerettem volna elérni. Persze elég sok okom lehetett volna ennyi év után megjelenni előtte. Talán azt gondolja, rögtön nekifutásból meg akarom ölni. Ennyire félreismert volna? - Hogyan... hogyan vagyok életben? Ó, drágám! - legyintettem, majd csípőre tettem mindkét kezem, mintha csak nyújtózni készülnék. - Nemcsak te tudsz álnév alatt élni évek óta. Egyébként k*rva jó ötlet volt, elismerésem a kitalálójának - mondtam, szinte valódi elismeréssel a hangomban. - Szóval az öcsém tragikus halála után... tovább folytatódtak a családi katasztrófák - biggyedt le az ajkaim széle megjátszott szomorúsággal fűszerezve. - De mikor volt az már. Amúgy is, minek rólunk beszélgetünk? Elvégre miattad vagyunk itt, nem? - vontam fel a szemöldökömet. Ő nem úgy tűnt, hogy beszélni akarna, hát betöltöttem ezt a szerepet én. Addig lesz ideje végiggondolni, mit fog felhozni mentségként az árulásáért. Persze egyszerűbb lett volna annak idején számon kérni, de mondjuk úgy, egy fogdát elég jól őriznek... ahogy egy börtönt is.
Nem indultam el felé, éppen ellenkezőleg. Oldalra fordultam, és elkezdtem lassan, ám annál határozottabban fel-le sétálgatni. Volt időm. És reméltem tudja, hogy innen, ebből a helyzetből nem fog csak úgy távozni.
Nagyot sóhajtottam.
- Szerinted miért vagyok itt? - Kíváncsi vagyok, mire emlékszik. Vagy épp mire nem. Elég érdekes emlékeket kapott tőlem arra az estére, mikor Ethan meghalt. A bíróságon is bevallotta, amit tett. Vagyis, nem tett. De ő ezt nem tudta. És egyelőre meg akartam hagyni ebben a tudatban. Ahogy félrebillentett fejjel méregettem, akaratlanul is felrémlett kettőnk múltja. Én tényleg új életet akartam vele kezdeni, minden gyermeki hiszti nélkül. Nem voltam az az egyszerű eset, de... bíztam abban, hogy együtt majd... talán megoldjuk. Mégis, ő inkább kitépte a szívem, és megette reggelire. A csalódottságom egészen új méreteket öltött. A bennem élő és lapuló szörnyeteget pedig végleg elszabadította. Pedig azt mondják, a szerelem egy szép dolog. Ezzel tudnánk vitatkozni, Cheryl. Vagy... Adele.   


  22  Szeri     || barb :copyright:
Vissza az elejére Go down
Ember

Adele Crawford
Chatkép :
come, break me down - Harlen & Adele Tumblr_inline_ogjmjbC8Ai1sordey_500
Szerepkör :
üzleti szféra
play by :
Lyndsy Fonseca
Hozzászólásaim száma :
33
Pontjaim :
24
Pártállás :
  • Semleges

Őt keresem :
i don't need your games, game over
get me off this roller-coaster
come, break me down - Harlen & Adele 1sb2Arc
&&
we live and die by pretty lies
come, break me down - Harlen & Adele Jhkw9Ai
Kedvenc dal :
loving you is a losing game
Tartózkodási hely :
◖ Washington ◗
Korom :
36
Foglalkozásom :
◖ head of Crawford Industries ◗


