Leta && Raymond ‒

never doubt my sincerity

A folyosón lépkedtem, megcáfolhatatlan határozottsággal. Ezerszer jártam már Leta irodájában, és fel voltam készülve arra, hogy kicsit sem fog tetszeni az invitálás apropója. Nem egyszer játszottuk már ezt el, mindig talált bennem valami kivetnivalót. Valamit, ami nem tetszett, bár talán erre mondták azt, hogy addig örüljek, míg a főnök foglalkozik velem, és személyes ügyének tart. Néha szerettem volna több lenni egy projektnél, ami talán nem úgy sikerült, ahogy azt Leta szerette volna. Az, hogy heves voltam, és nem lehetett megszelídíteni,  nem újdonságként éltem meg. Mintha csak felerősödött volna bennem, miután beléptem ebbe a programba. Vagyis, inkább belecipeltek. Leta szerint hálásnak kellene lennem, amiért így történt, hisz ha nincsenek a begyűjtők és nincs a kitartó mentorom, hát már valószínűleg szedegetnék a darabjaimat valahonnan. Valahol mélyen tényleg hálás voltam, csak rosszul fejeztem ki magam. Talán betehettek volna a programba egy ilyen panelt is.
- Elvesztettem az időérzékemet - válaszoltam könnyedén, miután benyitottam. Maga a nő nem volt egy földre szállt angyal. Inkább a pokol egyik legfőbb hírnöke. Nem véletlenül dolgozott Bastien Monagham jobb kezeként, volt hozzá annyira elvetemült és érzéketlen, hogy mindent véghez tudjon vinni a rá bízott feladatok közül. Talán ezt az érzéketlenséget várta másoktól is, többek között tőlem. Még mindig nem vagyok pszichopata. Éppen ellenkezőleg. Túl szenvedélyes és makacs. Valódi makrancos személyiség.
Leültem a felkínált helyre. Körbe sem néztem, az asztalon azonban láttam azokat a jelentéseket, amiket az elmúlt hetekben készítettem, viszont nem reagáltam rájuk. Nagyjából sejtettem, hogy erről van szó. - Nem volt jó a... betűméret? - kérdeztem, egyelőre még viccet csinálva az amúgy komoly szituációból. Elvégre ha Leta magához hívat, abban sok humor nincs. Én pedig ritkán tanultam a saját hibáimból. Nem is váratott sokat azzal, hogy feltárja, mi is az ittlétem oka. - Egyelőre semmi. Ez a lány nem tud semmit - vontam meg a vállaimat. Persze nem ezzel szándékoztam letudni az egészet, volt még bőven mit mondanom. - Talán sejt valamit. A megfigyeléseim alapján egy-két képessége megmutatkozott, akárcsak a többi kiválasztottnál. De nem kereste meg senki ezzel kapcsolatban. Nem találkozott senkivel, se egy boszorkány, se... senki - összegeztem, miközben végig tartottam Leta pillantását. Nagyjából tudtam, mit várt tőlem. Hogy felfedem magam előtte. Ami alattomos játék volt. Küzdöttem az egész ellen. És eddig semmi olyat nem tettem, ami rácáfolt volna arra, hogy nem vagyok hűséges a begyűjtőkhöz. - Tényleg a papírmunka miatt hívattál? - tettem fel az egymillió dolláros kérdést.

Raymond & Leta

untouchable

Nyitva kellett tartanom a szememet. Muszáj volt mindenfelé figyelnem és amikor egy pillanatra elfáradtam és arra gondoltam, vannak személyek, akiket talán nem kell annyira rövid pórázon tartanom amennyire a kezdetek kezdetén mindig beütött a ménkű. Még a legjobbak is hibázhatnak. Én is. Most pontosan ez történt, mivel amikor már azt hittem, hogy Raymond megbízható emberem lesz, aki kellő pontossággal és tartással végzi a munkáját, rádöbbentem, hogy ő is éppen annyira sebezhető emberi lény, mint az összes többi. Fülest kaptam, miszerint a szükségesnél közelebb került a rá bízott alanyhoz és a művi helyett igazi érzelmeket, szimpátiát kezdett táplálni iránta. Természetesen azzal is tisztában voltam, hogy óvatosan kell kezelni az ilyen jellegű információkat, hiszen a Begyűjtők közé kezdett beférkőzni a pozícionális féltékenység zöld szemű szörnyetege, ami egyeseket könnyen valótlanságok állítására ösztökélheti. Nem volt ezzel baj: az erősebbik kutya harap, normális, hogy egy közösségben előbb-utóbb felüti a fejét a rivalizálás. Őszintén szólva, élveztem a helyzetet: mögöttes indokok ide vagy oda, a csapattagok végre eljutottak odáig, hogy fontos legyen számukra a helyezkedés. Melengetik a szívemet a kis piócák! Ugyanakkor Raymond ellen szólt, hogy a jelentései mostanában elnagyolttá és sablonossá váltak, szinte semmit sem tett le az asztalra, ami miatt már megdorgáltam egyszer; és úgy tűnik, újra szükséges lesz elővennem a keményebbik kezemet.
- Pontosan kellene érkezned, Raymond drága! Vagy már az órád sem működik úgy, mint régen? – Szerettem az irodámat, mert biztonságot nyújtott és ez volt az egyetlen hely, ahol sohasem zavartak. Ha valaki ide engedély nélkül lépett be, annak a fejvesztés terhével kellett számolnia és mivel így is kevesen voltunk vagy néhányan csak úgy buliból szerették volna megélni a holnapot is, nem sokan próbálkoztak a birtokháborítással. Ugyanakkor néha muszáj volt megtörnöm a falak biztosította csendet és vendéget fogadni: Raymond-ot nem a többiek előtt akartam szembesíteni a pletykákkal és feltenni neki a kérdéseimet. Diszkréten terveztem végigvinni a folyamatot és ha ne adja az ég úgy hozná a sors, csak a végkifejletet fogom közszemlére tenni.
- Ülj le, érezd magad otthon! - Végülis, ez a bázis a hely, ahol a jelenlegi Raymond Deer keletkezett. Egy rakás szemét volt, amikor felvételre került a programba, egy senkiházi, aki kis stiklikből tartotta fenn magát, az életet céltalan volt és csak azért nem fejezte le valaki, mert annyi agysejttel rendelkezett, mint egy patkány és tudta, mikor kell elhagyni a süllyedő hajókat. Ő volt az egyik, akit ki akartam rakni a kiképzésről, de a mentora kérlelt, hogy adjunk neki egy esélyt, mert ő látta benne a lehetőséget… igen, én is látom már annak a lehetőségét, hogy eláruljon minket. A hozzá hasonló kutyából lehet, hogy tényleg nem lesz szalonna. Reméltem, hogy a szimatom csal és csak az óvatosságom keltette bennem a negatív gondolatokat… mert ha nem, akkor a kiképzőjével is muszáj lesz elbeszélgetnem. – Közben pedig mesélj nekem a feladatodról. Milyen híreid vannak? A jelentéseidből semmit sem lehet kihámozni és tudod, hogy ezt utálom a legjobban. – Na jó, van, amit jobban utálok. Például ha hazudnak nekem.