the one who knows everything, but herself

2017. június

- Hosszú volt a nap. – Röviden felsóhajtottam. A táskámat ledobtam a vállamról. Az aljára merült telefonom koppant a szekrényen, de nem érdekelt, nem volt kedvem megkeresni a készüléket, pedig általában magam mellett tartottam, hogyha hirtelen szükség lenne rá. A pácienseim többsége nem a türelméről volt híres és bár a terápiában nekem kellett volna tartani a kontrollt, a természetfelettiekkel való munka speciális hozzáállást igényelt. – Mit szólnál, ha ma nem mennénk sehová, hanem csak rendelnénk egy pizzát és csinálnánk a nagy semmit? – Reményteli, kiskutya-szemekkel megspékelt mosolyra húztam a számat, miközben a karjaimmal átöleltem Max nyakát. Júniushoz képest borongós volt az idő, olyan volt, mintha besötétedett volna és nekem még ahhoz sem volt kedvem, hogy átöltözzek, nemhogy útnak induljak. És Max tekintetét látva ő sem tombolt a tettvágytól. Akaratlanul is elmélyedtem a barna szemekben és arra jutottam, milyen szerencsés is vagyok: a kapcsolatunk nem indult zökkenőmentesen, az elején megalázva és semmibe véve éreztem magam, akárhányszor megjelent a rendelőmben, arról nem is beszélve, hogy hatalmas ellentmondásokkal küzdöttem, amikor rájöttem, hogy nem áttétel-viszontáttétel, hanem valós szerelem alakult ki köztünk… alapvetően etikátlannak és elfogadhatatlannak minősült volna a döntésem szakmai körökben, de a természetfeletti lények pszichológusainak száma eléggé alacsony és mivel én belekerültem ebbe a rendszerbe, eleve ferde szemmel néztek rám, szóval már mindegy volt, hogy lett még egy fekete pontom. Gondolataim a fáradtságtól elhomályosultak, Maxim-ból is csak annyit láttam, hogy mozgott a szája: ám amikor hirtelen térdre ereszkedett, rögtön magamhoz tértem és hevesebben kezdett verni a szívem.

2017. december

Vért éreztem a számban. A saját véremet. A nő, aki az végigsimított az arcomon pár másodperccel ezelőtt még a csuklómat harapta fel, aztán az ujjait az ajkaimra téve csitított el. Legszívesebben felsikítottam volna és mivel képtelen voltam visszafogni magam, meg is tettem, de elhallgattam, ahogy az erős, ördögi teremtés erővel belemarkolt a hajamba és a fejemet a hóban fekvő Maxim felé fordította.
- Mindketten meghaltok. De a hősszerelmes előbb végignézi a vacsorámat. – Nem érdekeltek a némber szavai, kínkeserves sírás szorongatta a torkomat, mert láttam, hogy Max a lábra állással küzd, a szája és a szemöldöke felszakadt, a szürke pólóját eláztatta a vér és tudtam, hogy ki akar szabadítani az Ophelia-nak szólított nő karmai közül, de azzal is tisztában voltam, hogy a vesztébe rohan, ha megtámadja. Egyszerre tombolt bennem a félelem, a kétségbeesés és a bizonytalanság. Túléljük vajon vagy tényleg meghalunk? Ha túléljük, Max elmondja, mit csinált és miért rángatott ki minket éjnek évadján a nő a házunkból? Miért nem szólt, ha bajba keveredett? – Sőt! Jobb ötletem van!  - A fekete hajú démon ismét megrántotta a hajam és kényszerített, hogy a szemeibe nézzek. – Köszönj el a fiúcskától. – Egy gonosz mosolyt láttam, aztán elsötétült a világ. Fogalmam sem volt, mi történt velem, csak arra emlékszem, hogy másnap az ágyamban tértem magamhoz. Egyedül.

2020. február

- Ő még véletlenül sem alkalmas semmifelé terápiára. Arra sem, hogy egyáltalán meghallgasson. – Leültem a fotelbe, ahol az üléseken is helyet szoktam foglalni és a kezembe vettem a forró teával megtöltött bögrémet. Értelmetlen volt kézbe venni a jegyzeteimet, azok nélkül is tisztában voltam vele, hogy a mai utolsó kliens teljesen feleslegesen lépi át a következő alkalommal a rendelő küszöbét. - Ophelia, csak azért jött ide, hogy rólad kérdezősködjön. Vigyáznod kellene, kikkel állsz szóba. És hogy kiket hozol ide hozzám. - Megcsóváltam a fejemet. A nő közvetített köztem és a természetfeletti lények között, őt is ugyanolyan titoktartás kötötte, mint engem. Mondhatni az ügynököm volt, bár attól több... sok minden köszönhettem neki, szóval barátnak is nevezhettem.