Adele Crawford

Elküldésének ideje -- Szer. Okt. 14, 2020 9:26 pm

do you really want me dead

or alive to torture for my sins

Átlagos napra számítottam. Tényleg. Egy hosszú munkanapra, hogy bepótoljam a kórházi tartózkodás okozta kiesést a papírmunkában, aztán egy minél rövidebb és minél tompább estére otthon, mielőtt elnyomtak volna a lidérces álmok. Ez utóbbiakon az altató sem segített – hiába esküdözött mindenki, hogy attól majd nem fogok álmodni –, de azért legalább nem érezhettem felelősnek magam. Ha nem tudtam leállítani az agyam zavaros körforgását, az az én hibám volt, de az álmok? A tudatalattimat is kikapcsolhattam volna persze a gyógyszereimmel és Gary alkoholkészletével, de az óhatatlanul is újabb kórházi tartózkodáshoz vezetett volna.
Nos, igen. Az átlagos napom körülbelül addig a pillanatig tartott, hogy kinyílt a liftajtó, talán néhány perccel tovább. A fotóig a földön. A másodpercig, amikor az életem kétszer egymás után borult fel teljesen körülöttem és maradt fejen állva. Az oszlop árnyékából előlépő alakban mintha minden félelmen és rémálmom egyesült volna; a múltam.
Szinte gyerekek voltunk még, amikor utoljára láttam, mégis... egyetlen pillanatig sem kellett gondolkoznom, hogy ki ő. Ismertem. Ismertem a vonásait, a hangját. Ismertem a szemeit.
A szívem egyszerre akart megállni és kapkodva kiugrani a helyéről. Képtelen voltam uralkodni a mimikámon, ezért tudtam, hogy minden érzésem kiül az arcomra, de abban a pillanatban annak is örültem, hogy képes voltam megállni a két lábamon.
Nem halt meg.
Edgar... – A neve alig hallható suttogásként hagyta el az ajkaimat, de még én sem tudtam volna megmondani, hogy azért, mert nem mertem vagy mert nem tudtam igazán kimondani. – Hogyan... – kezdtem, de a hangom nem lett erőteljesebb, ezért be sem fejeztem a kérdést. Feltételeztem, hogy úgyis tudja, mit akarnék kérdezni; a pártfogó tisztem személyesen ment el Edgar Spencer temetésére és biztosított róla, hogy halott.
Márpedig én abban voltam biztos, hogy itt áll előttem.
Egy pillanatra megint ott voltam, aznap délután. A hangom kásás, a tudatom homályos; zúg a fejem Spencer anyjának antidepresszánsaitól, a torkom a vodkától, a szám Spencer csókjától ég. Megegyeztünk. Megcsináljuk, ha addig élünk is. Hol sötétség, hol köd borul az elmémre, látom a kezem Ethan nyakán, érzem a puha bőrét az ujjaim alatt. Megcsináltad. Tényleg megcsináltad. Szeretlek.
Megráztam a fejem, mintha ilyen egyszerűen visszatérhetnék a valóságba, de nem káprázott a szemem. Nem képzelődtem, Edgar ott állt előttem. Nem tinédzser fiú volt már, a vonásait karakteresebbé tették az évek, de a szemei... a szemei ugyanazok voltak.
Áruló.
Csak ekkor jöttem rá, hogy a kezem ugyanolyan dermedten áll a táskámban, mint én magam a gyéren megvilágított garázs közepén, de az ujjaimat végül csak a kulcscsomómra sikerült rákulcsolni. Végső esetben az is jobbnak ígérkezett, mint a semmi.
Miért vagy itt? – mondtam ki tulajdonképpen az első értelmes mondatot, bár a hangom még mindig inkább csak suttogásnak hatott. – Mit akarsz tőlem? – Bármennyire is szerettem volna elrejteni, az egész mellkasomat gúzsba kötötte egy megmagyarázhatatlan, zsigeri félelem.

for Harlen

  Cuki    


 

Vissza az elejére Go down
Boszorkány

Harlen C. Nichols
Chatkép :
come, break me down - Harlen & Adele Tumblr_inline_o1hoderxUR1qlt39u_250
Szerepkör :
washingtoni lakos
play by :
michiel huisman
Hozzászólásaim száma :
24
Pontjaim :
19
Pártállás :
  • Szimpatizáns

User név :
∆ buddy b.
Fő képességem :
look into my eyes and you'll find what you want
Őt keresem :
miss monster
Tartózkodási hely :
∆ washington
Korom :
39
Foglalkozásom :
∆ seriously?


