Bosszúálló boszi, Killian új játékszere

A nappaliban gyűltünk össze, amikor apánk azt mondta, hogy fontos bejelentenivalója van. Ezek a beszélgetések többnyire ugyanúgy zajlottak le, éppen ezért nem vártam el túl sokat ettől a hírétől sem. Tisztában voltam azzal, hogy én csak a látszat kedvéért kellettem, de egyébként, ha hozzászólni is akartam volna a dolgokhoz se engedték volna. Eleinte még próbálkoztam kifejteni a véleményemet, megmutatni nekik, hogy teljesen rossz szemszögből közelítették meg a problémát, ám egyből csendre lettem intve, mondván, nekem semmi jogom hangot adni gondolataimnak. Bezzeg amikor Celestia szólalt meg, ismételte el ugyanazt, amit én az előbb próbáltam meg elmondani, akkor őt apánk megdicsérte, amiért ilyen okos volt. A legfájóbb ebben az egészben az a diadalittas, gúnyos mosoly volt, amivel nővérem illetett, hogy mutassa, megint legyőzött. Mára már belefáradtam ezekbe a játszmáiba, abba, hogy rajtam kívül senki nem látta, hogy Celestia nem az, akinek mutatja magát, hogy ő a báránybőrbe bújt farkas. Otthon voltam, a családom körében, mégis teljesen egyedül voltam, mindig is.
Ahogy leértem az emeletről, a nappali felé vettem az irányt, majd helyet foglaltam abban a fotelben, amely a legtávolabb esett a többiektől. Nővérem, az apám és mostohaanyám már itt volt, látszólag csak engem vártak, bár azon se lepődtem volna meg, ha nélkülem kezdik el. Hisz úgysem számított, hogy itt voltam-e vagy sem.
- Nos, most hogy így mindannyian összegyűltünk, szeretnék egy fontos bejelentenivalót tenni – kezdett el az apám beszélni, mire én lejjebb csúsztam a fotelben, megpróbálva minél jobban beleolvadni az anyagba. Lehunytam a szemeimet, és így hallgattam édesapám szavait, bár nem túl sok érdeklődéssel. – Celestia ma ismét az ellenállás hű követője volt. Rátalált egy éppen vámpírtámadás alatt álló emberi családra, és legyőzte egyedül azokat a szörnyetegeket – ecsetelte büszke hangon az apám, és rájuk néznem se kellett, hogy tudjam, könnybe lábadtak a szemei, és így szorongatta a nővérem kezét, miközben ő úgy tett, mint akit szintén a sírás fojtogat. – Olyan büszke vagyok rád, lányom! – Hánynom kellett ettől a szélhámosságtól. Egy hajszál választott el attól, hogy felálljok, és visszamenjek a szobámba. Nem volt semmi kedvem ma megint végighallgatni azt, ahogy a nővéremet az egekig magasztalják, míg engem… míg engem a földbe tipornak. Bármit tettem, az soha nem volt elég jó, sőt, még jónak se volt mondható. Bezzeg Celestiának még a légzése is tökéletes volt. Még most is kristálytisztán csengtek a fülemben apám szavai, ahogy mindenki előtte kijelentette, a család szégyene vagyok. A fekete bárány. Az önző leány, akit hidegen hagyja az ártatlan emberek sorsa, akiket sorra mészárolnak le Bastien talpnyalói. Egyszer, amikor nagyon mérges volt, még azt is a szememre vetette, hogy soha meg se kellett volna születnem – hogy akkor szeretett felesége még mindig életben lett volna. Tisztában voltam azzal, hogy nem voltam tökéletes, és az elvárások felém olyan magasra lettek helyezve Celestia után, hogy egyszerűen képtelen voltam teljesíteni őket. Eleinte próbálkoztam, be akartam bizonyítani, hogy tévednek velem kapcsolatban, de aztán belefáradtam, látva erőfeszítéseim semmibevételét.
Kinyitottam a szemeimet, és már épp álltam volna fel, amikor hirtelen megnyikordult a padló a hátunk mögött. Meglepetten kaptam a fejemet a hang irányába, hiszen rajtunk kívül nem tartózkodott senki a lakásban, akkor pedig mégis kihez tartozhattak a léptek hangjai? És ekkor megpillantottam Őt.
- Nicholas Hearne-nek hívják a fiatalembert, az ő családját ölték meg ma a vámpírok, s ő az, akit Celestia megmentett. Amíg nincs hova mennie, addig nálunk fog tartózkodni – magyarázta az apám. Felfogtam a szavait, ám olyan volt, mintha valahonnan messziről hallottam volna a hangját. Még levegőt is elfelejtettem venni, annyira megbabonázott ez a férfi, s nem láttam magam előtt semmi mást csak kék szemeit, melyek mintha a végtelen azúrkék tengert hordták volna magukban. Soha nem tudtam, milyen érzés szerelmesnek lenni, de akkor és ott rájöttem, hogy ez a férfi visszavonhatatlanul ellopta a szívemet.

