Lebámul az idegenre, a beesett szemekre, a csont sovány arcra, a kicserepesedett ajkakra, a piszkos szőke hajra és egyszerűen csak megsajnálja. Egy pillanatra magát látja benne, valahogyan pontosan ő is így van elveszve ebben a világban, ahogyan ez a férfi, valahogyan sorstársasságot érez vele már most csak azért mert egy kuka mellett kuporog, mert elveszettnek tűnik, kék szemeiben fakó fény villan és mert úgy kuporog, mintha ezen a világon nem létezne jobb hely a számára.
Egy másodpercig tépelődik, próbál pro és kontra érveket felsorolni, hogy miért kellene és miért nem kellene segítenie az idegennek, de valahogyan, valamiért mindig egyel több pozitív gondolat jut eszébe, mint negatív, elvégre mi lehet a legrosszabb? Megkéseli? Megöli? Láthatóan nincsen olyan állapotban, hogy nekiessen, Bruno hozzá képest jól táplált, szálkás - egy kicsit talán berozsdásodott - és emlékszik még a vadászlét minden tanítására. Arra persze nem is gondol, hogy a fiú, férfi vagy éppenséggel srác akár vámpír is lehetne, ha az lenne,biztosan nem nézne ki ennyire soványnak és elveszettnek.
Végül nem vacillál olyan nagyon sokáig, sőt talán másodpercekig gondolkozik csak azon, hogy talán meg is halhat - és ez azért nem olyan rossz dolog, Bruno néha gondolkozik azon, hogy szeretne meghalni - utána leguggol a másik elé.
- Itt lakom a negyediken, ha gondolod akkor, szóval akkor feljöhetsz. Megfürödhetsz meg adhatok neked valami tiszta ruhát és főzhetek valami instant tésztát vagy összedobhatok valami szendvicset. - Harapdálja meg az ajkait, aztán felemelkedik és a kezét nyújtja, hogy felhúzhassa a másikat. - Ez nem a legjobb környék arra, hogy kuka mellett heveréssz. - Azért errefelé a közbiztonság nem valami fényes, néha, amikor éjszakánként nem alszik, akkor sikolyokat hall és üvegcsörömpölést, néha talán fegyverdurranást is, erre mondjuk azért nem merne megesküdni, csak abban biztos, hogy néha hullákat találnak a rendőrök, amiket Bruno az ablakból jól lát, de semelyik helyi újság nem hozza le azokat a cikkeket. Nem tudná igazán megbocsátani magának, ha ezt a férfit is holtan találná pár nap múlva.

Még mindig idegen számára ez az j kor, leginkább ódzkodik mindentől és mindenkitől, néha úgy tesz, mintha elképzelni sem tudna jobb elfoglaltságot magának, mint hét lakat alá zárni saját magát, titokban őrizni a kilétét és a roppant apró lakásuk egyik sarkából a másikba költözni, hogy egy másik könyvet levéve a polcról sosem múló éhséggel falja fel annak a sorait; néha viszont egészen vágyakozva kuporodik az ablak mellé,  fejét nekidönti a hideg üvegnek és arra gondol, hogy milyen jó is lenne odakint, ha a házak nem lennének ilyen modernek, ha az utcán nem automobilok szlalomoznának, ha az emberek nem nyomkodnák azt a nyomkodni valót, ha az ikertestvére nem élvezné ennyire a jelent, ha neki egy kicsit több bátorsága lenne, ha a közelben lenne egy erdő, ha visszatérne a varázsereje, ha...
Általában ez a legnagyobb probléma, annyi hát tud felsorolni, hogy órákig kell ott az ablakban ülnie ahhoz, hogy valaha is a végére érjen, és ez a sok ha és de egyhamar elveszi a kedvét attól, hogy esélyt adjon neki, nekik, ennek az új életnek.
Minden reggel úgy kel fel hogy ma megpróbálja: a komótos reggeli után lefőzi a teáját, kamilla egy kis cukorral, megmosakszik és felöltözik, nem vacillál azon, hogy mit vegyen fel, csak kihúz egy pólót, egy nadrágot és egy hosszú ujjút az amúgy is gyér választékból megvárja, amíg Berdi elmegy itthonról, pontosan elszámol százig, addigra Berdinek már száz lépést meg kell tennie, elég messze kerül ahhoz, hogyha Bruno útközben kudarcot vall, akkor ne futhassanak egymásba, aztán az ajtóhoz lép, a kezét a kilincsre tesz és ő is megtesz száz lépést. Holnap meg majd százötven lépést, aztán meg kétszázat. Elméletben működnie kellene, csakhogy azon a ponton amikor a testvére elmegy és leszámolta azt a száz lépést, amit a bátyjának kellett megtennie, szóval akkor valahogy mindig olyanok jutnak az eszébe, hogy: meg kellene öntözni a növényeket, ki kellene már súrolni a kádat, át kellene rendezni a könyvespolcot, ki kellene takarítani a konyhaszekrényt, rendszerezni kellene az evőeszközöket, és ezer meg ezer egyéb kifogás, ami elég fontosnak hat ahhoz, hogy Bruno végül ne mozduljon ki sehova.
Ma például a szemetet kell levinnie és ha már amúgy is lemegy, hát arra gondol, hogy miért is ne indulhatna utána útnak? Csak száz lépést kell megtennie.
Megfontoltan merészkedik le a szeméttároló közelébe, mintha valami vizitre menne, vagy mintha bárkitől is igazán rettegne, háromszor néz szét mielőtt a járdára lépne, négyszer, mielőtt befordulna a ház oldalánál kialakított szeméttelepre és ötször, mielőtt közelebb merészkedne ahhoz a valamihez vagy inkább valakihez, aki pont amellett a szemetes mellett pihen, amibe mindig ő dobja a szemetet.
Szemügyre veszi, tényleg alaposan meggondolja, hogy egyáltalán meg merje-e szólítani az idegent, vadászösztönei felélednek és eszébe jut, hogy még egy nyamvadt tőrt sem rejtett a pulcsija ujja alá, ezer éve nem is edzett rendesen, mi lesz, ha az idegen nekiesik és ő nem tudja majd megvédeni magát? Mi lesz akkor, ha itt kell meghalnia? Ha megszúrják és a sebe elfertőződik, mi lesz akkor, ha Berdi egyedül marad ebben a világban? Vesz egy mély levegőt, ez semmiképpen sem fordulhat elő.
- Öhmm. - Köszörüli meg a torkát, hogy felvonja magára az idegen figyelmét - nem mintha eddig észrevehetetlen lett volna, legalább egy perce bámulja azt a másik srácot -.- Nem bánod, ha én most ezt ide bedobom? - Emeli meg a szemeteszsákot a kezében és jelzésértékűen ránéz a kukára.