Harlen C. Nichols

Elküldésének ideje -- Szer. Okt. 14, 2020 9:31 am

it's a never ending story
adele & harlen

Számtalan jelzőt rám aggathattak az évtizedek alatt, de azt egyszer sem, hogy feledékeny lennék. Tökéletes volt a memóriám, minden nyamvadt dátumra emlékeztem, de még azt is fel tudtam idézni, hogy mi történt pontosan húsz évvel ezelőtt. Éppen ezért merő lehetetlenség, hogy Cheryl-t felejtsem el. Bár az előttem villogó Crawford Industries cégtábla merőben másról árulkodott. Egy újságban fellelt fénykép vezetett a nyomára;  mint gazdag örökösnő a férje hagyatékában. Adele Crawford. Pedig annyira ügyesen rejtőzött a szabadulása óta... minden átkozott szalmabálát feltúrtam, hogy a nyomára leljek, de ő csak hozta a tőle megszokottat. Okos lány volt, pontosan tudta, milyen következmények várják majd, ha netán a nyomára akadok. Mindent elrejtett. Talán meg is könnyebbült, mikor rájött, hogy Edgar Spencer már nem létezik. Megjátszani a saját halálomat még tőlem is elvetemült ötlet volt, de úgy tűnik, azóta is bevált. Azt hihette, hogy már nincs mitől félnie. És grátiszban még férjhez is ment. Habár az nem volt valami hosszúéletű... állítólag. Nem ástam bele olyan mélyen magamat, mint szerettem volna, hisz az csak újabb dührohamot eredményezett volna.
Figyeltem egy pár napja. Tudtam, kikkel találkozik, mikor jár be dolgozni, vagy éppen mikor indul haza. Követtem már hazáig, majd láttam, hová jár szórakozni. És örömmel konstatáltam, hogy a legjobb közös hobbink talán még mindig nem a múlté, azért van ennyi furcsa gyógyszeres üvegecske az éjjeli szekrényében. Ezzel pedig mosolyt csalt az arcomra - azt az igazi, ördögtől valót.
Gyönyörű nővé cseperedett, az ízlése valamelyest megváltozott az elmúlt két évtizedben - bár a narancssárgánál bármi jobban passzolt hozzá -, meg sem látszódik rajta, hogy mennyi időt töltött... hűvösebb helyeken. Feleslegesen tagadtam volna le, hogy néha egészen belefeledkeztem a látványába. Éppen úgy, ahogyan tegnap éjjel a hálószobája ajtajából, miközben az igazak álmát aludta. Bele sem gondolt, hogy az élete hamarosan ismét teljes fordulatot vesz.
Egy ideje már ott álldogáltam az oszlop mellett, türelmesen vártam. Volt rá pár évem, mit számított még pár perc... vagy óra. Szinte üres volt az egész parkoló, így nem okozott gondot elejtenem egy fényképet, ami talán kibillenti a fényűző életéből. Irigy voltam? Nem. Féltékeny? Az sem. Dühös? Mindennél jobban. De nem akartam elrontani. Nem találkozott még akkora dühvel és csalódottsággal, mint amiben én fogom részesíteni. Mindennek meg kell fizetnie az árát. Közben hallottam a lépéseket, azt, ahogyan megfagy körülötte a levegő. Tudtam én, hogy az a fénykép majd visszazökkenti a valóságba. Hisz hiába tagadnánk, az ő valósága az volt, amibe én is beletartoztam. Minden elcseszett döntésemmel, dühöngő léptemmel, vagy túl érzékeny vallomásommal. Azóta is próbáltam kiverni a fejemből, hogy milyen szerelmet vallottam neki annak idején... ő biztosan azt hitte, hogy csak a szer hozta ki belőlem. Meglepődött volna az igazságon. Nem véletlenül szívtam ennyire mellre az árulását.
- Nahát-nahát - léptem ki mellkasom elé font kezekkel elé, hogy felfedjen a homály. Mondhatni, beléptem a reflektorfény kellős közelére. - Ezer éve, Cheryl. Vagy... hogy is hívnak mostanában? - szűkültek össze a szemeim vigyorogva. - Áh, igen. Adele. Mrs. Crawford. Vagy Mr. Crawford özvegye - számoltam az opciókat egy ideig a mennyezetet fürkészve. Annyira nem foglalkoztatott a kérdés, de az ábrázata minden elbaszott évet megért. Erre vártam. Már mióta erre vártam. - Mondjuk én inkább árulónak hívnálak. Az mégis csak... jobban fedi a valóságot, mint ez a sok hazugság - néztem körbe, utalva az új életére. Persze elakadt a szava. Jó, adok neki egy pár pillanatot.   


