szerepkör

Az izmaim megfeszülnek, majd elernyednek. Összeesem. Zihálok, orromból patakokat megszégyenítő sebességgel ömlik a vér. Fáj a lélegzés, a levegővétel és úgy önmagában az élet is. Már ha ezt annak lehet nevezni. Ha valaki a múltamból most látna, szinte biztos vagyok benne, hogy rám sem ismerne. Én is alig ismerek magamra. Nem vagyok az a típus, aki szeret a régmúlton rágódni, mégis mostanában egyre többször kapom magam azon, hogy merengek. Hogy lélekben valahol máshol vagyok, egy jobb, színesebb, nyugalmasabb és biztonságosabb helyen. A történelmemben. Azokban az időkben, mikor még aktatáskát hordtam, kontyba fogtam a hajamat és minden hétköznap a meló után egy hűtött üveg rozé várt haza Gabe isteni főztje kísértében. Valószínűleg csak azért szeretek nosztalgiázni, mert úgy érzem ez tart bennem egy minimális emberséget. Ám csak egy olyan aprót, amit más nem érezhet meg, vagy ölhet ki belőlem itt. Itt, vagyis ezen a végtelenül elbaszott helyen, egy végtelenül elbaszott szituációban, melyben úgy érzem percről-perce egyre inkább kikopik testemből a lélek.
- Pattanj fel, Di - szólnak rám ridegen, úgy mintha a kérés jelenesetben könnyen megvalósíthatónak bizonyulna.
Őszintén nem tudom, hogy másoknál mennyire mély is lehet a kiképző-begyűjtő viszony, ugyanakkor állíthatom esetemben, hogy az én seggfejem maximálisan kiakasztja a mutatót, ha szadizmusról van szó. Ideérkezésem legelején, szinte az első leckeként szolgált az az információmorzsa, tudás, hogy megértsük, számunkra nincs olyan, hogy lehetetlen. Vagy valami elvégezhető, vagy az a valami olyan nagy erőfeszítésekkel járhat, hogy annak következtében könnyűszerrel belehalhatok. Hazudnék, ha azt állítanám, nem az utóbbi megoldásra játszom már egy ideje.
- Szállj le a kezemről, és ígérem utána folytathatod az ép csontjaim tovább porlasztását. –
A jobb tenyeremben a vérkeringés minden bizonnyal teljesen leállhatott, amit az eredményezhet, hogy egy szék hátsó lába fúródott erőteljesen felfelé fordított kezem mértani közepébe. Sosem éreztem még korábban ehhez fogható zsibbasztó, bénító fájdalmat.
- Megértettem, oké? Elbasztam… kijavítom! Nincsen messze a csaj, ezek után biztos bízik bennem, csak engedj utána, míg el nem vesztem – régen pazar voltam az alkudozásokban, sikerült mindig elérnem, hogy én jöjjek ki a legjobban a dolgokból. Talán ezért is választottam az ügyvédi pályát anno, pont mint az anyám. Csak én mielőtt felcsináltattam volna magamat, el is végeztem a szakot. Anno azt hittem, ha az menni fog, akkor bármi más is. Akkor még nem tudtam, hogy az életemben sosem szűnik meg az életen át tartó oktatás.
- Már elvesztetted, elbasztad. Mondj egy kibaszott okot arra, hogy miért ne tépjem ki a szívedet itt és most?!! – a megfélemlítés teljesen jó módszer, lenne. Ha kezdő lennék biztos elbőgném magam itt helyben, kár, hogy mára már rendelkezem annyi rutinnal, hogy tudjam pont annyira életben akarnak engem tartani, amennyire én azokat akikre vadásznom szükséges. Ugyanakkor néha muszáj egy kicsit önzőnek lennem, muszáj életben tartanom a családomat, hiszen miattuk vagyok itt. Nem lehetek mindenki mártírja, van, hogy szörnyeteggé kell válnom. Ha ezt kívánja meg a túlélés.
- Ok kell? Tessék, mutatok négyet is – véres számmal, fogaim segítségével húzom fel bal karomról a koszos szövetdarabot, mit egykoron ruhának csúfoltak, ám csak azt a célt szolgálja már, hogy takarja mélyfekete, csillag mintájú tetoválásaimat. Mind a négyet. Négy csillag, négy ártatlan ember élete, kiknek a vére az én kezemhez tapad, az ötödik körvonala már a bőrömbe égetett. Ezt még egyszer már nem cseszhetem el!