Még mindig képtelen voltam elhinni, hogy Nicholas engem választott. Celestia mindent elkövetett azért, hogy elcsábítsa tőlem a férfit, hogy bemocskoljon előtte is, mint ahogy elérte már mindenkivel. Nicholas azonban más volt, mint a többiek. Őt nem érdekelte, hogy mások mit gondoltak rólam, arról, hogy milyen kis különc voltam. Nem győzte hangoztatni, hogy mennyire imádja a történeteimet, és hogy szerinte a világról alkotott felfogásom is egyedi, és egyáltalán nem rossz. Életemben először éreztem úgy, hogy van értelme élnem, hogy nem hiába születtem meg, és tudtam, hogy ezért a férfiért bármit megtettem volna. Sikerült elhitetnie velem, hogy nem kell megváltoznom, jobbnak lennem, mert pontosan úgy vagyok tökéletes, ahogy vagyok. Ő volt az, aki segített megnyílnom, aki megláttatta velem az élet szépségét és a saját szépségemet. Többé nem gyűlölettel tekintettem magamra a tükörben, még a nővérem iránt érzett utálatom is enyhült – most már csak sajnáltam őt. Rájöttem, hogy ő sem volt semmiben sem jobb nálam. Mások szeretetével próbálta meg kitölteni az űrt, amit érzett magában, de valójában soha nem találta meg azt, amit keresett.
A sminkes asztalom előtt ültem, az utolsó igazításokat hajtva végbe az arcomon. Soha nem foglalkoztam különösebben a külsőmmel, ám a mai nap más volt. Szeretetteljes mosollyal csúsztattam a kezemet a hasamra, hiszen szívem alatt hordoztam a gyermekünket. Igaz, először megijedtem, amikor kimaradt a menstruációm, és amikor a teszt kimutatta a terhességemet. Túl fiatalnak gondoltam magamat ahhoz, hogy már anya legyek, ráadásul Nicholassal sem ismertük egymást olyan régóta – tartottam az ő reakciójától is. Aztán végül rájöttem, hogy minden áron meg fogom tartani ezt a gyermeket, egy ajándék volt, hogy jobbá tegye az életemet, ráadásul a szeretett férfitól is volt. Biztos voltam abban, hogy Nicholas is ugyanúgy fog vélekedni az egészről, mint én, ez pedig megnyugtatott. Elhatároztam, hogy a ma esti romantikus vacsoránk során elújságolom neki a hírt.
Már órákkal ezelőtt elkezdtem készülődni, megfürdeni, hajat mosni, kontyba tűzni rakoncátlan fürtjeimet, sminket feltenni, majd belebújni a ruhába, amit szándékosan erre az alkalomra vettem. A szokásosnál is izgatottabban vártam, hogy a férfi értem jöjjön. Amikor kopogtak az ajtómon, vidáman mentem kinyitni azt, azt hittem, hogy Nicholas fog várni a túloldalon, ám amikor Celestiát pillantottam meg, teljesen ledöbbentem.
- Szia, húgi, ne haragudj, hogy hirtelen így rád rontok, de tudod sokat gondolkoztam az elmúlt időben, és rájöttem, hogy mennyire igazságtalanul bántam veled. Egyáltalán nem érdemelted ezt a viselkedést tőlem – rázta meg a fejét, én pedig láttam, hogy könnyes a szeme. Gyanakvóan húztam össze a szemöldökömet, mert nem dőltem be ilyen könnyen neki.
- Hagyd a hattyúk halálát, Celestia, és bökd ki, hogy mit akarsz valójában – forgattam meg a szemeimet, és egyáltalán nem foglalkoztatott a nyers stílusom. Nem akartam, hogy elrontsa a ma estémet.
- Csak bocsánatot szerettem volna kérni tőled. Teljes szívemből sajnálom, ahogy bántam veled, mondd, ugye meg tudsz nekem bocsátani? – Ekkor már könnyek folytak a szeméből, és olyan szánalmasan nézett ki, ahogy így könyörgött a bocsánatomért, hogy akarva-akaratlanul is megenyhültem.
- Hát persze, hogy megbocsátok Celestia. Mindez már a múlté – simítottam meg gyengéden a karját vigasztalásképp, mire ő boldogan, reménykedve pillantottam fel rám.
- Akkor… esetleg lenne kedved meginni velem egy kis teát, miközben Nicholasra várunk? Régen beszélgettünk úgy rendesen, és érdekel, hogy mi van veled. – A kérdésre csak bólintottam egy aprót, majd félreálltam az ajtóból, hogy nővérem be tudjon lépni a szobámba. Volt egy kis asztalom néhány babzsák fotellel – a kis asztalra letette a tálcát, amin a teát hozta, majd helyet foglalt az egyik fotelben, intve nekem is, hogy kövessem a példáját. Még egy pillanatig nem mozdultam, azon gondolkodva, mennyire jó ötlet ez valójában, de végül beadtam a derekamat, és leültem a mellette lévő fotelbe.
Celestia úgy kezdett el mindenféléről csacsogni, mintha, amióta az eszemet tudom, ne utált volna. Furcsa volt ez a hirtelen váltás nála, de úgy döntöttem, hogy a mai napra félreteszem az összeesküvés elméleteimet. Töltöttem a teából neki is és magamnak is, majd miközben az ellenállás történéseit mesélte nekem, én lassan kortyolgattam a teámat. A rosszullét hirtelen tört rám. Nem tudtam, hogy honnan vagy miért jött, hiszen még nem lehettek rosszulléteim a terhesség miatt. Tenyeremet a számra szorítva rontottam ki a szobából, és vettem az irányt a fürdő felé. Miután kiadtam magamból mindent, és úgy éreztem, hogy nem kerülget a hányási inger többé, kiöblítettem a számat, rendbe szedtem a hajamat, és ekkor… feltűnt valami furcsaság a tükörből. Vérfoltokat láttam a földön. Kérdőn fordultam meg, majd pillantottam le a saját ruhámra. És ekkor rájöttem. A vér tőlem… belőlem jött.
Elpattant valami az agyamban, ugyanis olyan vakdüh lett úrrá rajtam, mint amit soha nem éreztem még. Meg akartam ölni a nővéremet, megfojtani a saját két kezemmel, és nézni, ahogy tökéletes vonásait eltorzítja a fájdalom, ahogy szemeiből kihuny a fény, és kilélegzi az életét. Azonban még ez sem nyújtott volna elegendő kielégülést. Azt akartam, hogy szenvedjen.
Az idő hirtelen gyorsult fel – az egyik pillanatban még a fürdőben voltam, a következőben pedig már berontottam a szobába. Telekinetikus képességeimmel megragadtam a nővéremet, először neki vágtam a falnak, majd neki a padlónak, és ismét a falnak, miközben a vörös köd teljesen ellepte az agyamat.
- Celestia! Megöllek, a saját kezemmel öllek meg most rögtön, te mocskos ribanc – üvöltöttem, miközben odaléptem a földre csúszott testéhez. Nem hagytam időt neki, hogy magához térjen, megragadtam a torkát, és teljes erőmből szorítani kezdtem azt. Az arcát eltorzította a kín, pont, ahogy elképzeltem, a kezeivel megpróbált lesöpörni magáról engem, de a képességemmel leszorítottam azokat. Fehér bőre kezdett lilulni, a szemei pedig kifordulni, ahogy megpróbált levegőért küzdeni, de semmi esélye nem volt. Aztán hirtelen rám villantotta a jól megszokott diadalittas, gúnyos mosolyát. Nem számítottam erre a reakcióra, és ez teljesen kizökkentett. Mintha felkapcsolták volna a villanyt a fejemben, hirtelen jöttem rá, hogy mit készültem tenni. Képességemmel elengedtem nővérem karjait, én pedig remegve emeltem fel a kezeimet a nyakáról. Nem tudom, honnan, de tudtam, hogy ki fog fogadni, amint megfordulok.
- Anastasia, mégis mit művelsz?! – szólított meg a tekintélyt parancsoló hangja. – Meg akartad ölni a nővéredet! Mi a fene ütött beléd? – Nicholas ugyan kérdésnek szánta szavait, ám az inkább vádaskodásnak hangzott. Ebben a pillanatban, szívem legmélyén tudtam, hogy nemcsak a közös gyermekünket veszítettem el, hanem a szerelmét is, még ha az agyam képtelen is volt ezt felfogni.
- Nicholas, én… én meg tudom magyarázni – álltam fel a földről, és indultam meg remegő térdekkel felé. Tudtam, hogy szánalmasan néztem ki, de képtelen voltam abbahagyni a zokogást. Mielőtt azonban két lépésnél többet meg tudtam volna tenni, ő felemelte a kezét, jelezve, hogy álljak meg. Egy éles tőrt szúrt a szívembe ezzel.
- Nem, Anastasia, nem vagyok kíváncsi a kifogásaidra. Pontosan láttam, hogy mi folyik itt – felelte, ám, ami a legjobban megijesztett a hangnemében, az érzéketlenség volt. Olyan üres tekintettel bámult le rám, mintha soha nem jelentettem volna semmit a számára. Nem volt mérges, nem nézett rám megvetően, egyszerűen… hideg közöny lett úrrá rajta.
- Ez nem az, aminek látszik, Nicholas, kérlek… kérlek hallgass meg – könyörögtem neki, ő azonban még csak rám sem nézett, úgy sétált el mellettem, mintha ott sem lettem volna. A hátam mögé lépett, felsegítette a földről a nővéremet, aki úgy csimpaszkodott mellé, mint valami kis majom. Egyszerűen képtelen voltam elhinni ezt.
- Azt hittem, te más vagy, Anastasia, de most már látom, hogy pontosan az a szörnyeteg vagy, aminek mások mondanak – pillantott vissza rám az ajtóból, majd a zsebébe nyúlva előrántott valamit, és elém dobta a földre. A kis kör alakú ékszer koppant párat, mielőtt megállt volna a lábam előtt, ő pedig kisétált az ajtón.
Akkor és ott darabjaira hullott az egész világom, a szívemmel együtt.