  22  Szeri     || barb :copyright:
Vissza az elejére Go down
Ember

Adele Crawford
Chatkép :
come, break me down - Harlen & Adele Tumblr_inline_ogjmjbC8Ai1sordey_500
Szerepkör :
üzleti szféra
play by :
Lyndsy Fonseca
Hozzászólásaim száma :
33
Pontjaim :
24
Pártállás :
  • Semleges

Őt keresem :
i don't need your games, game over
get me off this roller-coaster
come, break me down - Harlen & Adele 1sb2Arc
&&
we live and die by pretty lies
come, break me down - Harlen & Adele Jhkw9Ai
Kedvenc dal :
loving you is a losing game
Tartózkodási hely :
◖ Washington ◗
Korom :
36
Foglalkozásom :
◖ head of Crawford Industries ◗


Adele Crawford

Elküldésének ideje -- Kedd Okt. 13, 2020 7:40 pm

do you really want me dead

or alive to torture for my sins

Későre járt már, az irodák üresen és sötéten vettek körül, ahogy végighaladtam a folyosón. Számomra soha nem okozott gondot a későig dolgozás, elvégre nem várt otthon senki, aki a szememre vethette volna, hogy túl sok időt töltök a munkával, ráadásul minél többet voltam bent a cégnél, annál kevesebb időm maradt az otthon magányában felesleges hülyeségeken túráztatni az agyam. A járásomon talán nem volt már nyoma a támadásnak – a tűsarkak ellenére is határozottan lépkedtem, anélkül, hogy az arcomra fintor ült volna ki a fájdalomtól –, a vállam és a bal kezem még mindig tompán sajgott és zsibbadt egy kicsit, a fejemből pedig még ennél is nehezebb volt kiverni a zavaros gondolatokat.
Alig vártam, hogy hazaérjek és leöblítsem a frissen beszerzett fájdalomcsillapítókat némi borral. Nagyon is tudatában voltam annak, hogy nem szabadott volna hazudnom az orvosomnak a fájdalmaim nagyságáról, de ő nem ismerte az előéletemet, én pedig egyszerű és gyarló lélek voltam, aki nem tudta olyan könnyen levetkőzni a múltját, mint szerette volna.
Mosolyogva intettem a portán ücsörgő biztonsági őrnek, mielőtt beszálltam volna a liftbe, ami levitt a mélygarázsba. Lehunytam a szemem és a lift hűvös fémjének döntöttem a fejem; a baljós árnyak már most elkezdték befelhőzni a gondolataimat, pedig valahogyan még haza is kellett jutnom. Mikor biztossá vált, hogy sokáig bent fogok maradni, kiadtam az estét a sofőrnek, akit Bastien sózott rám a támadás után, szóval muszáj volt még egy kicsit fenntartanom a józan gondolkodásom. Megfordult a fejemben, hogy talán felhívhatnám Danielt...
A lift pedig hangos csilingeléssel adta a tudtomra, hogy megérkeztünk a garázsszintre, szóval jobb lesz, ha ezt gyorsan el is felejtem. Hosszú sóhajjal céloztam meg a parkolóhelyemet, nem is igazán figyeltem a környezetemre, hiszen nem számítottam társaságra – ez a Crawford Industries privát garázsa volt, még csak nem is minden dolgozó rendelkezett ide bejárással.
Valószínűleg simán átgyalogoltam volna a papírfecnin, ha nem épp arrafelé révedt volna a tekintetem. Automatikus volt a mozdulat, amivel megtorpantam és lehajoltam a papírért, hogy kidobjam a legközelebbi kukába, de végül alig két lépést sikerült megtennem, miután szinte oda sem figyelve megfordítottam a cetlit. Egy fotó volt rajta, rossz minőségű, de számomra nagyon is ismerős.
A középiskolai tablóképem volt rajta, az, amivel először bekerültem az újságokba.
Az erő egyetlen pillanat alatt kifutott a végtagjaimból, akárcsak a vér az arcomból, a homlokomat kiverte a hideg veríték, a tekintetem pedig űzött vadhoz hasonlatosan kaptam jobbra, majd balra. Egyetlen név ötlött fel az elmémben újra és újra, még akkor is, ha minduntalan a lehető legjobb létező magyarázat követte. Ő már rég halott, Adele, rémeket látsz.
Egy árnyék mozdult meg az autóm közelében lévő egyik oszlopnál.
Ki van ott?! –  A hangomban bujkáló félelem elárult, de a tudatalattim már dolgozott: jobb kezemmel a táskámban kezdtem kutatni akár a telefonom, akár a Danieltől kapott paprikaspray, vagy bármilyen fegyverként használható tárgy után.

for Harlen

  Cuki    


 

Vissza az elejére Go down


Ajánlott tartalom

Elküldésének ideje --
Vissza az elejére Go down
 
come, break me down - Harlen & Adele
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
I N G O D W E T R U S T ❞ :: Archivált játékok-
Ugrás: